Somogyi Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-08 / 236. szám
1991. október 8., kedd SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 5 AZ ÉPÍTÉSZ SZEPLŐS ÍREKRE EMLÉKSZIK Kastélynézőben Dublin környékén Himnuszdilemma Hazafias emfékünnepség volt nemrég Pécsett. Szoboravatás. Kezdetnek a magyar Himnuszt a kaposvári honvéd helyőrségi fúvószenekar játszotta el. A közönség megpróbálta énekelni is. Ám olyan magas régiókban, ahogyan hangzott, nem bírta. Szánalmas nyivákolás, brummogás lett az áhitatos jó szándékból. Az európai örökség védelmére a hetvenes évek elején alakult Europa Nostra Bizottság Dublinben tartotta konferenciáját. Ezen részt vett dr. L. Szabó Tünde is. A megyei főépítészt tíznapos írországi útjáról kérdeztük. — Mivel 1982-ben — az akkori „keleti szektorban” elsőként — a szennai szabadtéri néprajzi gyűjtemény is Europa Nostra-díjat kapott, Somogyot képviselve a megyei önkormányzat és az Építésfejlődésért Alapítvány jóvoltából én is elutazhattam a konferenciára. A háromnapos rendezvényen az Europa Nostra és a Nemzetközi Kastélyvédelmi Egyesület házasságot kötött, csodálatos kastélyokba is eljutottunk. A magánkézben levő, lakott épületekben öröm volt sétálni. Az asztalokon félbehagyott levelek hevertek, s az okuláré is visszavárta gazdáját. Az eredeti bútorokkal teli, felújított kastélyokat — nem úgy, mint nálunk — élet lengte be. Nekünk is ott terítettek ebédre. Az udvar üdezöld gyepét rendszeresen nyírták, s a házigazdák nem féltek attól, hogy a látogató zsebre tesz egy miniatűr kínai vázát... — Epítészszemmel mit látott? — Egyfajta nosztalgikus építészeti irányzat keveredik a posztmo'dernnel. Időtálló anyagokból, ' igényesen és formatervezetten készülnek az épületek, az üzletek, az enteriőrök. Zömmel egyemeletes, tetőtérbeépítéses sorházban laknak a családok Dublinben. A panelt nem ismerik, s az éghajlat miatt nem vakolják a téglából vagy kőből készült házakat. Az arra járót múlt századi, György-stílusú kapuk és portálok fogadják. Az udvaron pázsit minden mennyiségben. Magas színvonalú a kertépítészetük. Gyümölcsfák nincsenek; leginkább a dísz: sövényeket, az örökzöldeket és nem a virágos növényeket kedvelik. Az utcákon, az udvarokban pálmák pompáznak, amelyek a Golf-áram 'jótékony hatása miatt a szabad ég alatt telelhetnek. Szokatlan volt, hogy egyetlen lakóház előtt sem láttam parkoló gépkocsit. A járművet — még ha három van is belőle — az udvarban tartják. Vagyonukat önmaguk védik; szinte minden házon felfedeztem riasztókészüléket. — Dublin hangulatos kiskocsmáiról is híres, hiszen van olyan képeslap, amelyen több tucat sörivóhely fényképe sorakozik egymás mellett... — Az írek valóban szeretnek megpihenni egy-egy korsó sör mellett. Kedvelik a kocsmákat, ahol a zömmel a Guinness-féle barnasörből húznak nagyokat. Ezt szoba- hőmérsékleten kell fogyasztani, mert csak így nyújt igazi ízélményt. A konferencián különben maga Guinness úr is ott volt, az ismert sörrekorder. Az ő családjának köszönhető a rekordok könyve, s ebbe sörgyártóként ők is bekerültek. Nyugat-Európa egyik legismertebb sörgyártulajdonosa műemlékpárti. Kastélya van, és sokat áldoz az értékmentésre, az állagmegóvásra. Utcai forgatag Dublinben Gyárának legöregebb részét amolyan ipari múzeummá rendezte be, ahol a sörgyártás történetét kísérhetjük nyomon. — Milyennek látta az ír embert? — Dublinben több mint 800 ezren élnek. Nagy a forgalom az utcákon, szinte özönlik a nép. Hogy milyen a jellegzetes arc? Szeplős! És az emberek többsége vörös hajú... Rengeteg a fiatal, s ők igencsak sajátos módon öltözködnek. Mi, magyarok, úgy vélem, sokkal inkább nyomon követjük a párizsi, a bécsi vagy az olasz divatirányzatot. Ok minderré fittyet hánynak. Magukra veszik a nagymama csipkés alsószoknyáját, harisnyáját vagy nagy, tarka rózsás kalapját. Mindent, amit találnak. — Miért? Nálunk is sokan ezt teszik... — Valóban, de ott mindenki ilyen göncökben jár. Lörincz Sándor Röstelltem magam. A Himnusz a nemzet imája. Valaha énekeltük. Iskolai és más ünnepségeken, templomi szertartások végén a nemzeti ünnepeken. És történelmünk számos viharában... Sokféleképp, de énekeltük. Azután jött a „hallgatás”. Majd a gépzene-korszak. Az ének elnémult. Hosszú, tán véget sem érő ideig. Utóbb — talán 4-5 éve? — olykor ismét hallom. Valakik, a zenekar után haladva elkezdik, mígnem valami szörnyű kakofóniába csúsznak össze a költő halhatatlan textusai. Elfelejtettük volna énekelni a himnuszunkat?... Erkel Ferenc 1844-ben B-dúrban komponálta meg a Himnusz zenéjét. Azért ebben a hangnemben, hogy nemcsak a dalár-egyletek és kórusok, hanem az egész nemzet énekelhesse. Nem följebb, nem lejjeb: ebben a hangtartományban, bárkinek elérhető. Keleti monolitikus diktatúrákban — néhány kivétellel — a rendszer képére és hasonlatosságára születtek 1945 után új himnuszok, új szöveggel. Az NDK-ban ez is elnémult... Az óhitű bolsevik költő miniszter, Johannes Becher kezdősora — finoman szólva — „többértelművé” (vagy nagyon is egyértelművé?) vált a hetvenes években: „Deutschland einig Vaterland...” Ho- neckerék ünnepségein tilos lett énekelni a DDR-himnuszt. Csak zenélték... Magyarországon nem változott ugyan a Himnusz, de — emberemlékezet óta — olyan magas zenekari letétben hangzik fel, hogy csak iskolázott hangú kórusok tudják énekelni. Illetve: a Kádár-rezsim a Zeneműkiadó Vállalat gondozásában már 1970-ben megjelentette a Himnusz fúvószenekari partitúráját az énekelhető B-dúrban. A fúvósok egy részénél le is rakták a kottatárba. (Úgy tetszik, jó mélyre...) Megkérdeztem néhány karnagyot: miért, hogy ünnepségeinken az együttesek — na- gyobbára katonazenekarok — énekelhetetlenül magasan játsszák a himnoszunkat? (Esz-dúrban). Szebb, fényesebb így a fúvósok zengése — hangzott a válasz. Lám, az előadásnak ez a szempontja. Igényesebb karnagy mindkét letétet kéznél tartja ugyan, ámde nem ez a jellemző. (Mint nem is olyan rég egy tévéközvetítésből meggyőződhettem róla, a Magyar Honvédség Központi, Fú- vószenekára százezres tömeg himnuszéneklését próbálta vezetni a szép fényes Esz-dúrban... Az ének szétfolyt. (Ország-világ előtt.) Megkérdeztem a kaposvári zenekar vezetőjét, Szabó László százados urat is pécsi szereplésükről. „Mi az előírás szerinti hangnemben játszottuk a Himnuszt — válaszolta. — De tudjuk alacsonyabban is, ha van rá igény...” — Ez miből derül ki? — Ha bárki, rendező odajön előtte és szól, hogy énekelni szeretnék, akkor én bemondom a zenekarnak az optimális hangnemet, és akkor abban játsszák. — Kapásból? Transzponálják...? — Kapásból. Ez a dolguk, ettől vagyunk hivatásos zenekar... Lám, milyen egyszerű!... Az előírás — előírás, a rendezők viszont nem szólnak. Hogy a közönség énekelni szeretné a Himnuszt? Nem is jut eszükbe. Rábízzák a karnagyra. Vagyis ez az egész — „róka fogta csuka...” A nép pedig brummog, erőlködik és „kukorékol” egy ideig, azután szégyenkezve abbahagyja. A rezesek viszont szép fényesen zengenek, a szabál az szabál. Rólunk meg kialakult: a magyarok nem tudják elénekelni a Himnuszukat... Igazuk van. Megéri? W. E. Vesekőzúzó Siófokon is Újabb somogyi kórházban távolíthatják el az orvosok viszonylag kis beavatkozással a veseköveket. A kőzúzókészüléket Siófok és környékének lakossága, több település ön- kormányzata és különböző vállalatok anyagi segítségével, 1,5 millió forintért vásárolták. A betegeket három urológus szakorvos látja el. Alföldi tájak, emberek A paraszti létforma pillanatait megörökítő képeket a törökszentmiklósi művelődési házban megrendezett fotókiállításon láthatja a közönség. A tárlaton megyénk két jeles .fotóművészének, Péter Jánosnak és Szentiványi Árpádnak is paravánra került két fekete-fehér, valamint egy színes fotográfiája. ‘ Jeruzsálem duó a Zeneakadémián A Korunk zenéje címmel Budapesten rendezett kor- társ-zenei fesztivál egyik kiemelkedő hangversenyét hallgatta tegnap a közönség a Zeneakadémia kistermében. Az izraeli Jeruzsálem duó két jeles muzsikusa, Wendy Eis- ler-Kashy (fuvola) és Alán Stemfield (zongora) kortárs izraeli muzsikusok műveit tolmácsolta. Grafikai biennálé Az első nemzetközi grafikai biennálét Győrben rendezték meg. A november 30-ig tartó nagyszabású rendezvénysorozatra öt földrész 31 országából 190 alkotó küldte el munkáit. A megnyitón adták át a legsikeresebb alkotások elismeréseként a szponzorok díjait, melyeknek odaítéléséről nemzetközi zsűri döntött. Ezúttal 11 művészt díjaztak, közülük három alkotót fődíjjal: Rainer Jung- hannst (Németország), Claude Sinte-et (Belgium) és Joseph Kadart (Francia- ország). Beleszólt a világtörténelembe (1.) Dávid zsidó intelmei A bécs-budapesti gyorsvonat nemsokáig vesztegelt a marcheggi határállomáson. Leszállt a vonatról, egy magyar kalauztól megkérdezte, merre találja az állomásfőnököt; az szerencsére a közelben volt, egy tekintélyes külsejű paszományos sapkát viselő vasutassal beszélgetett. Eléjük állt, és izgatottan szólt. — Székely Sámuel vagyok, a Budapesti Hírlap Párizsból kiutasított tudósítója. Elfogyott a pénzem, s a jegyem csak Marcheggig érvényes; még ma meg kell érkeznem Budapestre... Az aranypaszományos úr a kezét nyújtotta: — Bezerédy, győri forgalmi főnök — mutatkozott be, s hozzátette: — Nagyon örülök, hogy én üdvözölhetem a magyar haza határán elsőnek. Ami pedig a további utazását illeti, az én vendégem lesz a szerkesztő úr. Elbúcsúzott osztrák kollegájától, majd Székely Sámuelt fölsegítette az udvari szalonkocsiba, ahol egy újságba temetkezett fiatalember, a „titkár úr” ült. — Pista — szólította meg jókedvűen a főnök. — Tu- dod-e kit hoztam? A titkár felnézett a Budapesti Hírlapból. — Nos, hát vedd tudomásul, hogy a vendégünk nem más, mint Székely Sámuel úr, aki megbuktatta báró Moh- renheim orosz nagykövetet, s akit emiatt a francia kormány kiutasított Párizsból. — Éppen önről olvastam az imént — nyújtotta kezét a titkár. Aztán pezsgőt bontottak, hideg sülttel traktálták a váratlan vendéget, akit egy világ- szenzáció hőseként ünnepeltek. Nem csoda. Hiszen Székely Sámuel volt az az újságíró, aki a hírhedt panamabotrány leghangosabban szóló „ágyúját elsütötte”. A titkár pezsgőspohárral a kezében nevetve mondta: — Tegnap ebben a kocsiban kísértük Győrből Bécsbe Ferdinánd bolgár fejedelmet, ma pedig a francia-orosz szövetség következetes ellenzőjét kísérjük a határtól Budapestig. Úgy tetszik, mostanában kijut nekünk a dicsőségből. E félig komoly, félig tréfás szavak 1893. január 21-én hangzottak el a Pest felé robogó gyorsvonaton. Harminc- három esztendővel később, amikor Székely — szintén egy januári napon — önéletírása elé bevezetőt írt, már tudta, hogy ha bele is szólhatott a világtörténelembe, becsületes szava visszhangtalan maradt, elnyelték azt „a politika kopár sziklái”. Hazaféltő keserűség érződik könyvét ajánló soraiból: „Az Egy újságíró emlékeidnek nem egy fejezete alkalmas arra, hogy tájékoztatást és okulást merítsenek belőle azok, akik ez idő szerint igényt tartanak politikai sze** replésre. Megtanulhatják ezek az urak egy újságíró feljegyzéseiből azt is, hogy a felelősség érzésének a hiánya nemcsak pártokat tehet tönkre, de a hazát is romba döntheti.” Aki ezt leírta, szülőfalujában, Somogyszilban tanulta a hazaszeretetei, mégpedig egy igen szegény zsidó embertől, Schwartzenberg Dávidtól (a faluban csak „Dávid zsidódnak nevezték) — az édesapjától. 1868 egyik fényes napján ünnepi díszt öltött a falu. Megszólaltak a harangok, zászlók lobogtak a katolikus templom előtti téren, s cigányzenekar húzta a szebbnél szebb nótákat. A főtisztelendő úr beszédében többször előfordult ez a szó: emancipáció. Ez annyit jelent, fiam, magyarázta az apa 10 éves fiának, hogy ezután belőled is lehet tanult ember, ügyvéd, orvos vagy tanár... A szónoklatok után a felekezetek képviselői a zsidó hitközség elnökének házába mentek, ahol szíves vendéglátásban volt részük. Dávid zsidó, aki nem vett részt a lakomán, kezébe vette a magyar zászlót, s magához intette bámészkodó kisfiát: „Ez a zászló a bennünket emancipáló magyar nemzet becsületének a jelképe, aki ezen lobogó ellen vét, nemcsak a magyar nemzetet, de önmagát is meggyalázza. Jegyezd meg jól a szavamat, amelynek jelentőségét majd csak akkor fogod igazán megérteni, ha nagyobb leszel.” A szülőfalu képe, a gyerekkori emlékek elkísérték később Párizsba, Londonba, Amerikába, s apja intő szavát — írja — „sem a kommün zord robaja, sem a kurzus vad üvöltése nem tudta túlharsogni.” Már a párizsi magyarok ismert személyisége, előkelő szalonok megbecsült vendége volt, amikor egyszer egy fényes estélyen különös víziója támadt. Az osztrák-magyar nagykövetség fejedelmien berendezett székhazában, a Galliera- palotában kortyolgatta pezsgőjét, s a fogadás forgatagában éppen a vatikáni nuncius- sal, Ferrata bíborossal sétáló Hoyos grófba, a monarchia nagykövetébe ütközött, amikor hirtelen eltűnt a velencei csillárok fényében sütkérező főrangú társaság, és a so- mogyszili családi asztal jelent meg előtte két szál gyertyával a zsúptetős, szegényes hajlékban. Akkor és ott, a Galliera-pa- lota kertjében álló pavilonban rendezték meg kaposvári iskolatársa, Rippl-Rónai József első kiállítását. Szapudi András (Folytatjuk)
