Somogyi Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-304. szám)
1991-12-06 / 286. szám
1991. december 6., péntek 5 SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS Animátorok és népművelők Híd az emberek között — Mi tarthatja életben a falut? MOZART-EV Csúcspont és befejezés A Mozart-év gigantikus rendezvénysorozata a csúcsponttal hamarosan befejeződik. Éppen 200 évvel Mozart halálának napja után, december 5-én a Stephans-dómban celebrált gyászmisét követően felcsendült a Requiem. A hangversenyt, amelyen Solti György vezényelt, a televízió jóvoltából nemcsak a szerencsés jelenlévők hallhatják, mint ahogy az egész év valamennyi rendezvénye igazán nagy nyilvánosságot kapott. A települések társadalmi-gazdasági tényezői, a társadalmi-kulturális animátorok feladatai címmel Balassagyarmaton rendezett kétnapos konferenciát a Közösség- fejlesztők Egyesülete. A tanácskozáson Mester József is részt vett a kaposz- szerdahelyi önkormányzat jóvoltából. Kulcs a problémákhoz — Louis Caul-Futy francia vendégprofesszor a társadalom és a gazdaság kapcsolatáról tartott előadást — mondta Mester József. — A nyugat-európai helyzetet elemezte, és a francia modellről beszélt. Azt ecsetelte, milyen szerepet kapnak az animátorok ebben a társadalomban. — Mi jellemzi az animátoro- kat? — Az animátorok talán a népművelőkhöz hasonlíthatók leginkább. Nekik is sokoldalú embernek kell lenniük. Az animátor gondolatokat ébreszt, diagnózist készít. Mintha egy tervezőmérnök lenne, aki a társadalom és a gazdaság kapcsolatait feltérképezi az adott településen. Előtanulmányt folytat, s a felderítésre egy csoportot hoz létre, amely az ő irányításával dolgozik. A helyi szervezeteknek, önkormányzatoknak megoldási kulcsot adnak a problémákhoz, amellyel vagy foglalkozik, vagy nem az illetékes szerv. — Kikből lesz jó animátor? — A rátermettség a fontos; a végzettség másodlagos. A települések és különféle közösségek főleg a fiatalokat küldik el az animátorkép- zőkbe, amelynek három fokozata van. Lehet szociális gondozó az illető, majd közművelődési intézményben helyezkedhet el, és ha elvégzi a legmagasabb fokozatot, akkor kulturális igazgatóként keresheti kenyerét. Az animátor leglényegesebb tulajdonsága: csapata élén tudjon hidat építeni az emberi erőforrások között. Munka és megbecsülés Animátorokat vontak be például a La Manche csatorna alagútépítési munkálataiba is, aztán a téli olimpia épületegyütteseinek szezon utáni hasznosításába is. Az animátorokat a helyi tanácsok, vállalatok szerződtetik, s képzésüket, utóképzésüket is ők finanszírozzák. Mondanom sem kell: Franciaországban megbecsülik ezeket az embereket, nem úgy, mint nálunk a népművelőket. Ott a társadalom, a gazdaság és a kultúra szerves egysége tapasztalható. — Hol vehetnek részt magyar szakemberek animátor- képzésben? — Debrecenben szerveztek már ilyen kurzust. Negyvenen vesznek részt a képzésben a francia modell alapján. Véleményem szerint minden településen nagy szükség lenne animátorokra. S mégha hosz- szú is az út odáig, barátkozni kellene a gondolattal Somogybán is. Kaposszerdahe- lyen van egy olyan aktív mag, amelynek szimpatikus ez a tevékenység. Falunkban fel akarunk térképezni minden fűszálat! Nemcsak az épületek, erdők, utak kerülnek nagyító alá, hanem az emberi erőforrásokat is számba vesz- szük. Tervünket támogatja az önkormányzat, hiszen mindannyiunk célja, hogy álmából felrázzuk a települést. Tíz kisközösséget szeretnénk létrehozni, s az egyesületek háza már a télen fogadná vendégeit. A faluban egy egyénekre épülő társadalmat szeretnénk, amelyben mindenki — igazi lokálpatriótaként — megtalálná helyét és szerepét. Itt akarjuk tartani gyerekeinket, unokáinkat, mert csak ekkor lehet jövője a kistelepüléseknek. Lörincz Sándor A záróesemény mindenesetre a „számvetést” is magával hozza. A mennyiség nem biztos, hogy javára szolgált — mondják sokan. Ezzel nem a gyönyörű operaelőadásokat, hangversenyeket, érdekes könyveket, kiállításokat bírálják, hanem inkább azt mondják, hogy bármilyen nagy művész is volt Mozart, nem volt helyénvaló ez a „sztárolás”. Igaz ami igaz, Ausztria-szerte mozdulni nem lehetett a Mozart-év sokszor igencsak ízléstelen kellékeitől. Hamutartóról, esernyőről, sö- röskrigliről (pedig borivó volt), pólóról (Kiss me Amadeus! felirattal ékesítve), körömresze- lőről, zokniról és ki tudja mi mindenről mosolygott a gyanútlan bámészkodóra az idén az ismerős arc. Összesen 4 osztrák cég állította elő a gics- csözönt, s a bevétel sok száz millió schillinget tett ki — különösen a Mozart-névre elkeresztelt valóban finom (ha nem is új) édességek mérhetetlen fogyasztása révén. Forgalmaztak Mozart-cigarettát is (2 millió Schilling bevétellel), de igen kedveltek voltak a zeneszerző nevével fémjelzett sajtos szendvicsek is. Volt krumplisaláta, majonéz, volt Mozart nevű fogyókúra-program. (A Távol-Kelet mindezen túltett: egy italgyár azzal hirdette borát, hogy azt Mozart zenére érlelte.) Nem érdemes folytatni, úgysem lehet a végére érni. Az igazi zenerajongók számára mindez amúgyis keserűség. Ők valójában még a rengeteg életrajzzal, és egyéb kapcsolódó könyvvel sem boldogok, s intő jelnek tekintik, hogy a képzőművészeti kiállítások látogatottsága jóval elmaradt a reméltnél. Végtére is a komponistát szeressék csak a zenéjéért — mondják, s remélik: a következő nagy évforduló, az 1997-es Schu- bert-év rendezői gondolnak majd erre. Volt krimi is. Nemrégiben hetekig folyt a vita, vajon a koponya, amelyet eddig Mozarténak tartottak, nem valaki másé-e. És a televízióban valóságos detektívtörténet elevenítette fel azt is, ahogyan Mozart halála után özvegye (előbb csak szükségből, aztán már tudatosan) „dolgozott a legendán” és mintegy előfutáraként a kétszázadik évfordulós eseménysorozatnak, árut csinált Mozartból. Az évforduló legvégén, amikor igazán illendő szabadulni a vásári hangulattól — végtére is nem ünnep ez, hanem emlékezés — azt is érdemes felidézni, hogy Mozart nyomorúságos halála nem nevezhető az osztrák kultúrtörténet dicsőségének. Sokan kétlik, vajon e kései, és nem mindig tisztán a kultúra szeretetétől vezérelt emlékév feledtetheti-e az akkori méltánytalanságot. Szászi Júlia A múzeumőr Új szerelőcsarnokot épített a Kapos Volán nagyatádi leányvállalata. Helyet kapott itt egy autószerelő szaktanterem is, ahol az 524. sz. Kereskedelmi Szakközépiskola, Ipari és Kereskedelmi Szakmunkásképző Intézet tanulóit képezik ki. Fotó: Kovács Tibor A múzeumőr a magyar értelmező kéziszótár szerint kétféle meghatározást takar. Nálunk 1945-ig múzeumi tudományos tisztségviselőt, majd terem őrzésével megbízott embert jelentett. A múzeumőr tisztségében vált ismertté Fülöp Lajos, aki 1971-ben került a kolozsvári egyetem magyar-történelem szakos diplomájával e tisztségbe Székelyudvarhelyen. Egy esztendeig népműve- lősködött, majd a székelység és a magyarság múltjának meghitt kutatója lett. 1977-ben a most 81 éves, Erdély-szerte tisztelt és szeretett dr. Molnár István örökségébe lépve lett a negyvenezer leltározott tárgyat őrző múzeum direktora. A legnehezebb években vállalta múltjuk emlékeinek gyűjtését. Majdnem hihetetlen, hogy 1983-ban kiharcolta az udvarhelyi múzeum bővítését. — Tudja, mindenkit meg lehetett vesztegetni... Megsúgták, hogy a központi bizottság egyik titkárának kell vinni 10 liter pálinkát, akkor lesz engedély „tetőfelújításra”. Volt pálinka, lett engedély. A tetőfelújításból meg emeletráépítés. Ez akkor így ment. Ott és akkor magyarnak lenni... Még most is nehéz... Nemrégiben tudtam meg, hogy igazgatói kinevezésem is rögös utakat járt. Abban az időben kétféle alternatíva létezett: keményen dolgozni vagy behódolni, esetleg elmenekülni. Mi maradtunk, mert vallottuk, hogy talán sikerül túlélni... — mondja Fülöp Lajos. — A mondás szerint, amikor egy nemzet nem ismeri a múltját, akkor nem érdemli a jövőjét. A székelység múltját kellett menteni? — Igen. S ezt próbáltuk úgy, hogy ne lehessen belekötni. 1920 után gyakorlatilag nem voltak a magyarságra vonatkozó régészeti kutatások. A IX. századtól a XII.-ig a múltról nem lehetett beszélni. Talán csak a negyvenes években. Mi kitaláltuk, hogy meghívunk román régészeket, kutassanak kedvükre. Közben mijs végeztük a magunk dolgát. Ők is találtak valamit, mi is találtunk valamit. Megvolt az „egyensúly". Benkő Elek, aki 10 évig volt nálunk, végigkutatta az ösz- szes templomokat, leírta a harangokat. Ebből kötet várható. Talán jövőre készen lesz Szé- kelykeresztúr régészeti topográfiájának magyarországi kiadása is. Ugye érti, hogy amit tettünk a munkatársaimmal, azt miért tettük. Erdélyinek és székelyföldinek lenni csak akkor lehet, ha ott is élünk. Én úgy gondolom, hogy az a nép, amelyik elvándorol, az feladja saját nemzetiségét. Nehéz nálunk is a tisztulási folyamat, le kellene vetni a balkáni mentalitást, hogy ne csak a kezünket nyújtogassuk alamizsnáért. Nekünk magunknak kell tenni magunkért. Nagy Jenő JELES NAPOK MIKULÁS Az ajándékosztó Mikulás, vagyis Szent Miklós alakja a kis-ázsiai Myra városába, a 4. századba vezet vissza bennünket. Legendája szerint gazdag szüleitől származó örökségét szétosztotta a szegények között. Egyszer egy elszegényedett nemesember a lányait — pénzszerzés céljából — bűnös életre akarta kényszeríteni. Miklós a lányok szobájának félig nyitott ablakán aranyakat dobott be, ez az „égi” ajándék megmentette őket, kellő hozmányuk lett a férj- hezmenésre. Éhínség idején csodálatosan megszaporította a búzát, segített a hajósokon, molnárokon, kereskedőkön, többféle foglalkozás követői tekintik őt védőszentjüknek. Hazánkban a középkori eredetű Mikulás-járás diákszokás volt. A Szent Miklós püspöknek és kíséretének felöltözött diákok fölkeresték a gyerekes házakat: a kisgyerekeket imádkoztatták, vizsgáztatták, majd tudásuk szerint jutalmazták vagy virgácsolták őket. A Dunántúlon a század elején még járt a Láncos Miklós, aki hatalmas zajjal, lánc csörgéssel űzte el a gonosz szellemeket a faluból. A jelenlegi ajándékozási mód csak századunkban terjedt el, a cipőbe, csizmába ajándékot csempésző Mikulást német földről vettük át. Az ajándékot hozó Télapó figuráját a vallásos tartalmú Mikulás visszaszorítására az ötvenes években találták ki. Király L. Nézzük a tévéhíradót. Éppen két politikus hosszantartó, férfiasnak és barátságosnak szánt kézfogását látjuk. — Te Apu! — mondja a fiam (tízéves) —, olyan még nem volt, hogy az egyik politikus annyira megszorította a másik politikus kezét, hogy az felordított fájdalmában? Sajnos, nem ismerem ilyen tüzetesen a diplomácia történetét, de az ötlet elragad. Képzeljék, ahogy az ünnepélyes kísérők között, a tévékamerák kereszttüzében Gorbacsov és Bush kezet ráz, egyszercsak az egyik erőlködéstől eltorzult arccal szorítja, ahogy csak bírja, a másik meg fölordít, fájós kezét a hóna alá kapja, féllábon körbeugrál, s imigyen szól: Te marha! Nagyon jó! Esetleg ahogy kiszállnak a hadihajó nagyságú, felzászlózott, golyóálló autómonstrumokból, és elindulnak fölfelé a lépcsőn, valaki az elöl haladó elnök fenekére húz, s amikor az fölháborodva hátrafordul, az összes hátul jövő előrenyújtja a kezét, és az ujjait billegtetve zümmög: zíí-zűű, s ha az elnök nem találja el, ki adta a simát, vissza kell mennie az autójába, újból kiszállni, és addig folytatni a játékot, amíg el nem találja. Vagy az se kutya, ahogy Jelcin és Mitterand mennek az Elysée-palota folyosóján, és egyszercsak a kockás'kövezeten Jelcin ugróiskolát kezd játszani. Háromszor féllábra, aztán szétvetett kettőre, megint félre — ez a nyaki — leng a zakója, lobog a haja, újra kettőre, pördülési Mitterand se hagyja magát, féllábra kap, nosza a kíséret is, háromszor féllábra — dönn-dönn-dönn — szétvetett kettőre — bumm — zeng az Elysée-palota. — Hallod, Apu, mit kérdeztem? Hallom, hallom, csak egy picit várj még, ezt megnézem, az ENSZ-ben vagyunk, a Biztonsági Tanács ülésén, a delegátusok a hasukat fogva röhögnek, mert egyiküknek a hátára van tűzve egy cédula „HÜLYE VAGYOK” fölirattal, de akinek a hátára van tűzve, az nevet a legjobban, mert egy másiknak is a hátára van tűzve, de ő meg mégjobban, mert ő meg azt hiszi... de nicsak, mindenkinek a hátán ott a fölirat, dőlnek a röhögéstől, azt hiszik, ők maguk kivételek, kipirult arccal, fulladozva nevetnek, de jó kis ülés ez, röhög a Biztonsági Tanács, Karinthy után szabadon. — Apu! Most zavarsz, amikor Bush éppen a Kreml elé érkezett, és a szovjet kormányszóvivő közli vele, hogy Gorbacsov elbújt, keresse meg az elnök úr, ha bírja, ne arra tessék, az hideg, hideg, hideg, úgy, föl a lépcsőn, az már jobb, langyos, langyos, most meleg, arra hideg, jaj, megfagyok, melegszik, melegszik, forró, forró, Gorbacsov kiugrik egy kredenc mögül, és vérfagyasztó arccal kiáltja: Húúú! Bush a szívéhez kap, és azt mondja: „Nem ér a nevem, ijesztget a Misa!” — Apu, volt már olyan? A képernyőn e pillanatban ér véget a kézfogás, természetesen minden incidens nélkül — sajnos egyik fél sem vette a bátorságot. — Láthatod — mondom —, ezek mindig így fognak kezet. Zajlik tovább a híradó. Nézzék meg, nincs egy cédula a hátamon? Lázár Ervin
