Somogyi Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-304. szám)
1991-12-07 / 287. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1991. december 7., szombat Rippl-Rónai József portréja Hegedűs Gyula színész portréja GAZDÁRA LELT A KAPOLI MÚZEUM Philadelphiától Párizsig hullott az arany A nagypapa hagyatékát az unoka gondozza A Kapoli Múzeum Lellén (Fotó: Kovács Tibor) vezetést, a Széchenyi családról is számos, a megyében még kallódó szobrot készített. Ligeti Gábor ezeket is meg szeretné menteni az enyészettől. — Philadelphiától Párizsig hulltak az aranyérmek — mondja lelkesülten. — Az 1900-as nagy párizsi világkiállítás aranyérmét is ő nyerte. A terézvárosi templom oldalfalán elhelyezett Krisztus sírbatétele című alkotásának fekete márvány mintája, a szecessziós stílusú kerámia lányka portré, vagy a Zalán futását megörökítő bronz-márvány relief egy kísérletező kedvű művész portréját is elénk rajzolja. Izgatta, érdekelte az anyag amellyel dolgozik és 1920-ban egy művészi kerámiagyárat is alapított. Ligeti Gábor a Nemzeti Galériából és az Iparművészeti Múzeumból is meg tudna szerezni egy-két értékes alkotást, ám mert nem minősül jogi személynek, nem minősülhet partnernak sem. — A múzeum kikölcsönözhetné, de csak saját részére. Nem vállalja a felelősséget az általam megszerzett anyagért — mondja keserűen. — Egyedül L. Szabó Tünde megyei főépítész támogatja a kezdeményezésemet, de szeretném felvenni a kapcsolatol Varga Imre szobrászművészszel is. Az ő szobrait érintette leginkább a pusztítás és az c művészi munkásságát érzerr analógnak nagyapáméval. Ligeti Gábor hisz és re ménykedik. Nem az évtize dekben, hanem az örökkéva lóságban. Abban, hogy a mű vészét időtlen, s ha ez íg\ van, akkor az alkotásokat ér dek nélkül élvező és támogatc emberekre is lehet számítani. Várnai Ágnes „Ki az, aki ma múzeumot bérel?” — kérdezte utitár- sam, amikor hazaindultunk Balatonlelléről. Ki? — meditáltam félhangosan... — Egy megszállott, aki még hisz a művészetek értékében, és abban, hogy a valódi alkotás — a piac nyelvén szólva — eladható és aki „mellesleg” egy elfeledett, világhírű szobrászművész, Ligeti Miklós unokája. Ligeti Gábor balatonlellei vállalkozó régóta dédelgette magában a gondolatot, hogy méltatlanul elfeledett nagyapjának, — aki a Monarchia udvari szobrásza volt — hagyatékát összegyűjti és egy szép múzeumban a közönség elé tárja. A Kapoli ház felé kacsingatott és nemhiába; a polgármesteri hivatalba benyújtott pályázatát a tavasszal elfogadták. Úgy tűnt, semmi sem lehet akadálya annak, hogy saját elképzeléseit megvalósítsa. A gondok akkor kezdődtek amikor az állandó Kapoli kiállítást is meg kívánta tartani. Kiderült ugyanis, hogy a tulajdonjoggal csak a költségeket, kiadásokat lehetett „megörökölni”, a szakmai kompetencia továbbra is több gazdáinak a birtokában maradt. A kiállítások szakmai elbírálása a Népi Iparművészeti Tanács, a Pécsi Janus Pannonius Múzeum és a Somogy Megyei Múzeum hatáskörébe tartozott. Ez utóbbi intézmény szerette volna saját házában elhelyezni a gyűjteményt. — Külön-külön és írásban kellett megkeresnem az intézményeket, engedélyezzék, hogy Kapoli faragásai továbbra is itt maradhassanak. Mindenki arra gondolt, hogy kocsmát, netán masszázsszalont vagy valami hasonló, jól fizető boltot fabrikálok majd a múzeumból. Hát itt tévedtek... Igaz, hogy vannak távolabbi terveim , de ebben is a művészeti értékek megőrzésének szándéka dominál. A Kapoli anyagot sértetlenül hagyom, és a másik helyiségben nagyapám, Ligeti Miklós szobrait kívánom elhelyezni. Most még csak az előtérben állítom ki a környékbeli festők műveit, de tervezem, hogy a tetőtér beépítésével egy képtárat alakítok ki erre a célra. Úgy gondolom, hogy fel kell vállalni a vidék alkotóinak támogatását, lehetőséget kell adni arra, hogy bemutatkozzanak a nagyközönség előtt. Most éppen M. Krá- nitz László leilei művész-tanár festményeit állítottuk ki. A fiatalember kényszerűen hosszúra nyúlt betegsége után döntött úgy, hogy 10 évre bérbe veszi a zsúptetős parasztházat. Feleségével és három gyerekével a rokkantnyugdíjából és a megspórolt pénzből élnek. Fizetést nem kap, a fenntartás költségeit neki kell fedezni. — Reménykedem, hogy egy idő után megtérül a befektetés — mondja. — Azelőtt 100-200 ember fordult meg egy évben itt, de most alig több, mint egy hónap alatt 1200-an nézték meg a múzeumot. A fűtés és a téli hónapok bizonyára növelik majd a költségeket, de bízom abban, hogy nem csupán a Lutra album és a Barbie-baba bűvöletében élnek a mai gyerekek, Erzsébet királynő szobra Szegeden de persze én sem azért vagyok csak itt, hogy letépjem a belépő jegyet. A feleségemmel együtt csináljuk a tárlat- vezetést. A plusz információkért nem számítanak fel külön pénzt és a jegyek árát is úgy kalkulálták, hogy a gyerekek, meg a kispénzű látogatók is kifizethessék. Ezután joggal kérdezheti meg valaki; mi ebben az üzlet? Ligeti Gábor hosszú távon gondolkodik. Nem a gyors meggazdagodás reményében tölti el itt az idejét. A múzeum reggeltől-estig folyamatosan nyitva tart és van A csók még valami, ami ezt a rokonszenvesen fanatikus embert hajtja; a nagypapa, Ligeti Miklós szobrászművész hagyatékának megőrzése és közzététele minden energiáját felemészti. Ferenc József legkedveltebb udvari szobrászát az elmúlt évtizedekben elfeledték, pedig a Városligetben pihenő Anonymus szobra, a Szegeden felállított Erzsé- bet-királynő szobor vagy a Fonyódon elbújtatott Rudolf trónörökös szobra egy európai színvonalon alkotó művészt ismertet meg az utókorral. És milyen kár, hogy csupán ezek után az alkotások után ismerjük (ha egyáltalán még ismerjük!) a századfordulón élt Ro- din tanítvány munkásságát. — A szobrászat „politikus” műfaj — mondja Ligeti György. — A nemrégiben lezajlott szobordöntögetések még jobban megerősítették bennem az elhatározást, hogy nagyapám alkotásait közkinccsé tegyem. Ő is udvari mester volt, megrendelésre dolgozott. Mi ebben a bűn? Az érték, amit a művészi alkotás magában hordoz, az elévülhetetlen és pártatlan. Miért kellene elfeledni, megsemmisíteni? A már megmentett alkotások egy kis szobában kaptak helyet. A betévedő; legyen laikus vagy műértő, csak ámul a szépségükön. Hegedűs Gyula kiváló komikus mosolygó bronzportréja olyan karakteresen adja vissza a népszerű művész lelki alkatát, színes egyéniségét, hogy ott érezzük magunkat öltözőjében, ahol a szobrász annak idején megkereste. A Rippl-Rónai József és Vaszary János barátjaként alkotó művész azontúl, hogy megmintázta az egész Habs- burg-házat és az osztrák had-
