Somogyi Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-19 / 246. szám

1991. október 19., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 PAPUS KERTJE BALOGH ÖDÖN Minden ősszel elsétáltam Papus kertjébe. És rendsze­rint ott találtam a szőlőben ma­tató öreget, a fára csimpasz­kodó kislányt, meg a fa mellett ácsingózó szamarat. Velük sorra lejattoltam, a szamár ilyenkor megrázta bo­zontos fejét, a kislány büszkén mutatta mászástudományát, az öreg meg a szőlőterméssel dicsekedett. A kert volt az éiete. A gyárból hazatérve ideve­zetett első útja, itt fújta ki a könyvelés idegfáradalmait, meg a sok őrültséget, melyet a gyári vezetés rákényszerített. Mióta nyugdíjas, reggeltől es­tig itt téblábolt, olykor délutáni álmát is a kertben aludta. A kert közel van az éghez. Meg égi apjához, aki konok parasztgazda volt, míg élt, a kommunista hatalommal hadra kelt a földért. Papus büszke volt karakán apjára, valahányszor róla me­sélt, a szeme könnyes lett. Csak akkor húzta mosolyra száját, amikor huszár mivoltát szóba hozta. Nyeregbe termett ember az ő apja, talán még az égbe is lóháton kaptatott föl. + + + No, miután tisztelettudóan lejattoltam a Csacsival, kö­szöntöttem Papust is. Komo­ran végigmért, majd fanyarul elmosolyodott: — Hát ilyen firkász naplo- pókat is lehet látni errefelé? — kérdezte, hosszasan megné­zett, aztán reszkető kézzel ki­kotort a dús szőlőbokorból egy szép fürtöt, átnyújtotta: — Tessék, fogyaszd, ilyet tán még a nagyapád se kós­tolt..., ha egyáltalán volt szőlő arrafelé, ahonnan téged sza­lasztottak... Tudtam, a csúfondárosko- dás nála a szeretet jele. Meg­becsülését évtizedekkel előbb kivívtam, amikor kezembe nyomott egy kaszát, hogy lám tudok-e vele mit kezdeni, s amikor a lucernarendek szé­pen dőltek a kaszasuhintás nyomán, rábólintott: — Ejha, úgy látszik, nem csak a népbutítás diplomáját osztogatták az egyetemen, hanem apjától is tanult valami emberi tudományt — mondta, és ezek után érdem szerint ki­járt a saját bor, meg a saját tisztelet. Papus az évek során gyakran traktált életével, fél­resikeredett sorsával. Felvidéki parasztfiú volt, di­ákként nemcsak az ismere­tekből, de a búzakévéből is pompás asztagot rakott. Egyik nyáron kedves tanára éppen asztagrakás közben találta az udvaron, elismerően kérdezte: — Fiam, te ehhez is értesz? Papus órákat tudott be­szélni diákéveiről, szüleiről, tanárairól. Másfélke diákos- kodás volt az övé: paraszti munkával és iskolai szorga­lommal ékes. Életútján'az első gáncsot a háború vetette elé: mint emi­nens diák ösztöndíjat kapott Dániába, mezőgazdasági stú­diumokra, aztán 1941-ben, a világháborús hadüzenet miatt, kútba esett a nagy lehetőség. Alighogy kiért Dániába, közöl­ték, vissza kell térnie. Helyette, pár év múlva ki­járta az életre szóló iskolát: a szovjet hadifogságot. Mondhattak neki később akármit a szovjet világ dicső­ségéről — tudta, amit tudott! Az embertelenség mélysé­geit itt élte meg... Ez volt az a beszédtéma, amit szívesen hallgattam: hogyan vágták a fát a tajgában, hogyan szed­ték össze a krumpli héját éh­ségük csillapítására, hogyan csepülte a tónál az öreg mu­zsik Sztálint, meg az egész kommunizmusát... És végül, hogyan jöttek haza a fogságból, és mit ér­zett, amikor estefelé az udva­ron meglátta az édesanyját... Itt mindig elakadt a hangja, a szőlősor felé fordult, s testé­nek remegéséről lehetett látni, mit él át. Életének ez a fele, ami a gyermekkorhoz, a szü­lőkhöz, a testvérekhez, a fel­vidéki tájhoz kapcsolódott — mesésen emberarcú volt. + + + A háború utáni életében sok keserűséget elraktározott, ezek lassan rákövesedtek lel­kére, megmérgezték öregsé­gét. Utálta a szélsőséges poli­tikát, a szálasistákat épp úgy, mint a rákosistákat. Mindkét híresség ellen volt egy-egy meg nem kísérelt hőstette: — Pesten, a laktanyában 1944 őszén felsorakoztattak, hogy jön Szálasi, és föl kell esküdnünk rá. No, én oda­mentem a parancsnokomhoz, és azt mondtam: „Százados úr, adjon nekem egy kézigrá­nátot, én Szálasihoz vágom, ha ide mer jönni!” Pechjére, Szálasi nem ment oda, így Papus szegényebb lett egy hőstettel, a magyar történelem pedig „gazdagabb” egy Szálasival. Ugyanilyen balszerencsés volt a Rákosi-látogatással a hatalmas gyárudvaron. A nagy előkészület megvolt, Papus elszánása úgyszintén, csak a vezér nem jött meg — hát nem volt kihez odavágni! Mikor ezekről beszélt, min­dig fölhergelte magát, a végén már kiabált, sorra szidta a kommunista vezetőket. Had­ban állt a kinti világgal, mely elsjkkasztotta életét. És a bentivel?...Azzal sem volt szerencséje. Egyik alkalommal, amikor meglátogattam a kertben, s már túl voltam a jattoláson a kislánynál és a csacsinál, — láttam, hogy a munkából ha­zaérkezett egy szem fia. Megállt pillanatra az udva­ron, s mogorván nézett hátra, a kertben foglalatoskodó ap­jára, nem köszönt neki, ki sem jött egész délután a kertbe. Ez nagy fájdalma volt az öregnek. Mert évek során át, nap mint nap megismétlődött a jelenet. Papusnak megada­tott az a gyengéje, hogy ősi erővel szerette fiát, miként sa­ját apját-anyját. A fiú pedig „korszerű” gyerek volt, lenézte az öreget. Papus erről a sérelméről sosem beszélt, a család be­csületét nem adta senki szá­jára. Magában őrizte drámá­ját. + + + Fagyos családi körben élt, szűkén mérték a szót a ház­ban, senkit nem érdekelt az öreg „hülyesége”, ha netán olykor nekifohászkodott az emlékezésnek. Talán ezért folyt belőle a szó, valahány­szor meglátogattam a kertben, végeérhetetlenül törtek elő be­lőle a régi emlékek, hol neve­tett, hol sírt a megindultságtól, apró részletekbe merült, az ember már-már beleszédült a nagy kuszaságba, ahová tör­ténetei szerteágaztak.... Volt eset, hogy megléptem, amikor a szóáradatba fulla­doztam, ilyenkor a kis unoká­hoz oldalaztam, és odasúg­tam: Tereld a csacsit papus mellé, tudod, a szamár állati türelemmel képes hallgatni... A kislány vonakodva mondta éles csengő hangon: — Jól van, de!... — No mi az a nagy DE?— faggattam. — Az, hogy most nem le­het..., mert éneket tanítok a csacsinak, az első felét már tudja... — Igen? — színleltem a csodálkozást. — Talán az í-n meg az Á-n kívül más hangot is tanult? Az idén, ősszel ismét bekö­szöntem Papus kertjébe. Há­tulról mentem, a kis patak part­jánál kanyarodtam be a szőlő­sorok közé. Csendes, langymeleg őszi nap volt, a fény beragyogta a kerttel szemben magasodó hegyoldalt. A kislány az almafánál csimpaszkodott, a csacsi mel­lette strázsált... De Papust sehol nem lát­tam. Furcsálltám, de semmi rosszra nem gondoltam, noha láttam, a kertet fölverte a gaz. Megkérdeztem az unokát: — Hol van Papuskád? Ijedten nézett rám, nem szólt semmit, fölhúzta a vállát, s rámült arccal a csacsira le­sett. Mintha valami félelmetes ti­tok fedte volna el szem elől Papuskát. Hirtelen megsejtettem a tragédiát. Ezután a kert hiába várja a gazdát. Lehet, hogy Papus .már égi szőlőhegyen koccint öregap­jával, s megpaskolja a hűsé­ges Pejkó nyakát, aki az égi legelőn fölkapja fejét, és fel­nyerít a régi kedves legény lát­tán. Széchenyi és kora Annakidején, 1905 és 1945 között a Magyar Tudományos Akadémiának volt egy emlék­anyagban, kéziratban, doku­mentumokban gazdag Széc­henyi Múzeuma. Ez a relikvia­gyűjtemény ötven évig nem volt kiállítva. Most a legna­gyobb magyar születésének kétszázadik évfordulóján az Akadémiától örökölt, a saját és -az országban fellelhető más Széchenyi dokumentum­ból rendezett kiállítást a Ma­gyar Nemzeti Múzeum Szé­chenyi István gróf és kora címmel. Jubileumi kiállítás lé­vén, a bemutató Széchenyi személyére koncentrál, de éppen ezért jelen van a ma­gyar reformkor és a szabad­ságharc, mint történelmi hát­tér, és mint a gróf széleskörű tevékenységének, társadalmi, gazdasági kapcsolatainak színtere. Hiteles és sokrétű az a múzeális anyag, amely a Széchényi család előtörténe­tével, jeles személyiségeivel foglalkozik. Széchenyi György és Pál érsekek portréi mellett díszes miseruhák, szertar­tás-edények sorakoznak. S utalnak a rendezők arra, hogy a kiállításnak helyet adó in­tézmény is a Széchenyi csa­ládnak köszönheti létét. Ezért is kötötték össze ezt az em­lékkiállítást az apa, Széchenyi Ferenc tiszteletére kialakított múzeumi emlékteremmel. Személyes tárgyak, ruhák, írószerszámok, a döblingi magány dokumentumai, pré­selt bőrkötésű naplója emlé­keztetnek a gróf tépelődő és mégis aktív személyiségére. A Tudós Társaság, a Nem­zeti Casinó alapításának, a Lánchíd építésének, a fo­lyamszabályozásnak, a gőz­hajózásnak, a lóversenynek, a városrendező elképzelések­nek emlékei, szellemi és anyagi alkotásai folytatják a sort. Egész teremnyi falat borí­tanak be a Lánchíd tervrajzai, dokumentumai, Az Alagút, a „Csónakda” tervezetei, köny­vei, röpiratai, naplójának lapjai idézik az író-politikus Széche­nyi gondolatait. A kiállítás a jövő márciusig látogatható. (kádár) Szobornéző Szemesen Melocco Miklós nemrégiben felavatott szobra az ősszel is kellemes környezetű szemesi parkban — távolról nézve, szinte megtévesztő. Az erőteljes zöld patina azt a benyomást kelti, mintha igen-igen régóta ott állana... Közelebbről azon­ban azonnal kiderül: a zöld nem az idő műve; nagyonis tuda­tos művészeti elgondolás megvalósulása — egy óriási, laza, szélesen leomló lebernyeg, amelyből szinte kivilágít a mezte­len felsőtest egy darabja. Nem azért, hogy elváljon a kosz­tümtől, hanem így éljen együtt vele. A szobor Latinovits Zoltán emlékezetét hivatott ébren tar­tani, elevenné fogalmazni, kesztyűt dobva a múlandóságnak. Azt a színpadi pillanatot megragadva, amikor a fiatal színész­arc szinte fürdik az átszellemültség fényében, amikor a mozdulat íve, pátosza a szerepet földöntúlivá magasztosítja, amikor az estéről estére múlandó színház maradandó üzene­tet örökít tovább az alkalmisággal szemben. Sokféle Latinovits-arcot, mozdulatot, gesztust őriz az emlé­kezet. Melocco Miklós a művész léleknyugvásait és lélekviharait befogadó Szemesre ezt a fiatal, felröpítő, a köznapi ember­léptéket titáni módon égibe magasító egyéniséget formálta meg. Ahogy a színész-király. Igen jól tette. Mutatja: a halhatatlanság, így győzi le a pár méterrel odébb, húszpercenként elcsattogó vonatok zaját. T. T. KELEMEN LAJOS Légió Fogadtunk rá, majd megszeretnek a húzódozó helyiek, mire a lakoma: evés, ivás ideje jő — s még jobban fognak szeretni, végleg vakok, mikor ugyanott, ingyen, igazságunk szétosztása következik; a mohó rezsim ennyit vágyott szintén; hogy föllophassa magát ösztönbe, lélekbe — s aztán számít-e, a kalandor öröm nőttén, melyik jóllakott citálja harsogva parancsát vigyázzban álló hűségünkre, ha muszáj a foglalt földet, hol lebzseltünk, estére sóval, megmérgedt elveikkel bevetnie —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents