Somogyi Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-09 / 263. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1991. november 9., szombat Élet a táborban, vagy tábor élet? Csendélet, mosott ruhákkal sok értelme. Jóformán senkinek sincs már pénze. Az a kevés, ami volt, már elfogyott. Pénzt szerezni pedig nem könnyű. Egyszeregyszer keresnek alkalmi munkásokat a táborból, de ez egyre ritkább. Krumpliszedés, gödörásás és más hasonló jellegű munkára keresnek néha embereket, főként erős férfiakat. De azokból van itt a legkevesebb. így aztán a pénz hiányában inkább nem is mennek ki a városba. Lassan beletörődnek a helyzetbe és várják azt a pillanatot, amikor hazamehetnek. Már akinek van hova. Négy középkorú férfi egyszerre válaszol a feltett kérdésre, mit tennének ha most vége lenne a harcoknak? — Mennénk haza. Nem tudom, egyáltalán áll-e még a házam, de visszamennék akármi is történt azonnal. Biztos hogy szükség lenne ránk. Hogy nem csak a levegőbe beszéltek, bizonyítja, hogy a parkolóvá változott volt alakulótéren a gépkocsik többsége jól meg van pakolva. A megmentett értékekből csak a legszükségesebbeket vették magukhoz a táborélethez az emberek, a többi becsomagolva vár egy esetleges indulásra. Ez az idő azonban úgy tűnik még igen messze van. Addig tovább élik ezt az életet. Az óvodások vidáman nevetgélnek játék közben, az iskolások még mosolyognak a padokban, a felnőttek komoran sétálnak az udvaron, várva az ebédre, mint egyetlen olyan eseményre ami megtöri a hosszú napok unalmát, az anyukák és a nagymamák pedig teregetik a mosott ruhát, amit a novemberi fagyos szél csak nehezen tud megszárítani. Menekültek Európából, Európába. Varga Ottó Hideg szél söpri tisztára a nagyatádi laktanyaudvart. A kapuőrségen kívül teremtett lelket sem látni, csak néhá- nyan húzódnak össze fázósan az épületek bajáratánál, a házfalak mögötti szélvédett helyeken. A tört magyarságé civil és az egyenruhás magyar rendőr roppant udvariasan kérdi ki vagyok és mit akarok? Miután megmondom, elkérik a személyi igazolványomat, kapok egy kísérőt, aki felkísér a volt parancsnoki épületbe, a menekültügyi hivatal helyi irodájába. — Elnézést a tortúráért — fogad mosolyogva Molnár Pál a hivatal munkatársa — de ez a szabály. Első a biztonság. — Félnek? — Nem félnek, tudják, biztonságban vannak, de az óvatosság nem árt. Miután a bemutatkozás hivatalos részén túlesünk, készségesen válaszol minden kérdésre. Jelenleg 1200 Horvátországból érkezett menekült tartózkodik a táborban, többségük a határon túli Baranyából jött. Ez a szám mintegy másfél hete állandósult, azóta nagyobb mozgás nincs. Akik itt vannak, mára már ugy-ahogy berendezkedtek, és élik a tábor mindennapi életét. Ez nem valami változatos. Talán a gyerekek hétköznapjai mozgalmasabbak egy kicsit, működik az iskola, óvoda is van. Összesen több mint százötvenen járnak tanításra, illetve az óvodába. Amikor azt kérdem, milyen a hangulat, félnek-e még, Molnár Pál azt javasolja, ezt inkább kérdezzem meg tőlük. Szinte minden épületben vannak magyarul tudók. — Csak arra kérem, aki nem akarja, annak a nevét ne írja le, és ha fényképez, arról tájékoztassa őket. Ebből azért látszik, hogy a kezdeti félelem még mára sem múlt el igazán. A kihalt udvaron egyedül a telefon- fülke körül van mozgás. Az élelem és a biztonságos fedél után a legértékesebb dolog errefelé a hazai információ. Igaz, televízió és rádió minden épületben van, a zágrábi adó jól fogható, de azért az igazi híreket mindenki otthonról várja. Ezt az újonnan jöttek szolgáltatták eddig, de már régen nem jött senki odaátról. Marad a bizonytalan telefon. — Sikerült beszélni valakiül i; vei? — kérdezem két férfitól, láthatóan apa és fia. — Semmi. — mutatják félreérthetetlenül, majd egy alkalmi tolmács segítségével megértem a többit is. — Azt mondja, múlt héten olyan hírt kapott, hogy nincs már meg a háza. Lerombolták. — Kivel akart beszélni? — A nagyobbik gyerek odahaza maradt, neki van telefonja, de nem tudja megkapni. — Kérdezze meg tőlük, mit szólnak a múlt vasárnapi barcsi eseményekhez? — Ez várható volt.— mondják. — Ezek már nem néznek senkit és semmit, csak lőnek. Nem csodálkoztam, amikor meghallottam a bombázás hírét, gondoltam én, hogy előbb vagy utóbb ide is átlőnek. — Nem féltek attól, hogy esetleg idáig is elérnek? Hiszen biztos tudják, hol van ez a tábor. — Ez azért elég messze van a határtól. Meg aztán mondták, hogy most már járő- röznek a magyarok a határ mellett, talán nem mernek többször átrepülni. Nem félünk. Hazai hírekre várva... A beszélgetés végén azonban hiába kérdeztem a nevüket, vagy azt, honnét jöttek, kérték, ezt ne írjam le. Nem is maguk, hanem inkább az otthon maradottak miatt, őket jobban féltik. Továbbsétálva a laktanyaudvaron jöttem rá, ez a beszélgetés is nagy dolog volt, mert amikor néhány söprűre és lapátra támaszkodó férfit próbáltam szóra bírni, nem álltak szóba velem. Azt még lefordította az egyik magyarul tudó, hogy mit is akarok, de ennél többre nem futotta. Egymás közt morogtak még valamit horvátul, de vissza csak ennyit hallottam: — Nincs baj. Jó minden. Ez azért nem igaz, még akkor sem, ha a menekültügyi hivatal valóban mindent megtesz annak érdekében, hogy minél emberibb környezetet teremtsen a hazájukat kény- szerűségből elhagyók számára. A segélyszállítmányok folyamatosan érkeznek, egész raktár van már tele bébiétellel, tartós tejjel, száraz- tésztával, konzervvel. Meleg ruha is jutott mindenkinek, és a szobákban jó meleget adnak az olajkályhák. De a napi háromszori étkezés, a meleg szobák és a biztonság még nem minden. — Mit csinálnak egész nap? — kérdezem alkalmi kísérő- met. — Semmit. Ülünk a szobában, ha jó idő van lejövünk ide az udvarra és beszélgetünk. Otthoni dolgokról, mit csinálnánk ha hazamehetnénk, meg ilyenekről. Hallgatjuk a rádiót, nézzük a tévét, de már azt sem szívesen. A magyar adást a legtöbben nem értik, a zágrábi tévé meg szinte csak a háborúról beszél. Ki lehet menni a városba is, de nincs Hideg hétköznapok
