Somogyi Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-22 / 274. szám

1991. november 21., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 5 „Nem igaz, hogy a tehetség minden akadályt legyőz” Gondozásra szorul a tehetséggondozás? Már csak két tárgy tudorainak — Egyéni hozzájárulással A Somogy Megyei Pedagógiai Intézet évekkel ezelőtt ki­dolgozott egy tehetséggondozási programot, amely szak­mai berkekben elismerést váltott ki. Mindez nem véletlen, a nebulók felvételi eredményei magukért beszéltek. Rendjelek és kitüntetések Kiállítás a Nemzeti Múzeumban A program megvalósítása — anyagi okok miatt — mára veszélybe került: csak a ma­tematika és a képzőművészet tehetségeit képesek segíteni. Minderről bővebben dr. Kál­mán András, a Somogy Me­gyei Pedagógiai Intézet mun­katársa beszélt. Figyelemre méltó eredményesség — A megyei tehetséggon­dozási programot 1986-ban dolgoztuk ki, és ezt követően véleményeztettük a szakterü­let országos szakértőivel. Jó­nak találtatott, külföldről is na­gyon érdeklődtek iránta. E programban próbáltuk meghatározni a tehetség fo­galmát, majd felépítettük a ge­rincét: fontosnak találtuk, hogy minden gyerek előtt nyitva áll­jon a kiválasztódás lehető­sége, ne az alapvető feladatok rovására dolgozzunk, ne csak alkalomszerűen, hanem rend­szeresen foglalkozzunk velük, és mindenekelőtt önkéntes alapon működjön a program. — Miképpen valósultak meg ezek az elképzelések? — Nagyon hatékony volt a tehetséggondozás, a kollé­gákkal folyamatosan konzul­táltunk, tartottuk a kapcsola­tot. Először is minden egyes A közművelődési célpályá­zat 250 millió forintjáért az idén 800 kulturális egyesület nyújtott be pályázatot. — Ho­gyan célszerű támogatni eze­ket a közösségeket? — kér­deztük Kovács Sándort, a Mű­velődési és Közoktatási Mi­nisztérium közművelődési fő­osztályának vezetőjét. — Az intézmények, önkor­mányzatok számára meg kell adni a működésük alapfeltéte­leinek biztosításához szüksé­ges segítséget és ezért a fej­kvóta-támogatást a belátható jövőben is fenn kell tartani. somogyi oktatási intézmény­nek megküldtük a felhívásun­kat, hogy összegyűjtsük azo­kat a gyerekeket, akik kiemel­kedő tehetségűek. Ezidőtájt még majd minden tantárgyban tudtuk működtetni progra­munkat. Évközi szakkörök és intenzív nyári táborok formá­jában valósultak meg elképze­léseink. — Milyen eredményeket tudtak felmutatni? — A foglalkoztatott általá­nos iskolás gyerekek nagy ré­szét fölvették, még olyan erős középfokú oktatási intézmé­nyekbe is, mint a fővárosi Fa­zekas Mihály Gimnázium vagy a szegedi Radnóti Miklós Gimnázium. Volt olyan évünk amikor biológiából a jelentke­zők száz százalékának sike­rült a fölvételije az adott isko­lába, számítástechnikából pe­dig országos döntőbe is elju­tottak fiataljaink. — Ma nagy problémákkal küzd a közoktatás. Mennyire viselte meg mindez a tehet­séggondozást ezekben a ne­héz, kultúrát próbáló időkben? Megcsappant anyagiak — Mint említettem, néhány évvel ezelőtt még sok tárgy­ban tudtunk segíteni a gyere­— Mekkora ez az összeg? — Közvetlenül művelődésre elkülönítetten lakosonként 100 forint, s ezt 500-ra szeret­nénk emelni, csakúgy, mint a pályázható összeget 250 mil­lióról 500 millió forintra, mert jövőre legkevesebb 5-6 ezer pályázatra számítunk. Most 2105 helyre adtunk pénzt, néha csupán nagyon kicsi összegeket, de ezek mégis nagyon fontosak, hiszen re­ményt jelentenek az adott mű­velődési közösségeknek. — Meglehet, hogy egy kicsit eltúlzom a pozitív tendenciát s kék fejlődésében. Ekkor a megyei tanács 400 ezer forin­tos támogatását élveztük. Ta­valy már csak 300 ezret kap­tunk, az ideit viszont 100 ezer forinttal kellett elkezdenünk. Ez a megyei önkormányzat maradványából származik. S hogy mi lesz jövőre? Fölvesz- szük a kapcsolatot a városi önkormányzattal is, valahogy majd csak sikerül támogatást szereznünk. — Nem látja bizonytalannak a jövőt? — Azt gondolom, hogy ala­pítványokkal meg lehet gyó­gyítani a megyei tehetség- gondozást. Sajnos, áz nem igaz, hogy a tehetség minden akadályt legyőz. Mindenek­előtt el kell érnünk, hogy az oktatás valóban stratégiai ágazat legyen, valamint azt, hogy a tudás és a szakértelem megkapja méltó rangját. Mindehhez nehéz bármit hozzáfűzni. Hacsak annyit nem, hogy mélységesen egyetértünk e véleménynyel. S most a megmaradt két tárgy, a képzőművészet és a matematika tehetségeinek ok­tatásáról lesz szó. Takács Zoltán, a kaposvári tanítóképző főiskola képző- művészeti tanszékének ad­junktusa fogja össze e terüle­tet: — Annak idején a képző­művészet tehetséggondozá­sának fő bázisa a nagyatádi nyári tábor volt, ahol intenzí­ven foglalkoztunk a gyerekek­talán túl rózsaszín képet fes­tenék, ha azt mondanám, hogy ezen az úton a magyar társadalom már hamarosan megszűnik — Hankiss Elemér terminológiájával élve — „kö­zösséghiányos társadalom lenni”. Mindenesetre valami megindult, s ezt mindenkép­pen jó lenne tovább éltetni, mert a változás sokszínűvé, gazdagabbá teszi az egész magyar közművelődést. — Mi okozza ma a legtöbb gondot a közművelődésben? — A közművelődési szak­embereknek fel kell készül­kel. Az idén 187 jelentkezőből választottunk ki 36 fiatalt — 7.-8. osztályos és gimnáziumi tanulót —, velük húsz hétig minden szombaton négy ke­mény órán keresztül foglalko­zunk Leitner Sándor és Or- szágh László kollégákkal. Akik nem fértek be a keretbe, azokkal Sörös József dolgozik szakkör formájában. — Mi a munka menete? — Ez függ attól, hogy az il­lető mennyit járt ide és hova szeretne felvételizni. Egyébi­ránt próbálunk lehetőség sze­rint minden eszközzel dolgoz­tatni. Ettől az évtől már jelen­tős, ám még így sem sok egyéni hozzájárulást is kellett kérnünk. Matematika­levelezés Kiss Zoltán és Kubatov An­tal, a Táncsics Mihály Gimná­zium tanárai a matematika te­hetséggondozási programot vezetik. Kiss Zoltántól megtudtuk, hogy az egykori program a Táncsics gimnázium speciális matematika-tagozatára való felkészítésre szűkült le. Ezt hivatalosan levelező előkészí­tőnek hívják, és többnyire há­rom hetenkénti levélváltásból és régiók szerinti konzultáci­ókból áll. Százhúsz általános iskolás vesz részt benne, többségük majd ebbe az in­tézménybe felvételizik. Balassa Tamás niük arra, hogy segítsék a tár- sadalmasodási folyamatot, partnerek legyenek. Ne for­dulhasson elő — ez már meg­történt —, hogy miközben adott egy művelődési ház füg­getlenített népművelőivel, ugyanott egy kulturális egye­sület népfőiskolával helyet ke­res. A felnőttoktatásban is óri­ási a kihívás, a gyorsabb elő­relépés érdekében erre is programot kell kidolgoznunk. A legnagyobb probléma ter­mészetesen financiális jel­legű. A művelődési tárca ezért szorgalmazza oly régen egy humán kabinet felállítását, hogy a közös érdekeket hat­hatósabban lehessen érvé­nyesíteni. Ferenczy-Europress Éppen húsz évvel ezelőtt rendeztek legutóbb Magyar- országon kitüntetés-kiállítást a két legnagyobb ilyen jellegű közgyűjtemény — a Magyar Nemzeti Múzeum és a Hadtör­téneti Múzeum — anyagából. Most, amikor éppen új kitün­tetések megteremtésén, meg régvolt rendjelek újra megho­nosításán fáradozik a kor­mány, felettébb aktuális a két múzeum közös kiállítása. A Nemzeti Múzeumban novem­ber végéig látható a Rendjelek és kitüntetések című bemu­tató, amely a magyar rendje­leket, rend-jellegű kitünteté­seket sorakoztatja fel a Horthy-korszakkal bezárólag. Arannyal, ezüsttel, drága­kövekkel ékes ékszerszerű csillagok, keresztek, láncok, kis- és nagyméretű rangos ki­tüntetések a hozzájuk tartozó öltözékekkel, okmányokkal idézik a történelmi korokat. Egyes egyházi, illetve világi lovagrendek máig megőrizték rendjeleiket. Elég, ha a Máltai Lovagrend, a Térdszalagrend vagy az Aranygtyapjas Rend kitüntetéseit soroljuk fel. Kie­melt anyaggal szerepel a Habsburg Birodalom kitünte­tés-kollekciója a kiállításon. Nem véletlen, hogy Habsbrug Ottót kérték fel a tár­Az Aranygyapjas Rend rendi öltözékei lat megnyitására. Az ötvös- művészeti remekeknek is be­illő kitüntetések mellett hím­zett textilcsillagok, díszes rendláncok egészítik ki a lát­ványt. És bemutatnak néhány rendi öltözetet is, rajzon, fény­képen és festményen. Például a Magyar Királyi Szent István Rend, az Aranygyapjas Rend vagy a Szuverén Máltai Lo­vagrend szinte királyi öltözet­nek tetsző palástjait, pelerin- jeit tollal ékes fejfedőit. Régi rendjeleink és kitünte­téseink mellett megjelennek az európai országok legszebb hasonló célú keresztjei, csilla­gai, szigorúan ábécérendben, és minden államból csak egy-egy kitüntetés. (Kádár) KÖZMŰVELŐDÉSI GONDOK Lakosonként 100 forint? A TÖLGYFA patakoknak ősszel min­dig megjön a hangjuk. Nyáron taplót lehetne csiholni a száraz me­derben. Halnak, békának nyoma sincs, hanem így ősszel minden csepp vizet visszahoz­nak az alacsonyan szálló felhők. Víz terem ilyenkor az utakon, a gödrökben, a patakmeder mészköves zubogóiban és a pókhálóeres sárga, barna leve­lek — a vízen úszva — üzene­teket visznek ismeretlen tájak felé. A Hór patak mentén álomra készülődő fák vetkőznek, és a száraz levelek alig hallható libe­gőssel hullanak a földre, a cso­bogó patak zavaros vizére, mi­közben az ősz csontos ujjaival ősi dallamokat dobol az erdőn, olyasféle ritmusban, mint aho­gyan az ember álmatlan éjsza­kákon a saját szívverését hallja. Az idén gazdag a makkter- tlés és a hét szűk esztendő Jtán terített asztal várja az erdő lépét. Az előbb az orrom elé hullott így, aztán a lejtőn lefelé gurult, fe csupán annyi neszt okozott, nintha egy pocokegér szaladt 'olna át az avaron. — A nagy fánál megpihenünk! Bólintok. A közelben egy száradó ágon mátyások veszekednek, egy­másra kiabálnak tücsköt-boga- rat, majd repülnek a tépázott tol­lak, és a vesztes odébbáll. — Szószátyár népség! — mondja az erdész, és kikap­csolja a hátizsákja szíját, lepa­kol a földre a hatalmas tölgyfa alá. Ezt a fát mindenki ismeri a környéken, itthagyták vagy itt fe­lejtették? Ki tudja! A bükki em­berek alatta tartanak pihenőt, a turisták, az idegen járókelők megcsodálják lombkoronáját, barázdált vén testét, amelynek az északi oldalát már ellepte a zöld moha. Úgy beszélik, hogy valamikor erre még őserdő volt, a falu föl­ötti tölgyesekben farkasok kóbo­roltak, aztán jött az ember, ki­vágta a fákat, feltörte és beül­tette a földet, a vadak riadtan menekültek tovább, beljebb és beljebb a Bükkbe, mert az ősi el­lenség megint elfoglalt egy da­rabot az otthonukból. — Háromszáz évesnek be­csülik — sandít az erdész a most csupasz gallyak közé, és szalonnázás közben arról be­szél, hogy ez az öreg fa felszí­totta a környékbeliek képzeletét. Mesék, legendák keringenek a két elágazó ága között rejtőző üregről, amelyből egy féllábú aggastyán képében — a bajba­jutottak pártfogója —, egy cso­dálatos tündér jön elő újhold ide­jén, pontban éjfélkor, amikor megszólal a bagoly, amelynek a szeme éjszaka olyan fényesen izzik, mint a mészégetők ke­mencéjének a tüze... Közelebbről nézegetem, si­mogatom a vén tölgyet, amely­nek ötven, hatvan esztendő meg sem látszik ripacsos, vén testén. Egy helyütt a vastag, durva forradás sebet takar, de a seb már beheggedt, meggyógyította az idő. Feljebb odú tátong, vadmé- hek tanyája, de itt az ágak kö­zött laknak a szarvasbogarak, a hősetbeérek is... Kapargatom a mézgás forradásokat, eszembe jutnak gyermekéveim, amikor annyi volt itt az orrszarvú bogár és a cincér, hogy cérnával lo­vakként befogva járkáltattuk őket a sima földúton. — Gyí fakó, gyi sárga! Egy üres búbosbankafé- szekre bukkanok, váratlanul mókus ugrik hatalmas robinzo- náddal a szomszédos ágra, nagy szárnycsattogással meg- késebb örvösgalambpár indult melegebb tájak felé a legfelsőbb gallyról. — Mit keres? — Hőscincért! A hosszú hallgatás eltépi gondolataimat, rossz sejtelmeim a szívemig érnek, nem messze tőlünk nyulat zavar egy falu felől érkezett csaholó, csapzott szőrű kutya. — Szarvasbogarat még lát­tam az idén, de a hőscincérek... A völgy túloldaláról koromfe­kete füstöt, éktelen bűzt csap or­runkba a forduló szél, köhögés fojtogat, nehezünkre esik a lé­legzet. Tanácstalanul bámulom az erdészt, aki itt született a Bükkben, és közel a hatvanhoz sem kívánkozik el innen. — Autógumikkal tömik a mészkemencét... Úgy jár a szél az erdőn, mint a végrehajtó, levéleső özönlik a földre, nyüszít az öreg tölgy egyik viharcsavarta ága, de le­het, hogy a tündérképében el­bújt féllábú aggastyán haldoklik a torkot fojtogató füstben vagy éppen az álmából ébredő ba­goly sírta el magát... — Három eve nem láttam hőscincért! Szomorúan pakolom el az elemózsiát, kicsavarom a büty­kös nyakát, és bánatomban tort ülök a hőscincérek emlékére. — A madarak is pusztulnak! Néhányuk fészkét úgyszólván éjjel és nappal a madarászok vigyázzák. Kihalóban vannak a parti fecskék, a búbosbankák is, „kék varjút” is alig-alig lát az ember... Továbbállunk. Perlekednek az erősödő széllel a zizegő cser­levelek, ők rossz adósok, nem fizetnek könnyen, verekednie kell minden fillérért. Őszt él át, és télre készül az erdő, előbuk­kan egy róka, magasra tartott orral szimatot keres, de ő sem talál, éppen úgy nem, mint a szarvasok, amelyek zavartan az iszonyatos bűztől éppen rossz irányba menekülnek... — Nézzük meg a vágástI Fél óra múlva közelítjük a töl­gyest, ahol legnagyobb a pusz­tulás, és motorfűrészek rágják a fiatalon halálraszánt erdőrészt. Tíz négyzetméteren öt rudas fát számolok meg magam körül, vállal roppantok ki közülük né­hányat, szétmarta őket az enyé­szet, törnek, mint a száraz bü­rök. Kocsánytalan tölgyek! Éltek tizenöt évet... A szél szétkergeti a felhőket, a nyúlfarknyi délután estébe haj­lik, az öreg erdő fekete árkaiban rémüldözik a bagoly, halált kiált a világnak, de az is lehet, hogy csupán a közelgő telet jósolja. Mire feljön a hold, újra ott állunk az öreg tölgy alatt, amely cso­dával határosán túlélte az év­századokat. Ő maga számomra most olyan, mint egy történelem- könyv, amelynek felvágatlan lapjait talán ha tehetném sem merném elolvasni... Szalay István

Next

/
Thumbnails
Contents