Somogyi Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-07 / 261. szám
1991. november 7., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Horn Gyula Cölöpök „Miniszter úr, maga egy taplófejű” zal, hogy e lépés következtében elszigetelődünk Kelet-Eu- rópában?” „Szerintem a szovjetek és a csehszlovákok reagálása a fontos, mert a románokkal úgysem lehet már rosszabb a viszonyunk, az NDK várható retorzióira meg kidolgozzuk az ellenlépéseket — válaszoltam. — Különben is! Ez az ország a keleti szomszédai meg a korlátolt vezetői miatt ment tönkre. A Szovjetunió már szinte semmit sem teljesít a vállalt szállítási kötelezettségeiből” — tettem hozzá dühösen. A vitát lezárva abban állapodtunk meg, hogy a lehető legnagyobb titokban előkészítjük a döntést, és szeptember 10-ről 11 -re virradóra megnyitjuk a határt. A belügyminiszter gondoskodik a határőrség felkészítéséről. Aznap este felhívtam-Gens- chert, s kértem, haladéktalanul küldje Budapestre az államtitkárt, mert fontos közlendőm van. Éjszaka megérkezett, s reggel megkezdtük a tárgyalásokat. Utána csak azt hajtogatta: „Ez fantasztikus! Erre álmainkban sem gondoltunk volna, ez egy nagyon bátor, humánus lépés.” ígéretet tett, hogy teljes titoktartás közepette haladéktalanul tájékoztatja a főnökeit. Kértem tőle, nehogy rejtjeles táviratot küldjön, mert az rögtön „odaát” lesz. Kézzel írja meg a szöveget, és személyes futárjával küldje. A Demokrata Fórum embere sűrűn hívogatott, hogy mikor születik már döntés az éjszakai akció ügyében, én meg csak türelemre intettem. Eszem ágában sem volt beavatni, hogy más megoldásra jutottunk. Augusztus 29-én az NDK nagykövete telefonált, hogy kormányuk kéri, mihamarabb látogassak Berlinbe, és a sajtó kizárásával folytassunk megbeszéléseket a menekültek ügyéről. Felhívtam Németh Miklóst, tájékoztattam a kérésről, s elmondtam neki, hogy semmi kedvem az egészhez, ám nem utasíthatom vissza. De legalább személyesen tájékoztatom őket a döntésről. Miklós is egyetértett azzal, hogy az utazásnak nincs sok értelme, de nem szabad elutasítani. A belügyminisztert megkérdeztem, nincs-e kedve elkísérni. Azt mondta, szívesen velem utazik, de semmi értelmét nem látja, mert ugyan neki két NDK-beli partnere is van, de mindkettő tehetetlen aggastyán, akik nem képesek a dolgokat felfogni. Majd az illetékes helyettese kísér el. Augusztus 31-én kora reggel egy kis katonai géppel elzakatoltunk Berlinbe. Az ócska, öreg gép több mint két óra alatt tette meg az utat. Velünk jött az NDK nagykövete is, de hogy ne zavarjon bennünket a társalgásban, az egyik sarokba húzódott. A repülőtéren a fogadásunkra megjelent külügyi államtitkárral azonnal közöltem, hogy még délután visszautazunk, ebédet se kérünk, minél előbb folytassuk le a megbeszélést. A gépkocsiban elmondta, hogy Flonecker és első helyettese, valamint Willy Stoph és két helyettese is beteg, ezért Oscar Fischeren kívül Günter Mittag politikai bizottsági taggal, KB-titkárral fogok tárgyalni. Kértem őt, hogy a visz- szaútra biztosítson rendőrségi előfutót, mert minél előbb haza akarok utazni. Készségesen megígérte. Megérkeztünk a Külügyminisztérium impozáns épületéhez, s vagy hárman sietős léptekkel a tárgyalóterembe kísértek. Annak ajtajában várt Fischer, merev arccal, s hidegen kezet fogott velem. Leültünk a hosszú tárgyalóasztalhoz, mindkettőnk oldalán a kíséret, s ő rögtön a közepébe vágott: „Azért hívtuk ide, hogy megvitassuk az állampolgáraink ügyét.” Majd egy órán keresztül sorolta unalomig ismert érveiket a hazatérők büntetlenségéről, az NSZK berlini képviseletére menekültek helyzetének Vogel ügyvéd közvetítésével történő rendezéséről, de egyetlen új szempontot, javaslatot sem vetett fel. Mikor elhallgatott, megkérdeztem: „Befejezte? Ennyi az egész?” Meglepetten bólogatott, mire kifakadtam: „Mit kezdjek azzal, amit maga elmondott? Maguk semmit sem ajánlanak, csak a régi álláspontjukat ismételgetik! Ez megerősít abban, hogy helyesen döntöttünk. Ez pedig a következő!” Elmondtam neki, részletesen indokolva, az elhatározásunkat. Fischer egyre döbbenteb- ben hallgatott, a szeme ösz- szeszűkült. Biztosan azt hitte, hogy nem jól hall. Mikor befejeztem, csak annyit tudott kinyögni: tehát ezt a megoldást javasolják. Azonnal rávágtam, hogy ez nem javaslat, hanem tájékoztató a döntésünkről. Erre Fischer: „Fliszen ez zsarolás! Sőt árulás! Tudja-e, hogy ezzel cserbenhagyják az NDK-t, s átállnak a másik oldalra? Ennek magukra nézve nagyon súlyos következményei lesznek. Mikor kívánják a lépést megtenni?” Közöltem vele, hogy szeptember 3-ról 4-re virradó éjjel. — Ez lehetetlen! — kapkodta a levegőt Fischer. — Katasztrofális következményekkel jár a lépésük. Ne tegyék meg! Majd Vogel ügyvéd meg a mieink meggyőzik őket, hogy térjenek haza. — Ne vicceljen, miniszter úr — válaszoltam. — Flogyan tudnának sok ezer mindenre elszánt embert meggyőzni? Fischer egyre csak azt hajtogatta, hogy ez zsarolás meg ultimátum, s ezt ők nem tűrik. — Inkább zárják le a határaikat — mondotta. — Ezt nem tehetjük meg — válaszoltam. Partnerem végül türelmét veszítve azt mondta: nincs értelme folytatni, tartsunk húsz-harminc perc szünetet, ezalatt tájékoztatja a Politikai Bizottságot, s találkozik Mit- taggal. Ezzel magunkra hagyott bennünket. Mindvégig megőriztem a nyugalmamat, nem úgy, mint néhány héttel később New Yorkban, amikor az ő kezdeményezésére az ENSZ-palotában leültünk tárgyalni. Ott előadta, hogy az eltávozott állampolgáraikat a társadalom megveti, hazaárulónak tekinti, különben is az áttelepülők kábítószer hatása alatt cselekedtek. Akkor odafordultam a tolmácshoz, és megkérdeztem; létezik-e a német nyelvben az a kifejezés, hogy „taplófejű”? A tolmács rávágta, hogy persze, létezik, s ugyanolyan kifejező, mint a magyarban. Ekkor odafordultam hozzá, és azt mondtam: „Miniszter úr, maga egy taplófejű.” Azt hittem, menten megüti a guta. Mintegy félórányi várakozás után szóltak, hogy Mittag fogad bennünket a KB székházában. A Külügyminisztérium épületéből kilépve az újságírók hada rohant meg. Kérdéseikre nem voltam hajlandó mást mondani, mint hogy: „Tárgyaltunk az országainkat érintő kérdésekről.” Mittag Fischer társaságában fogadott, s meglepetésemre azzal kezdte: „Nem akarjuk, hogy az áttelepülők ügye megrontsa a kapcsolatainkat"'. Közöltem, hogy a fejemben meg sem fordult ennek lehetősége, majd a titkár kérte, hogy neki is mondjam el javaslatunkat. Kénytelen voltam megismételni, hogy nem javaslatról, hanem döntésről van szó, majd azt részletesen ismertettem. Mittag válaszul csak azt hajtogatta, adjunk nekik időt arra, hogy meggyőzzék állampolgáraikat a hazatérésre. Magyarországra küldik az embereiket, tegyük lehetővé, hogy felkeressék a táborokat. „Rendben van — válaszoltam —, de a táborokba csak a saját felelősségükre mehetnek az embereik, mert mi nem kezeskedhetünk azért, hogy nem lesz bántódásuk.” Némi töprengés után közöltem azt is, hogy egy héttel meghosz- szabbítjuk a döntés életbe léptetéséi. (Persze említést sem téve arról, hogy eredetileg is a szeptember 10-i dátumot tűztük ki.) Hazatérésünket követően az egyik NSZK-beli lapban megjelent, hogy a magyarok azért húzzák-halasztják a lépést, mert ellentételként fejpénzt remélnek. Mikor elolvastam, azt hittem, szétrobbanok, s kiadtam az utasítást: a minisztérium mondja le a lap előfizetését. Az újság ettől persze már csak azért sem ment csődbe, mert mint kiderült, egyetlen példányt sem fizettünk elő. Folytattuk az előkészületeket, s mint tudomásunkra jutott, az NDK-beli „agi- tátotorokat” a táborokból kikergették. Szeptember 8-án Fischer táviratot küldött, amelyben követelte, hogy vonjuk vissza a döntést, ne lépjünk, 9-én pedig Honecker intézett mindenféle fenyegetőzéssel megspékelt üzenetet Nyers Rezsőhöz, a párt elnökéhez, hasonló követeléssel. A válasz udvarias, de határozott és elutasító volt. A szovjeteket csak az utolsó napon tájékoztattuk. Nyilvánvaló, hogy már régen tudtak a tervezett lépésről; bizonyára az NDK vezetése is panaszkodott náluk, de a nemzetközi politikában egyáltalán nem közömbös, hogy az eseményekről hivatalos formában vagy „illegális” csatornákon szerez tudomást valamelyik fél. Azzal, hogy az utolsó pillanatokig hallgattunk, s nem vontuk be az ügybe a szovjeteket, elkerülhették, hogy állást foglaljanak a kérdésben. Kiszámíthatatlan volt, hogy miként reagálnak. Szerintem Gorbacsov és Sevardnadze szívük szerint a döntésünkkel értettek egyet. A külügyminiszter ezt félreérthetetlenül a tudomásomra is hozta. Szeptember második felében, a New York-i külön találkozónk során megkérdezte: „Mondja, mennyien lehetnek azok, akik az NDK-ból át akarnak települni az NSZK-ba?” Azt vá|r szóltam, hogy ezt pontos senki sem tudja, de felteh tőén egy-kétmillió emberről szó lehet. Sevardnadze e> azt válaszolta: „Szerinte mindenkit, aki el akar távozr engedni kell. Az emberek nem szabad erőszakkal vis^ szatartani.” A döntés meghozatala előtt azt azért nem tudhattuk, vajon Gorbacsov számára egy ilyen, a két szövetséges ország közötti viszonyban bekövetkezett példátlan lépés és különösen az NDK fennmaradásához fűződő szovjet érdekek milyen reakciót váltanak majd ki. Katonai intervenciótól nem tartottam, mert szerintem Gorbacsov hozzánk hasonló szenvedéllyel gyűlöli a fegyveres beavatkozást, de politikai, s főként gazdasági téren rákényszerülhetnek szankciók alkalmazására velünk szemben. A határok megnyitása után „nem csalódtam” Ceausescuban, mert mindent elkövetett a szövetségesek körében, hogy Magyarország ellen hangolja őket, s retorziókat alkalmazzanak. Igazi társra azonban csakacsehszlovákvezetésben talált, amely dörgedelmet is intézett hozzánk. De már sem az egész szövetségi rendszer, sem a konzervatív vezetők nem voltak abban a helyzetben, hogy megakadályozzák a lépésünket. (Folytatjuk) GYILKOSSÁG KARÁCSONYRA Üzenet Columbónak írta: Alfred Lawrence — Fordította: Kira József Hajnalra elhatározásra jutottam, s egy kiadós futás, majd forró fürdő után frissen bementem a minisztériumba. Behívtam két helyettesemet, és közöltem velük a döntést: „Radikális megoldás kell, olyan, amely lehetővé teszi, hogy mindenki legálisan eltávozhasson. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a rendkívüli helyzetre való tekintettel felfüggesztjük az 1969. évi ma- gyar-NDK utasforgalmi megállapodás és bizalmas jegyzőkönyvének alkalmazását. Az egyezménnyel ellentétben lehetővé tesszük, hogy az NDK-állampolgárokakadályta- lanul eltávozhassanak minden olyan országba, amely az úti okmányukra hajlandó beutazó vagy tranzitvízumot adni. Ennek megfelelően a magyar hatóságok eltekintenek annak vizsgálatától, hogy az NDK úti okmány egyébként érvényes-e arra az országra, amely a vízumot kiadja. Legjobb lenne az egész egyezményt felmondani, de ezt nem célszerű megtenni, mert jogszerűen bármelyik fél felmondási szándékának kézhezvételétől számított három hónap múlva lehet csak felmondottnak tekinteni az egyezményt. Ki tudja, addig mi történhet, nem várhatunk tovább” — fejeztem be. A fiúk lelkesen támogatták az elképzelést. Megkértem őket, sürgősen dolgozzák ki az NDK lehetséges retorziójára vonatkozó alternatívákat. Felhívtam Németh Miklóst, röviden vázoltam a megoldást. Hosszú csönd következett a telefonban, majd azt mondta: „Délután beszéljük meg a dolgot. Idehívom a belügyminisztert is, meg akit a kabinet tagjai közül el tudok érni.” Délután a miniszterelnök parlamenti dolgozószobájában ismertettem a helyzetet: a táborok dugig vannak, lassan hűvösre fordul az időjárás, az NDK semmit sem hajlandó tenni.1 Majd ismertettem elgondolásaimat. Németh Miklós töprengésbe merült, majd azt mondta: „Igen, ezt kell tenni, nincs más kiút.” A belügyminiszter is támogatott, de annyit megjegyzett: „Tudod-e, Gyula, hogy ezzel a lépéssel a két német állam közül a másikkal szemben az NSZK-t választjuk?” „Nem — válaszoltam —, mi a németek jogos igénye mellett állunk ki, Európát választjuk. Különben is, fabatkát sem ér az a rendszer, amelyben az állampolgárok nem akarnak élni. Az emberi jogi ügyekben az általános nemzetközi normák fontosabbak, mint két VSZ-tagállam megállapodása.” A miniszterelnök ezután megkérdezte: „Számoltál azVáratlan látogató — Nem mondhatom el, miért és tovább nem lakhatom veled. Megváltoztam. Ez az egész ügy arra kény- szerített, hogy mély önvizsgálatot tartsak. Nem az vagyok, akinek hiszel, Rafe. Egyedül kell tovább haladnod. És nekem is. Rafe a tányérjában lévő ételre nézett, villájával bökdöste, rákot és kagylót szórt rá meg pirospaprikát, szemét elfutotta a könny. Teste megremegett. — Azt hiszem, várnod kell még. Csak várni. Később kellene dönte- ned. Amikor az ügy már feledésbe ment.,Reménykedve Farleyre nézett. — Érted mire gondolok? — Igen. Értem, de én már régóta tervezgetem az elköltözést. Együtt töltjük az ünnepeket, és aztán keresek magamnak egy saját lakást. Próbáljunk enni. Farley egy kanál ételt nyomott a szájába, s leöblítette sengriával. — Az isten szerelmére, Rafe. Ez nem a világ vége. Mi továbbra is barátok maradunk! A legjobb barátok! — Persze. Rafe megpróbált enni, de továbbra is csak turkált a tányérjában. — Farley, nem mondhatod meg nekem, hogy miért? — Nem. — Columbónak nem volt igaza, ugye? Vagy igen? Megkérdezte tőled, hogy te... — Nem, Rafe. Columbónak nincs igaza. De ő indított el, hogy ezen gondolkodjam, ennyi az egész. Nem mondhatok többet. Oké? A vacsora után Farley a lakásban hagyta Rafe-ot, és a közeli bevásárlóközpontba hajtott, ahonnan felhívta Mary Jane-t. — Beszélnem kell veled — mondta —, azonnal! A vacsora után megerősödött Rafe legszörnyűbb gyanúja. Várt, amíg Farley elég messzire ért az épülettől, és felhívta Columbo hadnagyot. Nem találta a hivatalában. Arra az eshetőségre számítva, hogy esetleg Columbo értesítést kap arról, hogy kereste, üzenetben meghagyta, hogy a Beverly Hills-i Vörös Hagyma Klubban várja. A telefonálás után Rafe a szekrényhez ment, és kivette a karácsonyi ajándékokat. Négy volt:'egy Farley, kettő Mary Jane és egy Shirley számára. Mindent a fa alá rakott. Az ablakon túli sötétség bársonykék hátteret adott az ezüstfenyőnek. Rafe hosszú időt töltött el azzal, hogy felkészüljön a Columbóval való találkozásra. Azt akarta, hogy a rendőrség már a lakásukon legyen, amikor Farley hazajön. Felkapcsolta a fa fényeit, melyek úgy csillogtak az ég sötét hátterén, mint a keleti ékszerek. Belebújt a kabátjába, és emlékezetéből eltűnt minden, kivéve a sötétben csillogó fát, amikor útnak indult a Vörös Hagymába. * * * Mary Jane hálószobája csábító, ultranőies berendezését Farley tervezte három évvel korábban. Kedvenc bútordarabja egy sárga és fehér mintás vászonfüggönyökkel díszített baldachinos ágy volt. A tapéta visz- szatükrözte a mintát, és átfutott a mennyezeten az ablakokig, amelyeket redőny helyett francia zsalu fedett. Mary Jane kinyitotta az egész falat eltakaró szekrényt. A neglizsék és szoknyák közül kiválasztott egy merész szabású szoknyát és egy hosszú újjú vörös felsőrészt, és lerakta az ágyra. Miközben a kordnadrágjából kibújt, megszólalt az ajtócsengő. Magára kapott egy bébikék frottírköpenyt, és arra gondolt, hogy Farley gyorsan hajthatott, hogy ilyen hamar ideért. A köpeny kopottas volt, de Farley-val évek óta nem adtak a formalitásokra. Ahogy nyitotta a bejárati ajtót, már mondta is. — Te aztán nem vesztegetted az időt! — De szavai a torkára forrtak és velük enyészett el önbizalma is, amikor meglátta, hogy Columbo áll előtte. — Valaki mást várt, Miss Morton. Nahát. Elnézést kérek. Bement a szobába és körebetekintett a XIV. Lajos utánzaté bútorok között. — Fantasztikus! Milyen nagyszerű ízlése yan! — Éppen kezdtem átöltözni hadnagy! — Folytassa csak. Én majd leülök itt. Ne törődjön velem! — Várok valakit. (Folytatjuk)
