Somogyi Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-304. szám)
1991-12-27 / 302. szám
1991. december 27., péntek 5 SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS KAPOSVÁRIAK VOLTAK Visszanézve A hatvanas években meglepően sok fiatal humán értelmiségi indult el Kaposváron (is): tanárok, művészek, írók, újságírók, muzsikusok, könyvtárosok, múzeológusok, népművelők. Közülük való Újvári Jenő is — akkor a Somogy Megyei Tanács közművelődés) főelőadója —, aki 1971-ben meghívás alapján Pécsre távozott. Feleségével, aki szintén a kultúra munkása, Pécs Megyei Város státuszában helyezkedtek el. Részeseiként a kaposvári fiatal értelmiség szét- rajzásának a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején. A művelődési tárca államtitkárának fogadónapján Szegény az eklézsia Dr. Újvári Jenővel, a pécsi Janus Pannonius Múzeum igazgatójával munkahelyén beszélgettünk. Pályaíve megrajzolásához mindenekelőtt arra kértem, elevenítsük fel Somogybán töltött évtizede emlékeit. — Igen, „azok a” hatvanas évek... — mosolyodon el kesernyés-nosztalgikus iróniával. — Lehetséges, hogy mi sok mindenről nem tudtunk, ami a kulisszák mögött és között örvénylett, ám tagadhatatlan: akkor virágzott a kultúra, a művészet. Színházi események, amatőr művészeti szemlék; kétévente tavaszi tárlatok vagy Pécsett — a világban is rangos — magyar játékfilmek szemléje. És mi tagadás: a tengelyakasztó erőkkel szemben hittük: fogunk még előbbre jutni... Legalábbis egy ideig hittük. Mivelhogy megéltük a hatvanas éveket (is). — Voltaképp hogyan élted meg ezt az évtizedet épp Kaposváron? — Ide fűzött a diákkorom, a tanítóképzős évek. így, miután bölcsészdiplomát szereztem Debrecenben, én hazajöttem Somogyba. Egy idő után „az” osztályon, tehát a tanácsi irányításban alkalmaztak. A népművelés részben tartozott hozzám, s a múzeum, a képzőművészetek is. Szerteágazó, színes, érdekes területekre emlékszem. Meg az őr- lődésre a dogmatizmus kerekei között, mindenféle ellengőzökkel szemben. De bizakodtunk is, igaz, mind gyakrabban kedvünkszegetten... Amikor például az új vagy avantgarde jelenségekre, egyáltalán a másságra hisztérikusan reagáltak a konzervatív, de sajnos vezető erők. Amikor az emberi hülyeség és a politikai csőlátás együvé olvadt a provincializmussal... Akkoriban sok támadás ért, amihez társult az is, hogy hosszú évek után is egy nyirkos, istállóból készült lakásban éltünk, s egy házgyári lakás nekünk elérhetetlen vágy- álom lett. Az ugyanis az iparosodó város műszaki A társadalombiztosítási rendszer átalakulásáig persze még éveket kell várnunk, de 1992-ben már valóban megkezdődik az átrendeződés. Ennek egyik jele a szabad orvosválasztás bevezetése a gyerekek, illetve a felnőttek körzeti ellátásában. Az alapellátást a társadalombiztosítás az úgynevezett biztosítási kártyával garantálja a munkavállalóknak, a munkanélkülieknek és mindazoknak, akiket a TB. regisztrált, mert járulékot fizetnek. Akik ezen a körön kívül rekednek — példáuf a hajléktalanok, vagy a társadalom peremére sodródott, s jószerivel egyetlen hivatalos helyen sem számontartott emberek —, értelmisége részére kellett — ezt kereken megmondták... Akkoriban nagyon sok fiatal humán értlemiségi távozott Kaposvárról — jogászok, újságírók, művészek, mérnökök, népművelők—, köztük mi is. Részben a lakáshelyzetünk, részben a sokféle kulturális lehetőség kihasználatlansága okán. S mások is főleg a „falak", a kilátástalanság, a reménytvesztettség vagy a politikai fenyegetettség miatt intettek búcsút. Aki tudott, elment... De nem minden szív- fájdalom nélkül! Hiszen 10-20 év után már azokat is minden idekötötte, akiket nem ez a táj nevelt. Pécs pedig, úgy tűnik, fölfigyelt erre. Egyidőben azzal a törekvéssel, amellyel erősíteni kívánták a város regionális szellemi központ jellegét. — Sikerult-e ez a váltás? Jobb lett-e Pécsen az Újvári házaspár helyzete, helye a világban? — Mindenképp, hiszen megfelelő, emberhez méltó lakáshoz jutottunk; munkámat, szaktudásomat megbecsülték. Az igazság az, hogy én mindig tanítani (is) szerettem volna. A főiskolára „tendáltam”, konkrétan az akkor már szóban forgó népművelési tanszékre. Ennek az volt a „záloga”, hogy két évig a megyei pártbizottságon kellett a közművelődési ügyekkel foglalkoznom. Másodállásban pedig a tanszéket készítettem elő a főiskolán. Majd megkaptam a tanszék vezetését is, vagyis 1975-től 1984-ig főiskolai adjunktusként irányítottam a népművelőképzést — a tanárképzésben. — Ez kutatási témád is volt; a tanszéken pedig szép eredmények születtek az idő tájt. Jól emlékszem? — Igen. Életem talán legszebb időszaka lett az a kilenc év. Az iskolán kívüli népművelés mindig foglalkoztatott, ebből doktoráltam (Iskola és közművelődés). A tanszéken számos olyan tárgyat vezettünk be, amely az általános iskolai tanárképzésben még jóezentúl állampolgári jogon nem részesülnek az alapellátásban sem. Ám életmentő beavatkozásra bármiféle kártya, vagy hivatalos irat nélkül továbbra is számíthatnak. A későbbiekben a TB a beteg- és a balesetbiztosítás nyugati mintájú szétválasztását tervezi: néhány évig azonban be kell érnünk e két dolog együttes kezelésével. A másik ugyancsak januártól érvénybe lépő változás, hogy a nyugdíjak megállapításánál az eddigi 3 év helyett a munkában töltött utolsó 4 évet veszik figyelembe. Óvatos jelzések arra utalnak, hogy a jövőben a nyugdíjak numerikus értékét a munkabérekkel párhuzamosan szerével teljesen ismeretlen volt. (Szociológia, kommunikáció-elmélet, esztétika, néprajz, vezetéselmélet stb.) Es nagyon szerettem a diákjaimat; újfajta hallgató-tanár viszony formálódott közöttünk, termékeny eszmecserékkel. — Amikor 1984-ben múzeumigazgató lettél, fölborzolód- tak a kedélyek: nem múzeumi szakember az egyik legnagyobb múzeum élén?... — Ez kezdettől feszültségeket keltett. Jóllehet engem egészen pontosan: fölkértek a JPM igazgatójának. S úgy döntöttem, kipróbálom egy régi elképzelésemet, amely ars poeticám: nyitottá feloldani a zárt, klasszikus intézmény- rendszert. Abban gondolkoztam, hogy a múzeum nem önmagáért való. Nemcsak tudományos műhely, hanem további célokért — vagyis a közönségért van. Múzeumbarát körök, magángyűjtők, honismereti mozgalmak, szakkörök — ezekre gondoltam, föltételezve, hogy integrálódhatnának a múzeum velejéig csontos intézményrendszerébe. Ami persze illúziónak bizonyult, törekvéseim eredménye pedig nagyon felemás lett. Az általános nézet, miszerint a múzeum önmagáért van, tehát elsősorban a tudományos kutatás-gyűjtés, rendszerezés, tárolás, feldolgozás és olykor a bemutatás helye, keményen tartja magát a múzeumi szakemberek körében. — Milyen az intézmény megítélése „fentről"? — Ezzel nincs problémám. A fenntartók részéről inkább bíztatást kapok. .Növekszik ellenben — bennem is — a korrigálja a társadalombiztosítás. • Ahhoz, hogy a rendszer valóban önfinanszírozóvá váljon, előbb pontosan meg kell határozni a tevékenységi körét. Ez ma még jórészt tisztázatlan. A kérdés parlamenti vitája is valószínűleg átcsúszik a .jövő évre, ami tovább hátráltatja a rendszer amúgy is lassú-fejlődését. Jelenleg évi 500 milliárd forinttal gazdálkodik, a társadalombiztosítás, amelynek felét a nyugdíjak kifizetésére fordítják. Csaknem száz milliárdot a megelőző-, illetve a gyógyítótevékenységre költenek, a fennmaradó 150 milliárdból fédezik a gyógyszer beszernyugtalanság, a bizonytalanság. Sikerül-e az ország egyik legnagyobb múzeumi hálózatát jobb időkre átmenteni úgy, hogy lényeges funkciók ne sérüljenek?... Van-e, lesz-e hozzá elegendő belső összetartó erő? Hiszen a kedvezőtlen belső körülmények, a pénztelenség, mint fő veszély, elsöpörheti a legjobb szándékot is. Nem esik szó manapság a kulturális intézmények új, megváltozott szerepköréről; és nem jött létre új magyar kulturális politika. És nő a bizonytalanság, növekszenek a belső veszélyek. A múzeum makacsul konzervatív intézmény maradt. Belekerülve egy új világba, amely még nem tudja, merre haladjon... A múzeum ma rugalmasan átalakulni képtelen, és létszáma is csökkenni fog. Én mindezzel együtt is itt, Pécsett a korszerű, XX. századi szellemi értéket szeretném megtartani, átmenteni a jövőnek. Ameddig lehet vagy engedik... — Milyennek érzed a helyzeted a múzeum élén? — Bizonytalannak... A belső „támfalak” eresztékeiről már szóltam, s jóllehet, a gyorsuló iparkodás: leváltani mindenkit, aki a múltban vezető állásban volt — mérséklődött; s jóllehet kívülről változatlanul mellettem vannak, bíztatnak, belső irányból a támadások nem csökkentek. Két eset lehetséges. Vagy elküldenek, vagy én roppanok bele a különböző belharcokba... Talán tanítani fogok. Nem tudom. Itt, ezen a területen nincs visszavonulási lehetőség... zését, a táppénzeket és az anyasági szolgáltatásokat. Éz az 500 milliárd forint komoly tényező, az ország gazdaságában. Ésszerű felhasználásra, forgatására hozzák létre a társadalombiztosítási önkormányzatokat, amelyek nemcsak megrendelői és finanszírozói lesznek az egészségügyi szolgáltatásoknak, hanem az ambulanciák, a kórházak és a gyógyszertárak, az utókezelők ellenőrzései is a hatáskörükbe kerül. A társadalombiztosítási ön- kormányzatok • felállítása azonban hosszú folyamat, tényleges működésükre éveket kell még várnunk. ' (Domi) Az eső egyhangúan veri a Szalai utcai ház ablakait. A Művelődési és Közoktatási Minisztérium épülete kihalt, hiányzik a hétköznapok megszokott nyüzsgése. Csupán egyetlen emeleten van világosság: az államtitkár dolgozószobájában, ahol az esős idő ellenére egymásnak adják a kilincset a fogadóórára érkezők. Dr. Kálmán Attila szívesen lát. Üdítővel, kávéval kínál, aztán... Többé nem ér rá velem foglalkozni. Néma fültanúként hallgatom a gondokat, a panaszokat, a kéréseket... Szülők, „kilincselők” Középkorú, gyorsbeszédű ember huppan le a székre. Szegedről jött, egyetemi tanár. Véleményezésre hozta a felsőfokú irodalomoktatáshoz készített anyagát. Kísérleti jelleggel már kipróbálták, nyugtatja meg az államtitkárt, és már veszi is a kalapját. Egy esztergomi orvosnak adja át a helyét, aki a tanárjelölteket okítaná egészségnevelésre, szexológiára, programot dolgozott ki az egészséges életmódra nevelésre is. Az államtitkár bólogat, mindketten azzal az ígérettel távoznak: tanulmányozni fogják az anyagokat. Indulatos csapat tolakszik az irodába: a budaörsi általános iskola szülői munkaközösségének küldöttei. Szóvivőjük hevesen magyarázza, miért nem érzik legitimnek az iskolaszéküket. Az államtitkár igyekszik megnyugtatni vala- mennyiüket: rövidesen kivizsgálják a panaszukat. Lassan-lassan magam is érzem, mi az, ami könnyebben elintézhető, mi az, ami reménytelen ügy. A következő audienciára jelentkező ügyfél támogatást szeretne kapni. De a tárca tárcája teljesen üres. Az államtitkár sem tehet mást — széttárja a karjait. Más már az esélye is annak a tatabányai tanítónak, aki a városi általános iskola dysle- xiás gyerekeinek oktatásához kér némi pénzt, hogy segédeszközöket vásárolhassanak. Nyugodtan indulhat haza a következő vonattal, Kálmán Attila segíteni fog az ügyben. Mosolyogva lép be és úgy is köszön el a csepeli Burattino Iskola igazgatója is: korábban felvállalták a hátrányos helyzetű, deviáns viselkedésű gyerekek oktatását, most a kiscsoportok után járó emelt szintű normatív támogatást kérik — és meg is kapják. Pénzért, pénz nélkül Hiába jött a hatvani általános iskola igazgatónője. Még csak biztatást sem kapott, pedig május óta várnak némi anyagi támogatásra. Az iskolában egyszerűen csapniva- lóak a tanítás feltételei, a folyamatos működéshez is hiányoznak a legalapvetőbb dolgok. A tíztantermes iskolát két másikkal szeretnék bővíteni, csakhogy ehhez is pénz kellene. Nincs. „Szegény az eklézsia” — mentegeti a mundér becsületét az államtitkár. Nem áltatja, nem hitegeti az igazgatónőt. Együttérzéssel tanácsolja, hogy 1993 előtt ne is számítsanak támogatásra, mert ha a minisztérium szétaprózná a pénzt, s mindenkinek adna egy keveset, akkor tulajdonképpen senkinek sem jutna semmi. Egy idősebb úr és a társaságában levő hölgy nem pénzért jött, és nem is panaszkodik. 1992 elején lenne Gallilei halálának 350. évfordulója, szeretnének emlékünnepséget rendezni, már hozták is magukkal a tervezetet. Az államtitkár lelkesedik az ötletért és biztosítja a vendégeket, hogy minden tőle telhető segítséget megad a méltó megemlékezéshez. A Népfőiskola szívügye az államtitkárnak is, s ezt nem is titkolja a Mezőfalváról érkezett rendkívül csinos hölgy előtt, s még hozzáteszi: régi elkötelezettje a mozgalomnak. Támogatja a kérését is, hogy a mezőgazdasági kombinát tulajdonában lévő mintegy 4500 hektárnyi föld kezelői jogát a főiskola kapja meg, amely a gödöllői egyetemmel karöltve mintafarmot, biokertészetet létesítene a területen. A biogazdálkodástól azt remélik, hogy talán csökkentheti a rákos megbetegedések elterjedését. Mit ér a diploma, ha...? A meghallgatásra előzetesen feliratkozottak 20 percenként követik egymást. Papíron. Az államtitkár úgy véli, manapság az emberek két dologra ügyelnek: a pénzükre és az idejükre. Mégig előfordul, hogy egyik-másik panasz megbeszélése akár egy órát is igénybe vesz. Mint például azé az öt fiatalemberé, akik a Miskolci Bölcsészegyesület hallgatói. Azért kértek kihallgatást dr. Kálmán Attilától, mert sérelmezik, hogy a magánegyetemük által kiadott diplomát sok helyen megkérdőjelezik. Kell-e, szükség van-e magánegyetemre, ha kétkedve fogadják diákjai tudását? Ha eleve megkérdőjelezik az ott szerzett diploma hitelességét? A maguk igaza mellett érvelnek a fiatalok és érvel az államtitkár is: noha megérti őket, úgy véli, hogy a minisztérium hatáskörén kívül esik az ügy. Azt javasolja, hogy a miskolci egyetem és bölcsészegyesület vezetői üljenek le, és egymás között tisztázzák a konfliktust. Újabb „ vendégek Ezen a szombaton összesen 25-en iratkoztak fel a fogadónapra. Az államtitkár arcát fürkészem, a fáradtság, a feszültség nyomait keresem, az egész heti munka utórezgéseit. Látszólag frissen pa- * kolja össze az asztalon felgyülemlett temérdek iratot. A falióra elüti a hetet. Kint már sötét este vari. Már indulnánk, amikor kopog a titkárnő: — Kicsit maradjon még, államtitkár úr. Újabb három vendége érkezett... Újvári Gizella Wallinger Endre Üj év — új társadalombiztosítási rendszer Sok kérdés még tisztázatlan
