Somogyi Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-07 / 235. szám
10 SOMOGYI HÍRLAP — AZ ÜZLET VILÁGA 1991. október 7., hétfő Törvény a jegybankról A közelgő legviharosabb parlamenti vita a jegybanktörvény elfogadása körül várható. A bizottságokban már most hevesen csatáznak az egyes álláspontok: megőrizze viszonylagos függetlenségét a Magyar Nemzeti Bank vagy lefokozódva, a Pénzügyminisztérium egyik ügyosztályává váljék? Szakértőnk e vita hátterére és tétjére igyekszik fényt deríteni. A jegybank vagy központi bank a világ minden országában a történelem folyamán emelkedett ki a közönséges bankok sorából, vált exkluzív bankká, amely kizárólag az államháztartással és a pénzintézetekkel „áll szóba”, vezet számlákat, gyűjt betéteket, illetve nyújt hiteleket. (Innen az „állam bankja” vagy a „bankok bankja” elnevezés). A jegybank döntéseit — ellentétben a kereskedelmi bankokéval — nem üzleti megfontolások vezetik, nem profitérdekeltek. A törvényben is rögzített feladata, hogy védje a nemzeti valuta értékállandóságát és segítse elő az ország nemzetközi fizetőképességének megőrzését. E két cél természetesen nem független, ezt bizonyítja az is, hogy számos országban (pl. Jugoszláviában és Lengyelországban, de több dél-amerikai országban is) egyszerre, egymást erősítve alakul ki a három számjegyű infláció és a viharos eladósodás folyamata. Kulcskérdés a függetlenség A jegybanktörvény, hasonlóan az államháztartási törvényhez, a társasági törvényhez, a piacgazdaság egyik alapintézménye. E törvény kulcskérdése szerte a világon — így Magyarországon is — a jegybank függetlensége. Ez részint személyi függetlenséget jelent, azt, hogy a jegybank elnökét nem lehet a napi politika kanyarainak függvényében visszahívni, részint intézményi függetlenséget, hogy ne kényszerüljön inflációs pénzteremtéssel kielégíteni a költségvetés időnként szinte korlátlan pénzéhségét. A jegybanki önállóságnak (így az ezt körülhatároló és pontosan szabályozó jegy- banktörvénynek) a különleges jelentőségét éppen az adja meg, hogy belső érték nélküli pénz esetén — és minden modern pénz ilyen — a pénz- kibocsátásban megmutatkozó önmérséklettel nyújthat kizárólagosan garanciát arra, hogy a nemzeti valutát a piaci szereplők valóban hajlandóak legyenek elfogadni és a pénz vásárlóerejének változása kiszámítható keretek között maradjon. A kormányzat ugyanis — és így a költségvetés — erősen kiszolgáltatott a különböző érdekcsoportok nyomásának, amely többnyire elfogadható vagy legalábbis észszerűnek látszó célokra többletpénzt igényel. Ha a költség- vetés ily módon megnövekvő deficitjét a jegybank — alárendelt pozícióban — automatikusan megfinanszírozza, akkor az eredmény előbb az infláció növekedése és a nemzeti valuta leértékelődése lesz. Röviden ez a magyarázata annak, hogy miért van égetően szükség a gazdaságban is valamiféle hatalommegosztásra. Különös jelentősége van a jegybank autonómiájának éppen azokban a kelet-európai országokban, ahol a piacgazdaság kiépítése, a belső piacot a világ- gazdaságtól szeparáló védelmi rendszerek lebontása — egyszerűbben a liberalizálás — időben egybeesik egy súlyos válság megállításával, a stabilizációval. Ilyenkor még nagyobb a pénzkiáramlás veszélye és jóval nehezebben állítható meg a folyamat, ha már megindult. Világtendencia Mindezek súlyos érvek. De természetes a változásoktól való tartózkodás is. Már 1987-ben a kormányapparátuson belül sokan ellenezték a bankrendszer kétszintűvé tételét, mert ez azt jelentette, hogy az üzleti banki tevékenység kikerül az államigazgatási apparátus közvetlen ellenőrzése alól. Most a jegybank hierarchikus kötelékei lazulnak, ezt pedig az érintett kormányhivatalok — a felsorolt és világszerte akceptált érvek ellenére — nem szeretik. Már önmagában azért sem, mert egyetlen intézmény sem ad ki szívesen a kezéből hatalmi pozíciókat (és ennek veszélyeiről igazán könnyű ideológiát gyártani). Kétségtelen, hogy a jegybanki autonómia a költségvetés számára azt is jelentené, hogy a törvényben rögzített, tehát évről évre önkényesen nem változtatható, mértéken felüli deficitjét már csak drága (magas kamatozású) kötvények formájában fedezhetné. Ez a helyzet valóban kényelmetlennek tetszik, de úgy hiszem, a pénzügyminiszter pozícióját is erősítené, ha a tárcaigényekkel arra hivatkozhatna, hogy már nincs (vagy éppenséggel csak igen drágán van) pénz az államkasszában. Újabban azokban az országokban is, ahol a jegybankok tradicionális okok miatt jogilag erősen kötődtek a kormányhoz (pl. Franciaország, Belgium), a függetlenedés jegyei figyelhetők meg. Ennek magyarázata az, hogy az Európai Közösségben közös pénzügyi rendszer (EMS) alakul ki. A nemzeti piacok egységesülése mindenekelőtt a pénzügyek integrálódását követeli meg. Önállóság és pénzügyi függőség A Nyugat-Európában 1992-re bizonnyal kialakuló közös valutapolitika, integrált monetáris rendszer egyre kevésbé függ majd a nemzeti gazdaságpolitikáktól. Sem az árfolyampolitikát, sem a kamatpolitikát nem alakítják az egyes országok a környezetükre jellemzőtől függetlenül, mert a teljesen liberalizált környezetben ez hol a tőkék hirtelen kiáramlását eredményezné (kamatkülönbözetek miatt), hol a fizetési mérlegek kiegyensúlyozatlanságát, egyszóval gazdasági zavarokat okozna. A nemzeti önállóság így kölcsönös függéssé alakul a pénzügyekben. Mi egyelőre nem vagyunk a közösség tagjai, de reményeink szerint arrafelé menetelünk. Ideje, hogy megismerjük szabályait, gazdasági törvényeit és saját piacgazdaságunkat sem provinciális piacként próbáljuk kiépíteni. Antal László MENNYI AZ A HÚSZMILLIÁRD? Az eladósodás tanulságai Ha az ország pénzügyi helyzetéről esik szó, az emberek többnyire az eladósodás eredetét és a „mire költötték” kérdését szokták firtatni, holott számunkra sokkal lényegesebbek az eladósodás következményei. Az ország adósságállománya 1990 végén 20,3 milliárd dollár volt. Ha ebből levonjuk meglevő devizatartalékainkat, valamint a külföldiekkel szemben fennálló követeléseinket, akkor marad a nettó adósságunk, azaz 16 milliárd dollár. Három évi export Igaz, nagy összeg ez, az 1990. évi dollár export 2,8 szorosa. Ha tehát minden exportbevételünket adósságtörlesztésre fordítanánk és semmit sem vásárolnánk, nagyjából 3 évbe telne, amíg kifizethetnénk minden tartozásunkat. (Ez persze képtelenség, hiszen azzal járna, hogy megbénulna a gazdaság, az ellátás.) Más országokkal való összehasonlításra csak 1989-es adatok állnak rendelkezésre. Akkor a nettó tartozások konvertibilis áruexporthoz viszonyított aránya Bulgáriában 263 százalék, Csehszlovákiában 95, Lengyelországban 532, a Szovjetunióban 113 százalék, míg hazánkban 326 százalék volt. Magyarország helyzete azóta némileg javult, de Lengyelország és Jugoszlávia után Kelet-Európa eladósodási rangsorában még mindig tartjuk „harmadik” helyünket. Foltozás Magával az eladósodás történetével nem érdemes hosszan foglalkozni, jóllehet abból a szempontból figyelmet érdemelnek tanulságai, hogy a jövőben ne kövessünk el hasonló hibákat. Az eladósodás lavinája a 70-es években, az első olajválság és a sokat emlegetett cserearányromlás idején indult meg. Nemcsak Magyarországon, hanem az egész kelet-európai régióban. A 70-es években az exportot meghaladó többletimportot egy hibás gazdaság- politika „üzemeltetése” emésztette fel, amely politikai megfontolásokra hivatkozva tartott fenn veszteséges iparágakat. A 80-as években már szó sem volt újabb erőforrások bevonásáról, a megemelkedett kamatszínvonal és a feltorlódó hiteltörlesztési kötelezettségek miatt az újonnan felvett hitelek már csak a fizetési kötelezettség lyukait foltozták, s nem jelentettek többleterőforrást, az eladósodás önmagát tápláló folyamattá vált. Ez a helyzet azóta sem változott. A 80-as évektől tehát értelmetlen feltenni azt a kérdést, hogy kik és mire fordították a bevont pénzeket, hiszen azokat szőrös- tül-bőröstül felfalták az egyre éhesebb hitelezők. Szomorú tapasztalat Szomorú, de fontos tapasztalat, hogy az eladósodás általában akkor gyorsult, amikor a gazdaságpolitika gyorsítani, élénkíteni igyekezett, s ennek érdekében enyhítettek a pénzügyi szabályozás szigorán. A legutóbbi ilyen drámai tapasztalatot az 1985-86-os élénkítési politika szülte, amelynek „köszönhetően” az ország kritikus helyzetbe sodródott. Végül 1989-ben a világútlevél előkészítetlen bevezetésének következményeként egy újabb 1,4 milliárd dolláros deficit keletkezett. A 80-as évek tapasztalatait tehát egy mondatban úgy lehetne összefoglalni: a nadrágszíj összehúzásával, a keserves erőfeszítésekkel elért sovány eredmények rendre szertefoszlottak az elhibázott gazdaságpolitikai fordulatok, változások következtében. A. L. Magán konzervüzem Lánycsókon Vitai Gmk néven egyre szebb eredményeket ér el a családi vállalkozásban létrehozott konzervüzem a Baranya megyei Lánycsókon. A szezonban ötven főt foglalkoztató üzemben az idei évre kétszáz millió forintos árbevételt terveztek. Ismertebb termékeik a meggy, cseresznye, uborka, almapaprika és a lecsó, amelyekből az ország szinte minden részére szállítanak, sőt Nyugat-Európába is exportálnak. (MTI Fotó: Kálmándy Ferenc) SIKAMLÓS ÜZLET Újabb fejlemény gilisztaügyben Humusztermelők érdekvédelmi egyesülete alakult Bizonyára ismerik önök is azt a játékot, amikor levélben felszólítanak, hogy ennyi és ennyi pénzösszeget utaljunk át a feladónak, a levelet pedig öt példányban lemásolva küldjük tovább ismerőseinknek. Azután már csak várnunk kell, hogy a pénz dőljön hozzánk. Az elindítókhoz többnyire még dől is, de egy idő után nem marad kinek továbbadni a leveleket s akiknél megakad a lánc, futhatnak a pénzük után. Hasonló „metodikával”, csak éppen nagyban ment az úgynevezett biogiliszta-biz- nisz. Hasonló lett az eredménye is, tudnillik befuccsolt. A történet röviden: '87-től alakulgattak olyan mezőgazda- sági társulások, melyek országos szervezeteket kiépítve jelentős kistermelői tagságot toboroztak a biohumusz előállítására, hatalmas bel- és külföldi keresletről regélve. Megnyertek sok kistermelőt s egy sor pénzintézetet, melyek több milliós hiteleket adtak a termelőknek, megfeledkezve a legalapvetőbb tájékozódásról is. Az igazán csábító nem az az évi 20-30 ezer forintos jövedelem volt, amit humusztermeléssel lehetett elérni, hanem a gilisztaszaporulat eladása. Kezdetben ebből milliókat lehetett bezsebelni. Azonban a giliszta gyorsan szaporodik, s fentebb említett leveles játékunkhoz hasonlóan egyszercsak telítődött a piac. A kezdeményezők megszedték magukat, a többség pedig állhatott az eladhatatlan kukacaival és a felvett 200 000 ezer forintos hitelével, mint szamár a hegyen. Ez még nem lett volna akkora baj, hiszen elvileg megmaradt az a lehetőség, hogy a gilisztájukat arra használják amire tulajdonképpen való, s amire a szerződést kötötték: humuszt termeljenek vele. Annál is inkább, mivel a humusz visszavásárlását szerződésben garantálták a társaságok a kistermelőknek. Ezzel a termelő még kitermelhetett volna olyan jövedelmet, amely a hitel visszafizetését és a tisztes nyereség elérését is lehetővé teszi. De erről is hamarosan kiderült, hogy lehetetlen, hiszen a humuszra sehol nincs igény. A mezőgazdasági társaságok pedig egyszerűen megszegték a szerződésben vállalt visszavásárlási kötelezettségeiket, s nagy részük jogutód nélkül megszüntette magát. A biogilisztások kálváriája napjainkban tetőzik — tudtuk meg Bán Lászlótól, a nemrég alakult Humusztermelők Érdekvédelmi Egyesülete elnökétől, — mivel a hiteleket folyósító pénzintézetek be kívánják hajtani kintlevőségeiket. Ami egy kistermelő esetében mára 320-350 ezer forintra rúg. — A pénzintézetek kaszí- roznának, de nincs kitől — mondja. — Hiszen a rászedett emberek nem gazdagok. Sokhelyütt az országban — megjegyzem jogtalanul — lefoglalások kezdődtek s amikor viszik a szekrénysort, elpattannak az idegek. Ezek az emberek tönkre mennének egy életre, hát fölgyújtják, fölrobbantják inkább a házaikat, kaszára-kapára kapnak ha megindulnak a végrehajtók. Nem egy öngyilkosságról is hallhattunk. Augusztusban alakult egyesületünk célja jogi úton elérni és bizonyítani, hogy ezeket az embereket a szerződéskötés előtt megtévesztették, s ezért a szerződéseket semmissé kell nyílvánítani. Nem könnyű, de lehetséges. Az emberek egyenként, kisebb csoportokban már próbálkoztak perindítással, de ennek eredménye nem volt. Többezer felperessel azonban remény lehet a sikerre. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem segítségével próbálunk jogi megoldást találni. S ha minden kötél szakad a közel százezer érintett súlyánál fogva fog nyomást gyakorolni. Első lépésként szeretnénk elérni, hogy amíg a per tart, a pénzintézetek függesszék fel a behajtást, és ne írjanak a tartozásokhoz újabb kamatokat. Hiszen ők is hibásak, mivel nem néztek utána, mire adnak hitelt. Amennyiben a pénzintézeteknél süket fülekre találunk, a napokban demonstrációt szervezünk a Székesfehérvári OTP elé, oda szállítunk néhány teherautónyi gilisztát — hiszen az az övék. Legtöbbször ugyanis a gilisztákat jelölték meg zálogfedezetként (mégis a szekrénysort viszik?) ezek az intézmények. A Fehérváron alakult egyesülethez sorra csatlakoznak a többi megyékből is. Somogybán október 19-én délelőtt 10 órakor a kaposvári II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában kerül sor az alakulógyülésre. N. L.
