Somogyi Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-304. szám)
1991-12-14 / 293. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1991. december 14., szombat Beszélgessünk a sasokról Férfiszárny „Azt hiszem, sokan úgy vélték, vénségemre elment az eszem. Talán nevettek is a hátam mögött vagy szánakoztak rajtam. Hát persze... Ha idejönne most egy 66 éves ember és arra kérne, képezzem ki sárkányrepülőnek, én is eltanácsolnám. Sosem haragudtam azokra, akik kíméletesen le akartak beszélni a „bo- londériámról”. Nem tudhatták, hogy bennem ötven éve él a szenvedély, hogy én a repülésért a legnagyobb erőfeszítésekre, áldozatokra is képes vagyok. Makacsul jártam az utamat. Beiratkoztam a Budapesti Műszaki Egyetem sárkányrepülő-szakosztályára, s az unokám-korabeli fiúkkal együtt készültem az elméleti, majd a gyakorlati vizsgára. Tudtam, hogy nem lesz köny- nyű dolgom, de sokkal nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam. Három hónapig minden hét végén feljártam a fővárosba. míg eljutottam az „A" vizsgáig. Az elmélettel nem volt különösebb gondom, no de a gyakorlat... Az bizony, próbára tette akaraterőmet... Ismét a Hármashatár-he- gyen... Csakhogy most már nem húszévesen... Szóval: le kellett vezetni a sárkányt a lejtőn, és futni, hogy fölemelkedjen. Nagyot estem. Persze nemcsak én. De én voltam ott egyedül 66 éves! Egyszer akkorát buktam, hogy a fiatalok megrémültek: „Az öreg most nem fog fölkelni...” Fölkeltem, és bár nagyon megütöttem a térdemet, nem hagytam abba a gyakorlást. Kezdetben csak néhány másodpercre emelkedtem a levegőbe. De amit akkor éreztem... — mindenért kárpótolt. Vettem Nagykanizsán egy motoros sárkányrepülőt, és beiratkoztam a gödöllői Ikarusz szakosztályba. Két hónapig jártam Gödöllőre, ahol aztán sikerült levizsgáznom. Közben persze itthon is gya- korolgattam, például a kiüti reptéren, ahová gyakran jártam a modellekkel is. Egyszer csak odajön hozzám egy őrnagy (valami gyakorlat volt éppen arrafelé), és úgy tetszett, nem akar hinni a szemének. Nem csoda. Furcsa, szokatlan látványt nyújthattunk: én és a kedves szerkezetem. Az őrnagy természetesen mindjárt felhívta a figyelmemet vállalkozásom veszélyeire, s amikor elmondtam és a papírjaimmal bizonyítottam, hogy a „kiképzésem folyamatban van”, döbbenten csóválta a fejét. Itthon meg a feleségem (aki vajaha nagyszerű vízisportoló volt) mondogatta: „Kicsi is vagy, öreg is vagy; mit akarsz te a levegőben?!” * * * — 1987 nyarán beszélgettünk utoljára. Mi történt azóta földön és égen? Mórocz Géza itt Balatonbog- láron a polcon sorakozó, fé- nyeskedő trófeákra mutat. — Vérszemet kaptam — mondja —; azóta a negyedik gépemet rongálom. Félévszá- zados várakozás után, közel a hetvenhez sikerült elszakadnom a földtől, hát ne csodálkozzék, hogy nem egyköny- nyen mondok le a repülésről. Akinek megadatott, hogy fiatalon kelhetett szárnyra, érthető, ha ennyi idős korban már csak emlékezik a régi szép időkre, élményekre. Én azonban alig tíz éve repülök, nem akarok még visszavonulni. Beszélgetésünk után, 1988-ban elindultam a minősítő versenyeken. Zalaegerszegen a 17., az őcsényi nemzeti bajnokságon a 11. lettem, és különdíjat kaptam. A Dunakanyar Kupa versenyen pedig sikerült dobogós helyen végeznem, az ezüstérem birtokosa lettem, és tagja a válogatott keretnek. Tizenegyen kerültünk a válogatottba, én az ötödik voltam a sorban. Az 1989-es esztendő életem emlékezetes éve. Mondhatnám, a „csúcs”. Pedig elég szerencsétlenül kezdődött. Megrendeztük a bogiári BB kupát 18 résztvevővel. Addig én egyetlen versenyen sem akartam kitűnni. Mindig lelkiismeretesen fökészültem, de megelégedtem azzal, hogy öregember létemre helyt tudtam állni a fiatalok között. Most azonban — mert „hazai pályán”, Bogláron szálltam fel — szerettem volna megmutatni, mire vagyok képes. Nem sikerült. Karád határában kényszerleszállást hajtottam végre, motorhiba miatt. Őcsényben a hagyományos nemzeti bajnokságon 11., a Dunakanyar Kupa versenyen viszont az első helyet értem el. Ezután következett a világ- bajnokság Franciaországban. Ott szállt fel, ahol a kisher- ceg írója. — Nem részletezem a nehézségeket, az utazás megpróbáltatásait, technikánk elmaradottságát az angolokéhoz, franciáékhoz képest. Tény: Szabados Zoltán kaposvári sporttársammal (én voltam a másodpilóta) a nyolcadik napon még joggal reménykedtünk a dobogós harmadik helyezésben. Ám akkor elidegeskedtünk egy leszállást, a gépünk a földhöz csapódott. A harmadik hely elveszett, de a szerencsétlenség ellenére is ötödikek lettünk, és megkaptuk az Aranypropeller díjat. Örültünk ennek is. A balul sikerült leszállás után engem — tiltakozásom ellenére — kórházba vittek, s a röntgen kimutatta, hogy megsérültem. Én nem éreztem fájdalmat, hát táncra perdültem az orvosok előtt, hogy bizonyítsam: semmi bajom. Nem akarták elhinni, csóválták a fejüket a röntgenfilm fölött, majd fölajánlották, hogy visszavitetnek (mentővel) a szállásunkra. Én megint tiltakoztam a mentő ellen. Valamivel később, amikor már senki sem volt mellettem, csak a repülőtársam, egy kis üldögélés, pihenés után nem tudtam felállni. Akkor ért utol a fájdalom. Bizony, ha nincs ott a barátom, talán még most is ott üldögélek a kórház folyosóján. De hálistennek nem volt vészes a sérülésem, és életem legszebb, legfelemelőbb óráit éltem meg Franciaországban. Velünk volt „A kisherceg” című bűbájos mese, az Éjszakai repülés, valamint A harci pilóta című kötetek legendás hírű szerzőjének, A. de Saint-Exu- pérynek szelleme is, hiszen az ő emlékezetére rendezték a versenyt. 1990-ben Magyar- országon volt a motoros sárkányrepülők világbajnoksága. 15 ország száz versenyzője, köztük 12 magyar vett részt, köztük jómagam, ezúttal főpilótaként; Mautner Vince volt a másodpilótám. Sajnos, géphiba miatt nem sikerült az élre törnünk, meg kellett elégednünk a 20. helyezéssel. A magyar csapat hatodik lett. 1991. április 11-én Mórocz Géza, a 73 éves, aranykoszorús pilóta 4000 méter magasban kiállt a repülőgép ajtajába, s életében először — egy tapasztalt ejtőernyős oktató társaságában — a mélységbe ugrott. Miután szerencsésen földet ért, riporterek vették körül, akár csak október 13-án, amikor először ugrott egyedül. — Az első afféle reklámugrás volt — mondja —, kedvcsináló másoknak, fiatalabbaknak. A Kondor Mikromatika cég repülőklubja tette számomra lehetővé az ejtőernyőzést, amely, mondhatom, mennyei élmény, a szó szoros értelmében. Különösen, ha négyezer méterről ugrik az ember... Leérkezésem után szinte az első gondolatom az volt: meg kell ismételnem, mégpedig egyedül. Szigorú orvosi vizsgálat következett Kaposváron. Csitári főorvos úr, aki maga is tapasztalt repülő, elképedt, amikor megtudta, mire kérem az engedélyt. Hosszú beszélgetés után, szigorú korlátozásokkal, hozzájárult a kiképzésemhez. Eddig hat úgynevezett bekötött ugrást hajtottam végre 800 méterről. Még négy hátra van. Aztán ismét a négyezer méteres magasság... (Fotó: Lang Róbert) * * * A sasok valahol a Káli-medencében fészkeltek, égigérő jegenyén. — Beszélgessünk a sasokról. — Egy otromba szívű gazda lelőtte az anyjukat, mert mint mondta, elrabolja a baromfit. És fennen hangoztatta: megkeresi a fészkét is, hogy elpusztítsa a fiókáit. Én, a határjáró kisfiú, tudtam, hol van az a fészek, s rohantam, hogy megelőzzem a gazdát. Felmásztam a jegenyére, lehoztam a két sasfiókát, és otthon felneveltem őket. Mielőtt elhagyták a portánkat, egy tiszteletkört tettek a ház felett, majd leszálltak a vállamra... Elhatároztam, hogy díjat alapítok az emlékezetükre (és az én emlékezetemre) sportrepülősök számára. Régóta gondolkodom ezen... És még egy vágyam van. Öt év múlva Görögországban lesz az első olimpia a sárkányrepülők számára. Szeretnék egy tehetséges fiatalt erre a versenyre felkészíteni, s edzőként ott lenni az olimpián. Szapudi András Mi lesz, ha eljön a tél? Tényjelentés Kárpátaljáról Az ukrajnai népszavazás eredményét az egész világ ismeri, s a függetlenség gyönyörű szép dolog. Kárpátaljának pedig Kravcsuk elnök megígérte a különleges gazdasági övezet státuszát. Végül a beregszászi járás a nemzetiségi körzetté alakulás mellett szavazott, s ez szintén biztató. Ahhoz azonban, hogy valaki fogalmat alkothasson róla, mi foglalkoztatja ezeknél a dolgoknál is jobban Kárpátalja lakóit, oda kell mennie. Tulajdonképpen az egész Kárpátalja nem más, mint egy üres, hideg kirakat. Éhínség és fagyos tél fenyegeti a vidéket. A mindennapi élet olyan alapvető kellékei hiányoznak, mint a benzin, a tüzelő és a téli ruha. A központi elosztás rendszere teljesen megbénult. Megfelelő törvények és szervezés híján új elosztási rendszer még nem jött létre. Az utcákon tehát végeláthatatlan sorokban fegyelmezett, néma emberek várnak akár hosszú órákon át arra, hogy hozzájussanak valamihez. Azt a valamit aztán, szinte mindegy, hogy mit, el lehet cserélni más valamire, amire az embernek, a családnak szüksége van. A hiánycikkek listája oly hosszú, hogy inkább azokat az áruféleségeket kellene felsorolni, amelyek még kaphatóak; de a semmit nem lehet sorolni. Évek óta nem kapni az üzletekben cukrot, lisztet, zsírt, margarint, tejfelt és tejszínt. A gyermekintézményeket még ellátják valahogy, a felnőttnek azonban órákat kell sorbaállnia, ha hozzá akar jutni egy üveg tejhez. Réges-régen elfogyott a só, a gyufa, a toalettpapír, a papírszalvéta, a golyóstoll, a babkávé... A ruhaüzletek is konganak az ürességtől, az eladók néhány vászonkalapot és daróc munkaköpenyt rakosgatnak egyik helyről a másikra. Az egyik nagyáruház cipőosztályán az üres polcokon egyetlen felemás fekete műanyag kalocsni képviselte a választékot. Ottjártunkkor azt is megvette valaki. Jobb ma egy felemás kalocsni, mint holnap a semmilyen... Beszéltem asszonyokkal, akiknek a gyerekei még nem láttak vajat. A nők évek óta hiába keresik a vattát, rongyokat tépnek csíkokra, amikor szükségük lenne rá. A kórházak nem fogadnak betegeket, mert nincs gyógyszer, kötszer, műszer. Jó, ha egy fecskendő van egy rendelőben, azt fertőtlenítik újra és újra, azzal kezelnek mindenkit. Mivel a faanyag is hiánycikk, nincs koporsó. A ravatalozáskor tehát berakják a halottat az egyetlen koporsóba, majd kiszedik onnan, nejlonzsákba csomagolják, és eltemetik. A koporsó kell a következőnek... Nincs benzin. Az emberek székeket, plédeket visznek magukkal a benzinkúthoz, s ha kell, három napot fagyoskodnak, hogy egy tankra való benzinhez jussanak. Az édességboltokban csokoládé, cukorka nincs, legfeljebb puffasztott kukoricát kapni; a gyerekek foga mégis romlik, mert fogkrém égen-földön nincs. Az üzletekben a szappan is ismeretlen; falun újra szappant főznek hamulúgból. Az asszonyok maguk sütik a kenyeret, ha némi lisztre tesznek szert, de ez sem egyszerű dolog, mert élesztőhöz még nehezebb hozzájutni. Ungváron, a helyi stadionban, minden héten egyszer szabadpiacot tartanak. Meg kell hagyni, ott szinte minden kapható: vodka, bunda, farmer, csizmák, bors, dollár, forint. Az árak azonban az átlagember számára nem elérhetők. Egy bőrcsizma ára 2000 rubel. Összehasonlításul: egy gépírónői fizetés 200 rubel, a rubel és a forint átváltási ráfolyama pedig egy az egyhez. Az ukrán-magyar határon tizenöt-húsz kilométeres sorok állnak, így aztán akinek van türelme hozzá, hogy kivárja a sorát, eljöhet Magyar- országra, s kaphat a fizetéséért két-három hamburgert... Kényszerű módon virágzik a cserekereskedelem. Az újság szerkesztősége megszerkeszt a kolhoz számára egy brosúrát, cserébe kap tíz mázsa krumplit. A cipőgyár tojást, hagymát szerez a gazdaságtól cipőkért cserébe. Ha nagynéha áru jelenik meg a boltban, felvásárolják, bespájzolnak belőle — hátha később elcserélhető lesz az áru. Rendszerint csalódnak, hiszen a tartós fogyasztási cikkekből is hiány van. Hűtőszekrényt, mosógépet, televíziót sem kapni. Nem csoda, hogy az emberek semmiben sem bíznak, legkevésbé a gyors változás lehetőségében. Azt is csak sejtik, hogy új értelmiség híján még mindig csak a nacsalnyikok, a volt pártelit tagjai képesek ismereteik révén a vezetésre. A változáshoz még hosszú idő kell. A kárpátaljai emberek pedig nem gondolkodnak társadalmi méretekben: enni szeretnének, egy jó bőrcsizmát szeretnének, aminek nem válik le a talpa, s egy télikabátot, amin nem fúj át a hideg kárpáti szél. Seszták Ágnes
