Somogyi Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-23 / 275. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1991. november 23., szombat A riport vége Egy fiú, aki álomból jött 1990 februárjában közölte az újság A hitközség utolsó mestere című riportsorozatot Dorogi Ferenc okleveles tanítóról, aki a siófoki Tüzép igazgatójaként vonult nyugalomba. A beszélgetések során szó esett a hajdani osztálytársakról is, akik közül sokan meghaltak, eltűntek a második világháborúban. Riportalanyom, aki eminens tanuló és szenvedélyes labdarúgó volt diákkorában, gyakran emlegette egy ugyancsak ügyesen futballozó osztálytársát, az egyik somogyi kisváros zsidó tanítójának fiát. Már csak azért is közel állt hozzá, mert mindig együtt szálltak vonatra a budapesti Déli pályaudvaron, ha beköszöntött a várva várt vakáció. 1943 nyarán, miután megkapták az oklevelet, ugyancsak együtt utaztak hazafelé. Többé nem találkoztak. Dorogi Ferenc (aki 45 után kerestette barátját) méltán vélte: G. Vilmos is egy, a sokezer mártír közül. * * * Ledőlt a pamlagra, ebéd utáni szunyókálásra. Régóta nem gondolt a régi iskolatársakra, álmaiban sem szoktak megjelenni a diákköri helyszínek, arcok. Most meg mindjárt — mihelyt álomba szenderült — feltűnt G. Vilmos nyurga alakja. Rúgták a labdát, az arcukra rakódott port veríték csíkozta. De mielőtt a mérkőzést eldöntő tizenegyesre sor kerülhetett volna, változott a kép. Most már az osztályteremben ültek, feltehetőleg matematikaórán, mert Vilmos ugyancsak aggodalmas arccal hajolt a füzete fölé... Csöngettek. Vége az órának? — futott át rajta és kinyitotta a szemét. Lekászálódott a pamlagról, mert már nyilvánvalónak tetszett, hogy az előszoba felől érkezett a cserregő, éles hang. Álomittasan, kissé imbolyogva ment az ajtóhoz, s kinyitotta a kémlelőablakot. De mindjárt be is csapta, és halálsápadtan meredt maga elé. Úgy érezte, itt a vég, ő már a másvilágon van, egy mennybéli lakásban, amely ugyanolyan, mint a siófoki otthona... Vagy megbolondultam, gondolta kétségbeesve, vagy... vagy... még mindig álmodom... A kisablak mögül ugyanis az a G. Vilmos mosolygott rá, akivel az előbb a futballpályán verítékezett és a matematikafelelésre várt. Az az arc, amelyet 1943 nyarán látott utoljára, mielőtt a siófoki állomáson friss diplomával a táskájában leszállt a vonatról. Visszabotorkált a pamlaghoz, a szíve sebesen vert. És akkor megszólalt a csengő. — Még most is beleborzon- gok, ha annak a percnek a mélyére nézek — mondta este a kávéházban, s ujjai között megremegett a cigaretta. — Nem is akartam ma eljönni, de aztán mégis úgy gondoltam, jobb, ha emberek közé megyek és „kibeszélgetem magamból” az élményt. Szóval, másodszor is megszólalt a csengő, sőt harmadszor is, mert valahogy nem akaródzott megmozdulnom. Aztán erőt vettem magamon, és megint kinyitottam a kisablakot. Most egy asszony arcát pillantottam meg, egy igen kellemes, szelíd tekintetű arcot, s a szomszédom hangját hallottam: „Mondtam, hogy itthon van. Ilyenkor nem szokott elmenni hazulról. Dorogi úr, vendégei érkeztek!” Néhány perc múlva megtudtam: a már említett asszony G. Vilmos felesége. És vele jött a fia, a menye és az unokája. Az utóbbi megtévesztésig hasonlít Vilmosra. Olyannyira, hogy ilyen hasonlóság talán csak az egypetéjű ikreknél konstatálható. Mintha G. Vilmos, dacára az elmúlt félévszázadnak, megmaradt volna tizenévesnek. Megpróbáltam értelmesen elmondani, mi történt velem. De csak dadogtam. Erre a két asszony (később megtudtam, mindkettőjük orvos) rábeszélt, hogy feküdjek vissza. Kaptam egy injekciót. Néhány perc múltán helyreállt körülöttem a világ rendje. Most már nyugodt hangon mondtan el, milyen különös játékot űzött velem a sors és mentegetőztem a furcsa fogadtatás miatt. G. Vilmost munkaszolgálatra hívták be. Megjárta a bori tábort, Radnóti Miklóssal együtt várta „a jó hírt”, „a csodákat” (a mellette levő desz- kapriccs volt a költő fekhelye). Mielőtt megkezdődött a halálba vezető „erőltetett menet”, elszánta magát a szökésre... Elfagyott lábbal menekült, fogvatartói vérebekkel eredtek a nyomába, s amikor már minden ereje elhagyta, leroskadt egy fa tövébe, és apati- kusan várta végzetét. Ehelyett a „csoda” érkezett. Jugoszláv partizánok támadták, futamí- tották meg üldözőit, őt pedig magukkal vitték. A szerencse ezután sem hagyta el. Körülbelül egy hónappal azelőtt a németek lelőttek egy amerikai gépet, s a kiugrott, sebesült pilótáért éppen a G. Vilmos megérkezése utáni napon jött a repülő. G. Vilmost is magukkal vitték. Egy havannai katonakórházba került, ahol elfagyott lábát csonkolták. Itt egy magyar származású önkéntes ápolónő vette gondjaiba, aki hamarosan a felesége lett. Ezután Új-Zélandba vitték egy rehabilitációs központba, ahol olyan kitűnő műlábfejet (pontosabban, csizmát) kapott, hogy nemsokára ismét futballozhatott. A fiatal pár Amerikából Izraelbe települt, ahol több száz társukkal fölépítettek egy kibucot, s G. Vilmost, tekintettel végzettségére, a gyermekek tanításával bízták meg. A kibuc közösségének zöme magyar volt, kezdetben a tanítás nyelve is; később a magyaron kívül angolul és ivritül oktatott. A felesége közben megszerezte az orvosi diplomáját, s öt gyereket neveltek fel. G. Vilmos tekintélyes tan- felügyelőként vonult nyugalomba, s legidősebb fia (aki most Magyarországra látogatott édesanyjával, feleségével és fiával) a haifai egyetem magyar tanszékének vezetője. G. Vilmos 1988-ban halt meg. — Ahogy a felesége és a fia szavaiból kivettem, Vilmos magyarságtudatát az ifjúság emlékei „tartották karban" — mondta Feri bácsi. — Sokat mesélt nekik diákéveiről, So- mogyról, apjáról, aki igazgató-tanító és világháborút járt tartalékos tiszt volt. Emlegette barátságunkat is, amely második gimnazista korunkban kezdődött, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy csak mi ketten utazunk az iskolából a déli vasúton karácsonyi szünetre. Azt is megtudtam — őszintén szólva könnyekig meghatott —, hogy unokájának a héber neve azonos az enyémmel. Böcálél-Zöév (magyarul: Szarvasvadász). Csakhát ez a fantasztikus élmény... Az álom és a többi... Képtelen vagyok napirendre térni felette. Pedig, ha teszem azt, egy novellában olvasnék effélét, fércműnek ítélném és bosszúsan félredobnám. Szapudi András Állattenyésztők munka nélkül Középiskolába iratkozott a diplomás — Nem tudunk mit kezdeni magunkkal — mondja P. Szabina. Anyukám egész életét arra tette fel, hogy diplomát adjon a gyerekei kezébe. A bátyám másfél éve meghalt, én maradtam neki utolsó reményként. Most itt vagyok a diplomámmal és nem jó semmire. Az agrártudományi egyetem kaposvári állattenyésztési karán 85 hallgató végzett az idén üzemmérnökként. Közülük 37-en Keszthelyre iratkoztak át növénytermesztői szakra, nehogy munkanélküliként kezdjenek. Talán ötnek sikerült elhelyezkednie a szakmájában. Szerencséjükre a fiúk nagy részét behívták katonának, ez is egy év haladékot jelent. A lányok többsége azonban, ha az ismerősök nem tudtak segíteni, munka- nélkülivé vált. o — Amikor elsősök voltunk még 50 állásra pályázhattak a végzősök — veszi át a szót L. Tünde. — Nekünk már csak egy állást hirdettek meg Pest környékén. Június 2-án mentem el először a munkaügyi központba, hátha tudnak valamit segíteni. Elfogadtam volna más állást is, nemcsak olyat, ami közvetlenül az állattenyésztésben vagy a mező- gazdaságban van, de semmit sem ajánlottak. Megtudtam viszont, hogy pályakezdőként 3 hónapig nem kaphatok egy fillért sem. Utána 6 hónapig jár a munkanélküli segély: a létminimum 70 százaléka, vagyis nettó 4988 forint. Flogy fél év után kapunk-e mi is járadékot, azt még nem tudjuk. — Én négy hónapig mező- gazdasági munkát végeztem Svájcban, emiatt nem tudtam leállamvizsgázni — meséli K. Lídia. — Amikor hazajöttem bementem a munkaügyi központba állást keresni. Munkát nem tudtak ajánlani, a segélykérelmemet pedig elutasították azzal, hogy nem tudok 365 nap folyamatos munkaviszonyt felmutatni. Pályakezdőként meg azért nem vagyok jogosult segélyre, mert nincs meg az államvizsgám. A mostani harmadévesekkel tudom letenni az államvizsgát. A legutóbbi 15 évben egyfolytában az iskolapadban ültem és tanultam. Ha érettségi után lett volna egyéves munkaviszonyom, akkor most kaphatnék segélyt. Talán ha butább vagyok és nem vesznek fel rögtön az egyetemre... A lányok nem palástolják elkeseredésüket, hangjuk időnként elcsuklik, s — talán szégyenérzetből? — nem adják nevüket a nyilatkozathoz. Ezért szerepelnek csak monogrammal. — Hogyan viselik el szüléitek ezt a helyzetet? — Anyukámmal élek, a szüleim elváltak — mondja P. Szabina. — Külön gond, hogy apám nem akarja tovább fizetni a tartásdíjat. A családi légkörben nem érződik, hogy nincs munkám, de engem nagyon bánt. Elkeserítő, hogy minden nap úgy kell ébrednem: nincs szükség rám. © Egymás szavába vágva folytatják: — A szülők sem bírják sokáig. Nincs munkahelye, ezért idegesebb az ember, szeretne tenni valamit, de nem tud. Néha kirobban ebből is egy veszekedés. — Nekem már ég a képem ha pénzt kérek. Itt vagyunk lassan 23 évesen, nem csináltunk mást, csak tanultunk. A szülők tartottak el bennünket. Mikor az ember elvégzi az iskolát és lenne végre önálló keresete, nincs munkája. Borzasztó érzés. — Az én anyukám is elvált, hárman vagyünk testvérek. Néha csodálom, honnan varázsolja elő a pénzt? — Az összes ruhánk a turkálóból való, vagy ezeréves. — Közben ketyeg az óra. Nők vagyunk, gyerekeket szeretnénk. Menyasszony vagyok, szeretnék férjhez menni, de nincs mire. Reggelente azzal kezdem a napot, hogy böngészem az újságban az álláshirdetéseket — folytatja Szabina. — Megpróbáltam átképezni magam, jelentkeztem külkereskedelmi ügyintézőnek. Nincs német nyelvvizsgája — mondták. Valóban, de ki fog engem azért kárpótolni, hogy idáig az oroszt ta- nultatták velem? Gondoltam talán a bankügyek intézésére megfelelek. Felvesznek egy 8 hónapos tanfolyamra — így az illetékes —, ha hozok a leendő munkáltatómtól papírt, hogy utána alkalmaznak. Kérdem én hol van ilyen munkahely? Jobbik eset, ha azt mondja a személyzetis, hogy felírja a nevemet és a címemet, aztán majd értesít. Hát én már ezen az őszön olyan sokszor diktáltam le a címemet, de egyik helyről sem válaszoltak. — Én már mindent megpróbáltam — kesereg — Lídia. Voltam a rendőrségen, a biztosítónál, jelentkeztem gyermekfelügyelőnek, de már minden állás be volt töltve. Elmentem volna eladónak valamilyen boltba, de csak szakképzetteket vesznek fel. Szerintem sok helyen csak azért hirdetik meg az állást, mert elő van írva. Ha odamegy az ember újra csak azt érzi, hogy nincs rá szükség sehol. Ez a legrosszabb az egészben. Minden újságban elolvasom az összes álláshirdetést és rohanok mint az őrült, hátha én leszek ott először. Voltam egy helyen, ahol takarítónőt kerestek. Azt mondta az igazgató, hogy ő ugyan örülne neki, ha a takarítónői főiskolát végeztek volna, de inkább egy kevésbé kvalifikált munkaerőt vesz fel. — Mivel telnek a napjaitok? — Néha kijárunk az egyetemre, a néptánccsoportba. Addig is közösségben vagyunk és nem tompulunk el teljesen. De ha nem foglalkozunk azzal, amit eddig tanultunk, lassan elfelejtjük. Pedig mi szeretjük a szakmánkat — próbálja visszatartani a köny- nyeit Tünde. © — Az egyik névfelírásnál hallottam, hogy jó lesz ide kereskedelmi érettségi is, nem kell nekünk diplomás — mondja P. Szabina. — Még aznap elmentem a kereskedelmi szakközépiskolába és beiratkoztam levelezőre. Szeptembertől elkezdtem németül tanulni, persze a Munkaügyi Központ nem segít, mert nem az ottani keretek között tanulok. Egyébként tegnap voltam ott. Annyiból áll az egész, hogy beütik az adataimat a számítógépbe és beírják a kiskönyvembe, hogy megjelentem. Állást nem ajánlottak. — Megpróbálom eladhatóvá tenni magam — így K. Lídia. — Beiratkoztam egy gépírótanfolyamra, ami 10 ezer forintjába került az anyunak. Januártól át lehe^ lépni erről egy haladó tanfolyamra, ahol bizottság előtt vizsgát teszünk és ez már szakmának számít. Az egyetemen szereztem alapfokú német nyelvvizsgát, most újból nekiálltam a németet tanulni. Azon gondolkodtam, hogy a középiskolában elmondták egyszer nekünk mennyibe kerül az országnak egy főiskolás taníttatása. Ha jól emlékszem 500 ezer forinba. Megéri ez a magyar államnak, hogy itt van ennyi diplomás és nem tud a szakmájában dolgozni? Jó, mi tanulgatunk ezt-azt, talán pót- cselekvésként, de közben elfelejtjük azt, amit felsőfokor tudtunk. Nem tudom elhinni hogy a magyar mezőgazdaság olyan jól áll, hogy nincs szükség képzett gazdászokra S. Pap Gitté
