Somogyi Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-24 / 249. szám
1991. október 24., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Horn Gyula Cölöpök Kim ír Szén, a nagy vezér Budapesten Abban az időben, különösen 1988 elejétől egyre inkább előtérbe került a koreai kérdés. Időszerűségét egy dél-koreai gép elleni merénylet — annak felrobbantása — s újabb tényei, valamint a szöuli olimpia közeledte adták. A budapesti amerikai nagy- követség nem sokkal a merénylet után közölte a Külügyminisztériummal, hogy a két észak-koreai származású merénylő az ő információjuk szerint, mielőtt felszállt volna a gépre valahol Európában, néhány hetet Budapesten töltött. Azonnal utasítottam a munkatársaimat, hogy a belügyi szervekkel tisztázzák a tényeket. Mint kiderült: a két merénylő, egy idősebb férfi és egy fiatal nő valóban járt nálunk. Észak-Korea budapesti nagykövetségének első titkára által bérelt lakásban voltak elszállásolva; a diplomata saját kocsiján furikáztatta őket, többek között Bécsbe és Belg- rádba is átruccantak. Észak-Korea, hivatalos nevén a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, a szocialista világrendszer talán legortodo- xabb állama, ahol még ázsiai mércével mérve is elképesztő méretű személyi kultusz, a lakosságot megnyomorító rendszer uralkodott. Nekem a többszöri meghívás ellenére sem volt időm és kedvem odalátogatni, de ismerőseim, kollégáim sokat meséltek az ottani állapotokról. Az emberek napi 12-14 órát dolgoztak, viszont „önként” lemondtak a fizetésükről, mert a Vezér úgyis gondoskodott róluk. Üzletek nem voltak, a lakosságot raktárakból, fejadagok szerint látták el. Különleges hatósági engedély kellett ahhoz, hogy egyik városrészből a másikba átmehessenek, vagy a falun élő rokonaikat meglátogathassák. Megtörtént, hogy éjszakánként a főváros százezreit munkába parancsolták. Az volt a dolguk, hogy Phenjan főterét fogkefékkel ragyogóra súrolják. A gyerekeket egészen pici korukban szinte elszakították a szüleiktől, harci dalokra, katonai fegyelemre tanítva őket. Azt is beléjük sulykolták, hogy ha kell, a szüleikkel is forduljanak szembe a nagy vezér parancsára. Voltak persze lázongások, puccskísérletek, de ezeket kegyetlenül vérbe fojtották, s azután még kíméletlenebb terror következett. Az egyik munkatársam, kiválóan képzett ázsiai szakértő a következőket mondta róluk: „Tudod, a koreai ember igazából csak egy másik koreaitól fél. Ugyanis önmagából kiindulva el tudja képzelni, hogy a másik ember mire képes.,, Egyébként neki megvolt a maga felfogása a mongolokról is, róluk szinte szeretettel beszélt: „Tévedés azt hinni, hogy a mongol állattenyésztő nép. Nem a mongol tenyészti az állatokat, hanem azok a mongolt. Ugyanis a pásztorok ott élnek a családjukkal, amerre a jószágaik vándorolnak. Tőlük nyerik az italukat, ételüket, ruházatukat, s mikor csecsemő születik, azok melengetik őket, különben megfagynának. Szinte mindenki, aki állatokkal foglalkozik, felveszi a szokásaikat, még a járásuk is azokéhoz hasonlít.” Visszatérve a koreaiakra, még 1984 nyarán történt, hogy Phenjan közölte, Kim Ir Szén, a nagy vezér kelet-európai körútra indul, amelynek során Magyarországra is ellátogat. A budapesti koreai nagykövetség óriási izgalomba jött, nagykövetük engem, mint a Külügyi Osztály vezetőjét, szinte naponta zaklatott az előkészületekkel. A program szerint a nagyfőnök vonattal jött Prágából, s a nagykövet, aki különben szelíd, félénk ember volt, otthoni utasításra hivatkozva kérte, hogy a magyar határtól Budapestig minden állomás legyen fellobogózva, transzparensekkel feldíszítve, s a helyi lakosok a sínek mentén felsorakozva integessenek a szerelvénynek. Nyugalmat erőltettem magamra, és elmagyaráztam a nagykövetnek, hogy mi a különbség országaink között. Mit tehetett, fancsali képpel eltávozott, majd néhány nap múlva kérte, hogy Kádár János fogadja őt, mert a nagy vezértől van életbevágóan fontos üzenete. Megszerveztük a találkozót, s mint kiderült, az üzenet lényege az volt, hogy Kim Ir Szén nagy várakozással tekint budapesti látogatása elé. A találkozó után néhány órával a nagykövet kétségbeesett hangon felhívott. Kérte, hogy azonnal fogadjam őt. Amint helyet foglalt tolmácsával együtt, kezeit tördelve, sírás hangon előadta, hogy borzalmas szerencsétlenség történt. Amikor ugyanis Kádár Jánosnál járt, s az üzenetről szólva kiejtette a nagy vezér nevét, izgalmában elfelejtett felállni. Ülve maradt, ez pedig a legnagyobb tiszteletlenség, amit egy koreai ember elkövethet. Ha ezt Kádár János elmondja a vendégének, „akkor nekem végem, mehetek haza a bányába dolgozni” — szepegte a nagykövet, aki máskülönben az 1953-as koreai háborúban súlyos sérüléseket szenvedett. Valójában nem lepődtem meg, mert szovjet kollégáimtól már hallottam, hogy magas rangú koreai delegáció tagjai, mikor velük tárgyaltak, amint kiejtették Kim Ir Szén nevét, le-föl ugráltak. Arról is tudtam, hogy nemrégiben a Szovjetunióban járt egy különleges koreai csoport azzal a feladattal, hogy múzeumuk számára összeszedjék mindenütt azokat a tárgyakat, amelyeket a vezér a látogatásai során használt vagy megérintett. Egyik munkatársam azt is elmesélte, hogy a phen- jani operaházban a zenekar mögött, a nézőtér előtt egy óriási íróasztal van, rajta lámpával, külön karosszékkel. A házigazdák elmagyarázták, hogy a vezér az előadás alatt az asztalnál szokott üldögélni, s ez azért nélkülözhetetlen, hogy le tudja írni, ha valami zseniális ötlet eszébe jut. Megnyugtattam a nagykövetet, aki keserves sóhajtások közepette eltávozott. Ossze- akadva az Öreggel elmeséltem neki a történteket. Elszomorodott és kérte, adjam át üdvözletét a szerencsétlen nagykövetnek. Kim Ir Szén nagy delegációval és óriási biztonsági kísérettel megérkezett, majd sor került a tárgyalásokra. A megbeszélések eléggé egyhangúnak bizonyultak, mert a vendég jóformán csak Dél-Koreával foglalkozott, ahol mint mondta „a legsötétebb nyomor, kizsákmányolás és represszió uralkodik,,. Az „ottani bábrezsimet” az amerikaiak dróton rángatják. Saját országa ellenben a boldogság paradicsoma, a nép imádja őt. Az sem lehet vitás, hogy a „testvéri szocialista országok szorosan tömörülnek a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság köré, a dél-koreai szoldateszka ellen, az egyesítésért folytatott küzdelemben”. A hangzatos szöveg persze azt is célozta, nehogy eszünkbe jusson szemünket Dél-Koreára vetni és például eljátszani azzal a halálra ítélt gondolattal, hogy majd résztveszünk a szöuli olimpián. Az Öreg természetesen nem igazodott ehhez a stílushoz, sőt kísérletet tett a kérdés árnyaltabb megközelítésére. A meglepő az volt, hogy mindezek után Kim Ir Szén figyelmesen végighallgatta Kádárt, az érvein is elgondolkodni látszott, s általunk nem várt módon, némi konstruktivi- tással igyekezett viszonyulni más nemzetközi kérdésekhez. „Az ördög sem ismeri ki magát ezeken az ázsiaiakon” — konstatáltuk utána. A látogatást követően fél év múlva a nagykövetet végleg hazarendelték. A merénylet ügyére visszatérve: behívattam az akkori koreai nagykövetet, és magyarázatot követeltem tőle a két terrorista és diplomatájuk kapcsolatáról. Hebegett-ha- bogott, de nem engedtem meg a mellébeszélést, pontos és hiteles információkat kértem a központjától. A szerencsétlen ember elvörösödve távozott, de hiába vártam hetekig, semmi sem történt. Kerülte a velem való találkozást, ám egy fogadáson nem tudott kitérni előlem. Faggatózásomra csak annyit nyögött ki, hogy a központjának sincs több információja. Két vagy három hónap múlva végleg hazarendelték őt is. (Folytatjuk) COLUMBO NYOMOZ Gyilkosság karácsonyra Hiányos emlékezet Az összes üzletem a Távol-Kelettel zajlik. És Mary Jane is gyakori látogató Chicagóban. Konferenciák, árubemutatók és egyebek. — Bárcsak tudtam volna ideutazásom előtt az ön Los Angeles-i látogatásairól. Megspóroltam volna a kiszállási díjat a rendőrségnek. — Sohasem gondoltam volna. — És hogyan szakítottak? — Shirley és én a valóságban nem szakítottunk. Csak megritkultak a találkozásaink, aztán ő elment Nyugatra, amit tényként fogadtunk el... — Nem, én Miss Mortonra gondolok. Szakított vele? — Ó, Shirley. Szomorú dolog. Shir- leyt Mary Jane mutatta be nekem. Itt, egy hétvégén. Aztán az egyik esemény a másikhoz vezetett, és szerelmes lettem Shirleybe. — És Mary Jane kiborult? LeLanne bólintott. Kint havazni kezdett. Az ablakhoz ment és leengedte a rizspapír függönyt. A szoba hirtelen melegebbé, meghittebbé vált. — Hogyan viselte el? — Annyira jól, hogy az már zavart is engem. Nagyon bátor, nemes és igazságos lány, hadnagy. Egy keleti nő öngyilkos lett volna. De ő sok szerencsét kívánt nekünk, és néhány hónappal később ő hívta Shirleyt, hogy dolgozzon vele. — Ez nagyon érdekes. — Amit Hogan közölt velem, aszerint Mary Jane rossz nyom, de lehet gyanúsított. Ő senkit nem tudna bántani. És ha mégis, nem csinálna semmi brutálisát. Shirley a legjobb barátnője volt. — Nem csupán rá gondolok — sok emberrel foglalkozom. Nagyon köszönöm az információkat. — Nagyon kedves öntől. Nem fogom elfelejteni. Amikor Columbo kilépett az utcára többé már nem érezte a szél marását, a hópelyhek hidegét. Mary Jane agyában Shirley halála kezdett balesetként felrémleni. Amikor gondolatai annak az estének a sötét eseményeihez értek, visszaemlékezése megakadt a pillanatnál, amikor kinyitotta a kocsi csomagtartóját. Ennél a pontnál homály borította el emlékezetét, olyan üresség, amelyben csupán magát látta, ahogy a Harbor gyorsforgalmi úton Pálos Verdes felé hajt, majd haza. A gyilkosságot követő reggelen telefoncsengésre ébredt. Valami megrázkódtatás érte az érzékeit, hogy mélyen tudott aludni azon az éjszakán. Közvetlen főnöke, az ifjabbik Broughton telefonált, Shirley halálát közölte. Mary Jane igazában meglepetést érzett, nem színlelt. Torka elszorult, hosszú ideig csendben tartotta a kagylót, és csak aztán mondta: — Nem tudom elhinni. Kábultsága ezzel a négy szóval kezdődött. Azon a napon, ahogy végiglépkedett az áruházon, elfelejtette, hogy ő a gyilkos. A cselekmény agya elhomályosult részébe szorult a mély éjszakai alvás idején, tudatalattija feneketlen bugyrába. Emlékezetében sohasem emelte magasba a nehéz kulcsot, sohasem érezte annak zuhanását, hogy szétzúzza a sötétben előtte álló személy fejét, sohasem tért le a hazafelé vezető útról, hogy a tengerparthoz hajtson, megálljon egy hatalmas teherszállító hajó közelében a néma éjszakában, és figyelje az összekötözött kulcs, kesztyű és vászon lesüllyedését a kikötő aljára, a civilizáció többi, iszap fedte hulladéka mellé. Sohasem hajtott haza, hogy Lady Macbet őrülési jelenetét tébolyodottan eljátszva mossa meg kezét. Emlékezetében sohasem pillantotta meg a tükörben saját eltorzult arcvonásait, rendszerint szépen fésült hajának arcába verődését, vérvörös rúzsával összekent szája keserves fintorát. Nem... Memóriája lezárult a kikötőbe hajtás előtt, és másnap reggel az ágya melletti telefon csengése volt a következő mozzanat, amit regisztrált. Gondosan és pedánsan öltözködött, egy sötétkék ruhát választott ki, mert úgy érezte, hogy a fekete szín túlzott gyászt sugallhat. Elfogyasztotta szokásos, vaníliával ízesített diétás reggeli italát és miközben kortyolgatta, az járt a fejében, hogy a fiúknak (Rafe-ra és Farleyra mindig így gondolt) szép karácsonyi ajándékot kell vásárolnia. Ifjabb Mr. Broughton az áruház délkeleti bejáratánál állt és várt rá. Nyugtatgatva őt, elmondta, hogy mi a feltételezés, és felkészítette arra a megrázkódtatásra, amelyet a lépcső aljába brutálisan lelökött Shirley testének látványa válthat ki. A holttestet elnézve Mary Jane első gondolata az volt, hogy milyen kevés vér folyt ki. Míg hipnotizáltan meredt arra, amit tett (bár emlékezett rá), egy rendőrorvos gyakornok azt magyarázta neki, hogy a koponyacsont néhány darabja mélyen befúródott az agyba, és bár Shirley nem volt eszméleténél, klinikailag még élt kora hajnalig, amikor szervezete formálisan is feladta a küzdelmet. Mary Jane gyásza mindvégig hitelesnek látszott a Columbo által folytatott kihallgatásokon, aznapi monoton, ösztönösen végzett munkája során, míg az esti.megnyugtató fürdője feloldott benne minden feszültséget. A gyilkosságot követő napokban, míg a kis hadnagy körülötte tapogatózott, és szokásos, rosszul álcázott modorával folytonosan kérdéseket tett fel, Mary Jane nem érzett semmi bűnösséget, sem veszélyt. Különben is, a gyilkosság valami olyan volt, mint véletlen... baleset... így született meg agyában a szó. Baleset. Neki semmi köze hozzá. Csak valami fehér köd lebegett előtte arra az éjszakára vonatkozóan. Mély nyugalom keveredett hamis gyászával. Úgy érezte, hogy életéből minden fenyegetettség eltűnt. Éveken át, kislány korától kezdve mindenkit, akit szeretett, elvettek tőle. Most már meg tudja tartani Farleyt és Rafe-ot, azt a két fiút, akik a legmélyebb, legmelegebb és legbiztonságosabb barátságot nyújtották számára, amit valaha is ismert, a hármas fölbomlásnak veszélye megszűnt. Mary Jane olyan gyöngédséget, nyugalmat és biztonságot érzett, ami új volt a számára is. A kívülállók szemében úgy tűnt, hogy még mindig szenved bánatában. Az értekezleteken csendesebb volt, de amikor beszélt hangja határozottan és meggyőzően csengett. Mary Jane nem lepődött meg és nem is jött zavarba, amikor egy napon az ebédelésből visszatérve Co- lumbót találta a szobájában, amint a rajzasztalánál állva a májusfa vázlatát tanulmányozta. — Miss Bell elvesztése gondot okoz, ugye? — Nagy képzelőtehetséggel és jó képességekkel rendelkezett. — Hallottam. Beszélgettem fent az ön főnökével, Mr. Broughtonnal. — Nem bánja, hadnagy, ha leülök? — Mary Jane eddig irodája ajtajában álldogált. Alig volt hely két személy részére a kis szűk kalická- ban. — Nem, egyáltalán nem. Elnézést kérek. Columbo félrehúzódott, a lány bepréselte magát mellette és leült a rajzasztal mellett álló magas forgószékre. A székkel együtt Columbo felé fordult, aki most az asztallal szemben állt. — Amint már említettem, érdekes beszélgetésem volt a főnökével a történekről. Tudja, a munkáról. Nagyon érdekes fickó. Sokat mesélt az ön munkájáról is. És amiről nem is tudtam! Hogy önök milyen alaposan ismerik egymást országszerte a szakmában. Éz valóban fontos. — Ez nem tér el más nagyvállalatok szakmai gyakorlatától, Columbo. — Azt hiszem, igaza van ezzel kapcsolatban. Csak úgy látom, hogy önök... olyan függetlenek. — Sokat megspórolunk így. De sok az irigység is. — Igen. A főnök is említette ezt. Egy csomó szakmai féltékenység. Meglepett, hogy ön és Miss Bell milyen jó barátnők voltak. Noha mindketten tervezők. Vékony mosoly suhant végig Mary Jane ajkán. — Nem valami tapintatos, hadnagy. — Mr. Broughton említette, hogy tervezte az Ön előléptetését, és Shirley maradt volna itt. Ez igaz? — Voltak ilyen hírek. — Az nagy ugrás lett volna az ön részére. — Valójában nem érdekel, Columbo. Columbo megvakarta a fejét. — Az ilyen magatartás nagyon furcsa. A legtöbb ember... fölfelé akar jutni. — Szeretne ön rendőrfőnök lenni? — Nincs esélyem — pirult el Columbo. — Ha kitűnően végzi a munkáját, akkor sem? — Miss Morton, ön nagyon kedves, hogy ilyen pozícióba kíván engem. — Columbo, eredményt kell elérnie. Ön meg itt van, kérdéseket tesz fel, nyilvánvalóan nem elégedett azzal, amit eddig megállapított. — Nem hagyhatom lezárni az ügyet, amíg vannak olyan dolgok, amelyek további nyomozásra ösztönöznek. Érti, hogy mire gondolok? Mary Jane egy pillanatig csendben maradt. Fojtott hangon válaszolt. — Igen. És ez az oka, amiért nem vállalná a rendőrfőnökséget? — Igen. Szeretek a munka területén lenni. — Én pedig szeretek itt lenni. — Észrevetem. Önök mindannyian igen közel állnak egymáshoz. Szeretnék egy személyes jellegű kérdést feltenni. Csak egyet azok közül, amik az ember agyán keresztül futnak, Miss Morton. Bocsánatát kérem a kérdés miatt. De szeretném megtudni, hogy egy olyan vonzó nő, mint ön, miért nem kötött házasságot? (Folytatjuk)
