Somogyi Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-26 / 251. szám
1991. október 26., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 A Montgomery- gyűjtemény Angol mecénás ajándéka a Szépművészeti Múzeumban Vannak még csodák! Mert ugyan minek nevezhető, ha nem csodának az a tény, hogy egy angol műgyűjtő egymillió font értékű műtárgyat adományoz egy magyar múzeumnak. Az illető úrnak semmilyen kapcsolata, nem volt hazánkkal. Sem rokona, sem ősei, sem barátai között nincsenek magyarok. Akkor vajon minek köszönhető a nagyvonalú gesztus? Mert, hogy felettébb értékes adományról van szó, arról meggyőződhet bárki a Szép- művészeti Múzeum Új művéKestutis Zapkus: Felbomló egyensúly szét — Bryan Montgomery adománya című kiállításán. Nos, a 167 kortárs művészeti alkotás azért került Magyarországra, mert Montgomery úrnak nagyon megtetszett a Szépművészeti Múzeum épülete, gyűjteménye. Amikor az idén tavasszal hazánkban járt, megismerkedett a múzeum munkatársaival, és felajánlotta, hogy harminc éve gyűjtött — és addig érintetlen — kollekciójából ajándékoz. Méghozzá a múzeum gyűjteményéből hiányzó 20. századi művészek alkotásait. Elsősorban nagy-britanniai alkotóktól, (Derek Boshier, Rita Donagh, Paul Huxley, lan McKeever), és a nemzetközi művészvilág olyan jeleseitől, mint a Karéi Appel, Kennet Noland, frank Stella, Joseph Beuys. Átfogó életművel került a gyűjteménybe Michael Ginsborg, Keith Milow és Kestutis Zapkus. Új, a Szépművészeti Múzeum gyűjteményeiben eddig nem képviselt műfajjal kosztüm- és színpadtervvel jelenik meg Derek Jármán. Százhatvanhét szobor, festmény, grafika, rajz, fotó és vegyes technikájú mű alatt áll a felirat: Bryan Montgomery ajándéka. Az absztrakt exp- resszionizmus, a geometrikus absztrakció, a hard-edge, a minimal art, a fotórealizmus, John Walker: Kew és más századunkbeli irányzat képviseletében. Novemberben, amikor a felújítás miatt bezár a Szép- művészeti Múzeum, körútra indul ez a kiállítás. Előbb néhány hazai nagyvárosban, majd kelet-európai fővárosokban mutatják be. Montgomery urat nyaglelkű adományáért Pro Cultura Hungarica emlékplakettel tüntette ki Andrásfalvy Bertalan művelődési és közoktatási miniszter. (Kádár) Kelemen Lajos A városszéli tanyán Éjjel-nappal a tárnákban a sikátorok alatt kutattunk utánad, Uram — kit idevonszoltunk hol sosem volt senki nagy azt hittük velünk maradsz s majd járod parázslón a csúf szögleteket méred mindenekre a jót ütött-vert üdvösségünk foltozgatván — és most fölényeddel ejtesz rabul inkább valami okból csak áthussansz rajtunk bár néha olyan mintha tényleg itt hiányod csendes káoszában rejteznél ma is — Ló! — nyerített kacéran Henriett. — Ló! — tapsikolt a húga. — Ló, lovacska, ló! Hirtelen félbehagyta a viháncolást, göndör, szőke fürtökkel keretezett, okos kis homlokát öregesen ráncolta össze. — De mi a neve? Ló — vihogott Henriett. — Az a neve. A ló meglapult egy fatörzs mögött. Társai távolabb ricsa- joztak, vadgesztenyével haji- gálták egymást a parkban. „Menj rá, Csapájev!” „Kerítsd be, Kocsubej!" A két kislány tovább indult a kastélyépület keleti szárnya felé, ahol a nevelők szolgálati odúi húzódtak a nyirkos, málló vakolatú, sárga falak között. Henriett kihívóan szökdécselt, karját széttárta, mint egy sovány, bicebóca madár, vörös varkocsa kacéran fickándozott a tarkója mögött. — Na jó, de kit szeret? — torpant meg a kisebb. — Ló! — kiáltott vissza Henriett. — Gyere ide! A ló remegő inakkal engedelmeskedett. — Halljuk! — fordult hozzá Henriett. — Kit szeretsz? A ló nem felelt. Állt soványan, kissé lehajtott fejjel, idegesen. — A pálcát szereted? — Nem ér! — ugrándozott a kisebb. — Az igazi lónak nincs szemüvege! — Ló! — affektált Henriett. — Hallod, te ló! Vedd le a szemüvegedet! — A ló nem mozdult. — Nem veszi le. Pedig az igazi lovak engedelmesek! Hagyjuk a csudába. Dögöljön meg! Á ló kihajlította füle mögül a rugós szárakat, remegve ösz- szecsukta, majd félénken előre nyújtotta a szemüveget. — Látod?! — pillantott a húgára Henriett. — Ilyenek ezek. — Markába szorította a szemüveget, futásnak eredt. A kisebb kalimpáló lábakkal követte. A ló hunyorogva pillantott utánuk. Két színes, széldobálta bogáncs, két lebbenő szoknya szárnya. Szeretett volna utánuk kiáltani, de nem mert. Megfenyítik, ha az igazgató megtudja, hogy a lányai szóba álltak vele. A kastélykapuból a lányok visszanéztek, Henriett orrára ügyetlen- kedte a szemüveget. — Pfúj! — prüszkölt. — Semmit se látok vele! A húga pipiskedve kapkodott. — Én is akarom! Hallod? Nekem is add ide! A ló botladozva közeledett. — Visszaadom — villantott feléje a lencsével Henriett —, ha nyerítesz. — A ló megtorpant. Hallgatott. — Na, jó! — Henriett megnyújtotta vékony nyakát. — Akkor vágtass egyet a húgommal. — Nem bír el! — tapsikolt a kisebb. — Úgyse bír el! — Dehogynem! — Henriett közelebb lépett a lóhoz. — Erősek ezek. Térdelj le, hallod? — A ló homályos szemmel engedelmeskedett. — Mássz fel neki! — utasította a húgát Henriett. A ló horpasza remegett. Nedves orra súrolta a száraz fűszálakat. A két lány suttogva tárgyalt a feje felett. — Nem fog ledobni? — aggodalmaskodott a kisebb. — Kapaszkodj a hajába! — Hiszen kopasz! — Mind kopaszok ezek — bólintott Henriett. — Akkor a fülét fogd! — A ló sovány, verí- tékes háta beroggyant. Tej- szagú, puha kezek martak a fülébe. Hasa alatt összekul- csolódtak a lakkcipős lábak. Gerincén fészkelődött az aprócska ülep. — Fel! — vezényelt Henriett. A ló imbolyogva kétlábra emelkedett. — Mozog! — sik- kantott rajta Tilda boldogan. — Ne félj! — szólt a nővére. — Ha megpróbál ledobni, volt — nincs szemüveg! A vak ló pedig nem jó, csak virslinek. Tilda a ló pofájához hajolt. — Nem fogsz ledobni, ugye? Jó kis lovam nekem. — Gyerünk! Irány a zászló! Ügess! A kastélyépület udvarán vasoszlop tört a magasba, tetején zászló lengedezett. Minden reggel felvonták. Az ügyeletes nevelőnő húzta a zsineget, közben katonás rendbe sorakozva, mozgalmi dalokat harsogtak az intézetiek. Az igazgató lányai ilyenkor kakaót ittak, homlokukat az ablaknak szorítva figyelték bent- ről a kintieket. A zászló el-el- akadva kúszott a magasba, akár fújt, akár esett. „Kibírják — mondta az igazgató. — Erősek ezek.” — Mi van, gyenge vagy?! — kiáltott a távolodók után Henriett. Néhány bizonytalan, imbolygó lépés után a ló vágtatni kezdett. — Hova mész? Nem arra! Azt mondtam... — Ne törődj vele! Gyia! Gyia! — Tilda szorosan a ló testéhez tapadt, előbb a bal, azután a jobb fülét engedte el, vékony kis karját összefonta a torka előtt, arcát a nyakához szorította. — Szökjünk meg! — suttogta. — Szökjünk meg velem! — A ló elvágtatott a kastélyépület kerítését szegélyező kiégett málnabokrok között, a folyópart felé. Hörrögve szedte a levegőt. Még nem látta, de már érezte a vizet. — Vissza! Azonnal gyertek ide! — Az igazgató nagyobbik lányának sivalkodása mögötte maradt. Henriett belegabalyodott a málnabokorba. Elhajította a szemüveget, toporzékolt és sikoltozott. — A folyóhoz viszi! Fogjátok meg! — A gesztenyésben randalírozó mackóruhások abbahagyták a hajigálást. „Kerítsd be, Csapájev!” „Vágj elé, Kocsubej!” Üvöltésüktől visszhangzott a liget. Előbb egy szürke kosztümös nevelőnő tűnt fel a kastély udvaron, majd előkerült az igazgató is. — A Tildát! — zihálta Henriett. — A folyóhoz! Az egyik ilyen! Rohanvást indultak a part felé. Tilda behunyt szemmel kapaszkodott a lóba, reszkető orrocskája beszívta az átizzadt trénigfelsőből áradó savanyú, erős szagot. A ló ina- szakadtából vágtatott. Messziről hajított, csupasz vadgesztenyeszemek sípoltak el a füle mellett, táncoltak körötte a vedlett, ártéri bokrok, a folyó zúgva közeledett. Még egy perc, és nem érik utol, sose. — Eltaláltam! Felbukott! Menj rá, Csapájev! Pányvát a lábára! Kösd meg a nyakát! Add a szíjad, Kocsubej! — A ló felemelte iszapos pofáját, véknya reszketett. Arcok hajoltak fölé, bakancsok rúgták, öklök püfölték. — Reszketsz, nyavalyás? Úgy kell neked! — Kivonszolták az iszapból, talpra rángatták. — Elfogtuk az árulót! Mi legyen vele? Az igazgató magához ölelte a kisebbik lányát. — Vérzik a homlokod, kicsinyem? — Miatta van! — felelt a húga helyett Henriett. — A sötétben bújkáló miatt! Olyan, mint az apja, aki nincs! Öljétek meg! Az igazgató a fogolyhoz fordult. — Mi a neved? — Ló — felelte az megtörtén, engedelmesen. A málnabokorban azóta is ott lapul a széttaposott szemüveg. Horváth Péter írása I. díjat nyert az MTI-Press tárcapályázatán, amelyet a Magyar Hitelbank Művészeti Kuratóriuma támogatott. Horváth Péter ALÓ
