Somogyi Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-22 / 274. szám

1991. november 21., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Horn Gyula Cölöpök Iliescu akkor egyetértett December 27-én megálla­podtam bukaresti nagyköve­tünkkel, közölje az új román vezetéssel, hogy bármely órában kész vagyok Buka­restbe utazni. Nagykövetünk aznap este beszédet mondott a román televízióban, és beje­lentette készségünket. Miután beszédét a magyar sajtó is publikálta, a telefonok, távira­tok özönét kaptam, hogy ne utazzam Bukarestbe, hiszen még a román fővárosban is több helyen tűzharcok van­nak, a repülőtér környékét pe­dig a szekusok uralják. December 29-én, korán reggel felszálltunk egy külön- gépre külügyes munkatársak, valamint katonai és belügyi vezető képviselők társaságá­ban, és Bukarestbe repültünk. A behavazott, csúszós repté­ren kiszállva a gépből, a lép­csőn lefelé menet azt láttam, hogy páncélozott, géppuská­val felszerelt járművek által közrefogva terepjárók várnak ránk. Az egyik mellett állt a frissiben kinevezett külügymi­niszter, Cselak, és szívélyes mosollyal, nagy barátsággal üdvözölt. Beszálltunk a terep­járóba, s a menet elindult a város felé. Szinte minden fon­tosabb útkereszteződésnél fegyveres katonák kordonja fogadott, de meglátva a kon­vojt, integetve továbbenged­tek. Szakadatlanul esett a hó, jobbára csak csúszkálva tud­tunk haladni. Alacsony termetű, jóképű, barna bőrű újdonsült kollé­gámmal oroszul társalogtunk; ismertette a programot. A kül­ügyminiszteri tárgyalások után, mint mondotta, találko­zom Iliescuval és a napokban kinevezett miniszterelnökkel, Petre Románnál. Majd elme­sélte a megpróbáltatásaikat s azt, hogy őt a miniszterelnök a régi ismeretség alapján kérte fel a külügyi tárca vezetésére. A külügyminisztérium épüle­téhez érkezve nagy csapat géppisztolyos katona fogadott bennünket, néhányan közülük mindenüvé elkísértek. Mint ki­derült, ez az épület volt a Nemzeti Megmentés Tanácsa és a kormány főhadiszállása. Tárgyalóasztalhoz ültünk, de mielőtt belekezdtünk volna, kinyílt az ajtó s megjelent egy kövérkés, alacsony, olajbarna férfi. Megdöbbenve néztem rá, mert az illető a régi rezsim külügyminiszter-helyettese volt. Az a típus, aki nem csu­pán hűségesen, de túllihegve szolgálta ki a ceausescui kül­politikát és — szerintem — szívből gyűlölte a magyarokat. Vele kifejezetten ellenséges volt a viszonyunk. Cselak hozzálépett, melegen meg­szorította a kezét, majd azt mondta: „Barátunk már az első napon mellénk állt”; mire csak azt tudtam válaszolni, hogy „ebben nem kételke­dem”. A tárgyalásokon én abból indultam ki, hogy egyszer s mindenkorra vége a két or­szág ellenségeskedésének, új alapokon kell folytatnunk kap­csolatainkat. Tegyük félre mindazt, ami eddig mérgezte a légkört. Hangsúlyoztam, hogy az első perctől kiálltunk az új rendszer mellett, politi­kai, katonai, erkölcsi, anyagi támogatást adtunk és adunk számukra. Biztosítottam őket arról is, hogy teljes mértékben tiszteletben tartjuk Románia területi integritását és szuve- rénitását. Ezután ismertettem partneremmel a magyar-ro­mán kapcsolatok normalizálá­sára vonatkozó konkrét javas­latainkat: széles körű önren­delkezési jog biztosítása a romániai magyarságnak, kö­zös nemzetiségi deklaráció kiadása, teljes vallásszabad­ság biztosítása és a korábbi rendszer magyarellenes, diszkriminatív rendelkezései­nek eltörlése, állampolgáraink zavartalan utazása, a főkonzu­látusok, a kulturális intézetek kölcsönös megnyitása, ma­gyar nyelvű oktatási hálózat helyreállítása, a tömegkóm- munikációs kapcsolatok za­vartalan működése, kulturális együttműködés stb. Cselak szinte minden javas­latunkkal egyetértett; kisebb vitánk támadt a Magyaror­szágra menekült állampolgá­raik visszatérésének módoza­tairól. Heves szóváltás támadt még a romániai magyarság „önrendelkezése” szó román megfelelőjéről, mert szerintük a román nyelvben e kifejezé­sen azt is érthetjük, hogy a magyaroknak joguk van dön­teni Erdély hovatartozásáról. Valahogy ezt is tisztáztuk, majd az elhangzottakat és a megállapodásokat jegyző­könyvben rögzítettük. Elégedetten álltunk fel, mert úgy éreztük, hogy a kétoldalú kapcsolatok tekintetében va­lóban történelmi jelentőségű megállapodásra jutottunk. Jó érzéseim csak megerősödtek, amikor az épület másik szár­nyában, fegyveresekkel körül­véve, felkerestük Iliescut, aki rendkívül barátságosan, a mi­niszterelnök, a külügy-, a had­ügyminiszter és Király Károly alelnök társaságában foga­dott. A több mint egy órán át folytatott megbeszélésen a miniszterelnökkel együtt biz­tosítottak, hogy gyökeresen szakítanak a régi rezsimmel, és egyetértettek a kapcsolatok újrarendezését szolgáló javas­latokkal. Külön köszönetét mondott azért, hogy a magyar külügyminiszter a nem telje­sen biztonságos romániai kö­rülmények ellenére első hiva­talos külföldi vendégként Bu­karestbe utazott. Búcsúzásnál átölteltük egymást. Találkoztam Domokos Gé­zával, majd nagykövetségünk meglátogatása és szíves ebédje után elindultunk a re­pülőtérre. Lassan alkonyodott; a sűrű hóesésben haladva azon izgultunk, nehogy besö­tétedjen, mire kiérünk, mert mint elmondták, a reptér köz­vetlen közelében levő erdő­ben fegyveres szekusok tá­madásától lehet tartani. A kol­légámtól elbúcsúzva felmen­tünk a gépre, de mint kiderült, az nem tudott felszállni, mert odafagyott a betonhoz. Nem­sokára nagy, forró-vizes tar­tálykocsik vették körül a gé­pet, és felolvasztották a jeget. A repülő döcögve, bukdá­csolva gurult, s már szinte sö­tétben, többszöri kísérletezés után végül is felszállt, amit tár­saságunk nagy ovációval fo­gadott. Január 5-én a bukaresti nagykövetünk Cselakra hivat­kozva jelentette, hogy több erdélyi városban vér folyik, mert az ottani magyarok és Magyarországról érkező honfi­társaik a „forradalom után is fegyveres akciókat folytatnak”. A külügyminiszter kérte, hogy „minden rendelkezésre álló eszközzel, politikai állásfogla­lással, a tömegkommunikáció útján hassak oda, hogy ne folytatódjanak a fegyveres in­cidensek”. Azonnal kiadtam egy közelményt, felszólítva a magyar állampolgárokat, hogy tartózkodjanak az ilyen be­avatkozásoktól. Az ügynek nagy visszhangja támadt, s mint kiderült, a román kérés­nek semmilyen valóságos alapja nem volt. Az erdélyi vá­rosokban szélsőséges román elemek támadtak a magya­rokra — ezt később a román kormány is elismerte —, de kérésem ellenére részükről sohasem került sor a január 5-i közlésük visszavonására. Teltek, múltak a napok, majd hetek, és semmi sem tör­tént a bukaresti megállapodá­saink teljesítése terén. Hiába sürgettük román partnerein­ket, a válasz mindig kitérő volt. 1990 februárjában, Ottawá­ban a „Nyitott égbolt” külügy­miniszteri konferenciája során találkoztam újból román kollé­gámmal. A konferencia célja az egymás területé feletti el­lenőrző repülésekről szóló megállapodás tető alá hozása volt. A NATO tizenhat és a Varsói Szerződés hét országa, közötti egyezmény katonai te­rületen új és nagy lépést jelen- . tett a bizalom erősítése irá­nyában. A kanadaiak — a NATO-országok teljes egyet­értésével — Magyarországot kérték fel a konferencia má­sodik, 1990. áprilisi szakaszá­nak megrendezésére. Az ottawai konferencián úgy éreztem, mindenben sikerült megállapodnunk Cselakkal. „Gyula bácsi — mondotta —, most azonnal táviratot küldök Bukarestbe, hogy a szakértői delegációnk haladéktalanul Magyarországra utazzon, rendezni a felmerült problé­mákat.” Budapestre érkezé­sem után kiderült, hogy híre-hamya sincs a delegá­ciónak. Üzeneteket, majd le­veleket küldtem partnerem­nek, amelyekre soha nem ér­kezett érdemi válasz. Javasla­taink ismét süket fülekre talál­tak. A kapcsolatok pedig moz­dulatlanok maradtak. Márciusban román naciona­listák, leitatott és a városba szállított román hegyi lakók Marosvásárhelyen véres pog­romot rendeztek, gyilkolták a magyarokat, miközben a had­sereg és a milícia helyi egysé­gei asszisztáltak a szörnyű vérontáshoz. A román kor­mány tétlenül nézte az ese­ményeket, ezért kénytelenek voltunk az ENSZ-hez fordulni. Az új román kormány nyilat­kozatában Magyarországra igyekezett hárítani a felelős­séget, mert — úgymond — „a magyarok mindinkább ellen­séges magatartást tanúsíta­nak Románia és népe iránt...” A későbbi hetekben újabb magyar-román levelezésre került sor, majd miután hiába vártam a konkrét lépéseket, közzétettem a leveleket, amire válaszul Cselák is írásokat publikált. Ezekből kiderült, hogy „az 1989. decemberi ro­mán forradalmat követő ra­gyogó kilátások csupán rövid időt értek meg, mivel aztán a magyar kormány álláspontjá­ban a múltra utaló jelek tűntek fel”. Később már azon sem csodálkoztam, hogy az új ro­mán vezetés nyilatkozata is azt állítja: a világon sehol 'sem oldják meg olyan ragyogóan a nemzetiségi kérdést, mint Romániában. (Vége) COLUMBO NYOMOZ Gyilkosság karácsonyra írta: Alfred Lawrence — Fordította: Kira József Találkozó a Vörös Hagymában Végre meglátta, hogy Columbo utat tör a boxok közötti átjáróban. A hadnagy váratlanul belekeveredett egy bankett tumultusába, éppen Rafe-fel szemben. — Sohasem jártam még ilyen he­lyen, mint ez! — Ez-egy egészen csendes kis fé­szek, hadnagy. Kér egy italt? — Köszönöm, de szolgálatban va­gyok. Majd egyszer, amikor barátian jövünk össze. Rafe kortyolt az italából. Columbo várt. Figyelte ezt a szerencsétlen embert, akinek hosszú arcán ki­mondhatatlan szomorúság ült. Barna szeme alatt ráncok, sasorrának cim- pái remegtek, kicsi, állandóan le­biggyesztett szája nyersnek és lágy­nak tűnik, mint egy hervadt rózsa­színű tátika. — Valamit el kell mondanom. — Nos, mesélje el, mit forgat a fe­jében. — Shirley halálával kapcsolatban, hadnagy. Én öltem meg. — Rafe mé­lyet sóhajtott, erős alkoholszag áram­lott felőle. Az asztalra könyökölt, de alig tartotta magát. Minden ízében remeget. Columbo áthajolt az asztalon. — Jobb lesz, ha iszik még egy po­hárral. Hát nagyon ritka az, hogy va­laki csak úgy jelentkezik és mindent bevall. Biztos, hogy vallomást akar tenni, mielőtt még beszélne az ügy­védjével? — Igen. — Na akkor, hadd vegyem elő a jegyzetfüzetemet. Columbo keresgélt a zsebeiben, tapogatott itt, tapogatott ott, először fent, majd lent, benyúlt a mellény­zsebébe, ballonkabátja zsebeibe, ingzsebébe. Semmi mást nem talált, csak egy összehajtott papírt, amelyet mint chicagói jelentést használt fel, amikor Mary Jane-nel beszélt. Columbo végül azzal fejezte be zsebei átvizsgálását, hogy kölcsön­kérte a ceruzát a pincértől. — No nézzük csak mit is akar me­sélni. Meggyőződés nélkül, a poharába mormolva, a vasalatlan, vörös asztal­terítőt bámulva, Rafe elnyögte be­gyakorolt szövegét. Zavaros szavak követtek egymást: — Ő egy... ellenszenves, kis... Egy bajkeverő. Tehetséges volt, de... ki­rálynői komplexussal. A dekorációs osztály királynője, uralkodója akart lenni. Dühbe gurult, rohamot kapott, sírt, amikor nem az történt, amit ő akart. Közénk furakodott: Farley, Mary Jane és én közém. Mi szép csendben végeztük a dolgunkat, míg ő nem jött. Útban volt. Bárcsak Mary Jane sohase alkalmazta volna. Ma­radt volna Chicagóban. Végül azon az éjszakán nem bírtam tovább. És Farley is mondta, hpgy ellenszen­vesnek találta, érti? így, én... én... nem tudtam többé visszatartani ma­gam, és hármunkért, magamért... nem is tudom. Én... én megöltem őt. Columbo egyetlen szót sem írt le. — Hát... ez nagyon szomorú do­log. Elmondaná, hogyan csinálta? Rafe meglepetten pillantott a had­nagyra. — De hát ön tudja azt! — Na persze, de nehéz a bíróság elé állni úgy, hogy nem ismerjük a tel­jes történetet. Például hogyan közelí­tette meg, mi volt a gyilkos eszköz, azután mit csinált vele? Hát ilyenek! — Odalopakodtam hozzá — mondta Rafe bizonytalanul, hányin­gerrel küszködve. Columbo lassan, gondosan jegy­zetelt. — Mi volt a gyilkos fegyver? Ret­tenetesen sok időt töltöttem el azzal, hogy a gyilkos fegyvert meghatároz­zuk. — Hm... egy csavarkulcs a mű­helyből. Columbo elmélyülten jegyzetelt. — Mit csinált vele azután? — Én... bedobtam a szemetesku­kába. Bele az egész napi szemétbe. Kikalkuláltam, hogy a szemetet ösz- szegyűjtik és elviszik. Ez alkalommal Columbo nem írt. — Hogyan jutott be az áruházba anélkül, hogy a nevét beírta volna a füzetbe? — Mire gondol? — Van ott egy füzet, amelyben a munkaidő után benntartózkodást ve­zetik. Az éjjeliőr, Duke, ott áll és fi­gyeli, hogy mindenki beírja nevét, és hogy senki se menjen be, aki arra nem jogosult. — Evek óta ismerem Duke-ot. Csak úgy egyszerűen beengedett. — Ez érdekes. Ön jobb viszony­ban van véle, mint Miss Morton és Mr. Lanier? — Nem. — Mert az ő nevüket beíratta azon az éjszakán. Érdekes, ugye, az önét pedig nem. — Mind a kettőjükét? — Miss Beliét is, bár nem ugyan­abban az időben. Mr. Lanier később érkezett. Egy másik érdekes dolog: mindketten, Miss Morton és Miss Bell bejegyezte az eltávozásukat is, még mielőtt Mr. Lanier megérkezett volna. Mr. Lanier később ment fel és jött le. Miss Bell visszajött az áruházhoz a gyilkossal. Duke azt mondja, hogy ő nem látta újra a lányt. Hiszek neki. Halott voltw amikor Mr. Lanier fent dolgozott. Ő is kiment, és nem látta újra Miss Bellt. Ha hátul jön ki, meg­menthette volna az életét. Talán... Jócskán odalett mindazok után... Rafe elsápadt. — Nos... én... Duke aludt. — Ez próbálkozás volt. Jó próbálkozás. Columbo nevetett. — Nem rossz. Duke beismerte, hogy az ön barátjával együtt berú­gott. De Duke nem tudta volna meg­ölni Shirleyt, mert nem elég magas. És Mr. Lanier sem. Igaza van a csa­varkulccsal kapcsolatban, Rafe. És maga elég magas is ahhoz, hogy megtehette volna. Figyeljen rám, az ütés szögéből, amit a laboratóriumi szakértők megállapítottak, kiderült, hogy olyan valaki ölte meg aki jóval magasabb Miss Belinél. — Én vagyok az egyetlen, aki elég magas, Columbo. Ön erre rájött. Columbo újra mosolygott. — Én tettem, Columbo. Vigyen be. Megvan a gyanúsítottja. — Oké! És most beszélgessünk. Nem ön gyilkolta meg a lányt. Columbo intett a pincérnek, visz- szaadta a ceruzáját, és kért egy sört. — Néha ki kell az embernek kap­csolódnia, még ha szolgálatban van is. Ön kér még egyet? Rafe is rendelt még egy martinit. — Azt hiszem, hogy ön tudna ne­kem segíteni, és én is segítek ma­gán. Rendben van? Rafe bólintott. Columbo előhúzta a zsebéből a ceruzalámpát. — Ön is kapott ilyet? — Igen. — Rafe megmutatta Co- lumbónak a maga lámpáját. Hosszú lánc végén egy csomó kulcs lógott le róla. — Ezt az utcán találtam. Vagyis az egyik emberem találta. Korábban lá­tott ehhez hasonló lámpát? — Nem pontosan ilyet. Farley látta meg ezeket néhány évvel ezelőtt egy üzletben. Adott egyet nekem és egyet Mary Jane-nek. — így van. Ellenőriztem a gyártó­nál. Természetesen sok ilyenféle lámpa van. De ez itt, ezzel a fajta csiptetővel, látja? — Columbo meg­tapintotta a csiptetőt. — Azonnal leál­lították a gyártását, mert tépte a zse­beket. Tud követni? — Igen. Folytassa! — Azt hiszem, hogy marad Miss Morton személye. Most már egészen biztos vagyok benne, számos körül­mény erre utal. A lámpa. Az tény, hogy Miss Bell mindig elcsábította tőle a fiúkat. Úgy vélem, sok gyűlölet, fájdalom halmozódott fel benne... — Columbo, el tudja ön képzelni, hogy micsoda szörnyű megpróbálta­tás ez? — Természetesen. Legyünk hát túl rajta. Nincs elég bizonyítékom, hogy őrizetbe vegyem. A kulcs egy tó vagy az óceán fenekén nyugszik. Ellen­őriztük kocsija csomagtartóját egyik nap, amikor dolgozott. Szép tiszta, de nem frissen takarított. Semmi sem volt benne. Vérfolt sem. — Columbo megrázkódott, szürcsölt a söréből. — Rövid ideig azt hittem, hogy az a chi­cagói fickó, LeLanne követte el. — Ismerem őt. — Ö is elég magas. Magasabb Miss Módónnál. De nincs indítéka. És mi van a lámpával? (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents