Somogyi Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-28 / 228. szám
1991. szeptember 28., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 MATYIKÓ SEBESTYÉN JÓZSEF Furcsa reneszánsz A Vargha család „tűzhelyénél” Kilencvenhárom éve ellenére egyre többet olvashatunk Vargha Tamásné Magay Máriáról, akinek sajátszerű technir kájú gombmozaikjaiból kiállításai nyílnak meg, rendszeresen közli kedves humorral és mély hittel megélt, bölcs tapasztalatairól szóló írásait a Reformátusok Lapja. Híres-nevezetes család... Férje Vargha Tamás, ismert vallásos énekek szerzője. Apósa Vargha Gyula költő, az anyósa dr. Szász Károly református püspök lánya volt, aki a legelsők között fordított magyarra Shakespeare-t és Dantét, s aki Nagykőrösön lemondott magyar irodalom szakos tanári állásáról Arany János javára, s attól kezdve matematikát tanított. Egyébként az apja Bolyai Jánosnak volt a nagyon jó barátja és munkatársa. Vargha Tamásné 91 éves korában Vargha Tamásné reneszánszát éli, mert lényegesen többet beszélnek, írnak róla mint az utóbbi évtizedek akármelyikében. Egyik regényét Szenczi Molnár Albertról 1930-ban írta, s közben múltak az évtizedek... Hét gyermekükből hat kitüntetéssel érettségizett. Közülük hármat ismernek leginkább az országban. Tamást a matematikust, Balázst az irodalmárt és Domokost az írót. Meg a Jánost, a Duna-Körös unokát, aki makacsul vívta harcát Bős-Nagymaros ellen. A második otthonban, Zamárdiban Ideje egy részét Zamárdiban tölti, a második otthona ez a ház. —Hét gyermek után, hogyan élte meg és minek tulajdonítja azt, hogy ilyen jó egészségben, alkotókedvben van még 93 éves korában is? — Talán a génjeimben is hoztam valamit a világnak vakmerőén nekivágó honfoglalók véréből, mert az Őrségben, ahová a török-tatár alig ért el, még mindig akadnak Magayak. 1490-ből maradt oklevél említi először a Magay nevet. Ha az eredeti elégett is az Országos Levéltár égésekor, de hiteles másolata megvan családom egy tagjának birtokában. Sok bajt látott tájak maradék véréből került még belém, Biharból, a Partiumból, az alföldi magyarságból, negyedrészem meg a kemény kopo- nyájú konok kunok vérét adta ereimbe. A beosztással élő vagyontalan hivatalnok-családban hat gyerek közül a negyediknek érkeztem abba a meleg családi fészekbe, amely mindent pótolt nekünk. Pedig se hegy, se erdő, se folyó, a forrónyarú alföldi kisváros fölött finom fehér fátyolként szállongott a szikes por a „kineső”-nek csúfolt szélben. De én mindig, mindenütt és mindenben megtaláltam azt, gmi szép. Csodálatos volt a naplemente a székszéli parttalan vadvizek fölött. A felhők játéka. Az útszéli gaz leveleinek művészi formája. A nagyobb testvéreimről már csak roncsaiban rám maradt KIS LAP tündérmeséi — se eleje, se vége, azt nekem kellett kitalálni — és még sok minden! Nemcsak az embereket szerettem és akartam megérteni, hanem az állatokat is. Ma is minden szembejövő kutya meg akarja nyalni a kezemet, míg a gazdája el nem rántja. Érzik, hogy értem és szeretem őket. De inát ez még semmi. Az emberszeretet is csak emberi szeretet. Ennél több az, ami az élet értelme. Tizenhét évesen megismerkedtem Vargha Tamással, ő pedig megismertetett Jézussal. így, együtt, majdnem egyszerre, kettejük szerelme lett az életem meghatározója. „Lehet, mert kell!” Én ugyan tanulni szerettem volna még, meg festeni meg írni, ám mégis félig gyerekfejjel feleséggé kellett lennem és anyává, alig tíz év alatt hétszeressé! Kellett... Isten így akarta. Nem volt könnyű, de belémvésődtek évek során Ravasz László szavai: Lehet, mert kell. így néha a lehetetlen is lehet-té vált körülöttem. Mert évszámra alig jutott alvásra több négy-öt óránál, mégse fogytak el a vasalni, stoppolni, foltoznivaló hegyek, ezer ötlettel létehozott ruhák varrása régi kacatokból, amikor még pénzért se igen lehetett szerezni újat. Legjobban a betűéhség kínzott. Nagyobbacska gyerekeim szerint este a gondosan odakészített könyvet (Drum- mond: Természeti törvény a szellemi világban) már fordítva vettem a kezembe, de legalább a kezembe vettem. Még jó, hogy később már lett rádió, mellette a foltozás után kézimunkázva pihentem es- ténkint. Mennyire igaza van Aranynak: „Földi ember kevéssel beéri / vágyait ha kevesebbre méri. ” Később, mikor már hoszszabbak lehettek volna az éjszakáim, hajnali öttől hétig, míg a család föl nem ébredt, regényt írtam Szenczi Molnár Albertról (Vándormadár útja), aztán KároH Gáspárról (Kései Szüret). Kértek ° már cikket, novellát is tőlem, vers is jött a toliamra. Szétszéledtek a gyerekek, egyik a másik után, viselték a főiskolán is, s később is X-es származásuk megbélyegző hátrányait. Alig győztem a sok csomagküldést ötfelé. Tamás fiunk tényleges katonaévét szolgálta, 1944 őszétől fél évig csak annyi hírt kaptunk róla, amit öt zsidó barátja hozott személyesen, akiket ő karácsony éjszakáján élete kockáztatásával mentett ki a balti haláltáborból. Pünkösdkor került haza épen, magyar katonruhában hol gyalog, hol orosz teherautókon Ausztriából, ahova betegen vitték, csapatteste orosz fogságba került. Domokos fiamról se tudtunk sokáig 56-57-ben, hogy éle-e, hal-e, mikor „kivonták a forgalomból” a többi írókkal együtt. Ő Bibó Istvánnak, akit ugyanakkor vittek el mint őt, a másodfokú nagybátyja. (Bár „Dombi” fiatalabb nála.) A holtak is élők — Milyen érzés ilyen kiterjedt család központjának lenni? — Nem érzem én a család központjának magam. Nekem a voltak is vannak, a holtak is élők. Mintha itt vonulnának most el, én valahol a középtájon, mint egy lánc láncszeme. Hosszú a sor, ki tudja, hol áll meg és mikor, ki tudja, kik véréből jutott nekem és az enyémből kibe mikor mennyi kerül. Anya vagyok, anyag, mater, matéria, anyag a nagy Alkotó kezében. A Dunán hoztak fel a századfordulókor, vonat még nem járt Bajáról, ahol születtem, arrafelé, a Dunáról is vagy tizennégy kilométert vittek Nagyapám hintáján Kun- szentmiklósig, új hazámig. Azóta se láttam a Dunát évtizedekig. — Mi köti a Balatonhoz? Mit jelent ez a Zamárdi ház? Üdülőt vagy talán mást is? — A Balatont meg, épp huszonhat éves koromban pillantottam meg először. Volt már vagy öt gyerek. De jó volna ezeknek az otthoni por helyett nyáron a Balaton! Addig-addig, hogy szereztünk egy kis villát nem messze, a déli parton. Préri volt még a mai sűrű villák helyett. A vonatból kipattanó szikra meggyújtotta, lángolt a préri, sehol se ház, se senki, a gyerekek szakadásig hordták a vizet az elharapódzó préritűzre. Lubickoltam volna velük aztán szívesen a Balatonban, de hordták oda hozzám a katicabogarakat, meg kell mentenem őket: Mamám vigye ki a partra! Ki s be jártam a katicákkal, légyfogóba ragadt fecskét menekítettünk, csónakot fabrikáltunk, mind beleszerettünk a Balatonba. Hát még mikor egy későbbi izületi gyulladás után úgy vittek be ölben a vízbe, de öt nap múlva gyógyultan úszkáltam. Száznégy gombóc Hanem a felnőtt gyerekek nem győzték odahordani a barátaikat, én meg a főzést még azokra is, a kevésből. Emlékszem, egyszer 104 barackos gombócot főztem. A rokonok is látni akarták a villát, és mi megtapasztalhattuk, milyen igaza volt a „csipkés” Kájel Endre bácsinak, az endrédi papnak; „Nem tudod, ki a te atyádfia? Végy villát a Balatonon, majd megtudod!” Hát meg is tudtuk! De legalább nekik is örömük volt benne. Hanem 1945-ben nem maradt egyéb a kis házban egy ócska vaságynál és egy fiókta- lan sublótnál. A romokból igyekeztünk használható holmit eszkábálni. Ágy végéből asztalt, oldalából padot. Fölfedeztük egy szekrényünket egy jómódú ottani lakosnál. Szépen megköszöntük, hogy megőrizte nekünk. Ő ugyan nem így képzelte, de nyelt egyet és szó nélkül visszaadta. Innen-onnan jöttek kiselejtezett bútordarabok. Használhatóvá lett a ház. Mázoltunk, tarka „népművészeti” bútorok, szemfényvesztő kreációk, habszivacs, vidám színes olcsó anyaggal befonva reka- miénak, ugyanabból függöny, terítő, pár háziszőttes. Pár év, egy kis ügyességgel és igen kevés pénzzel már lett is egy-két vonzónak mondható vendégszobánk, néhány új fekvőhelyet vettem. Kicsit még merész volt a gondolat: fizetővendégekre várni, de megpróbáltuk, férjemet nyugdíjazták, 1500 forintból éltünk ketten, gyerekeink is nagyrészt szegénységben, a villában már unokák nyüzsögtek. Rokoni kölcsönnel vízvezeték, villany, fürdőszoba, Olcsók voltunk, szállingóztak először magyarok, aztán lengyel, és újra vissza- téregető németek, akik megszerettek bennünket. Egyik barátunktól át kellett venni pár napra Bárdy Györgyöt is. Szépen kipucoltam a cipőjét. — Ugyan, Mamám — méltatlankodott Marci unokám. Vállat vontam. — Hát vagy kocsmárosné valaki, vagy nem... Szendrő József meg azért választott egy hétre egy ilyen félreeső zugot, nehogy szakmabelivel akadjon össze valahol. A menedék a villa Lakás nélkül maradtunk férjem nyugdíjazásakor. Ez a kis villa adott nyaranta menedéket, de ősszel azt se tudtuk, mi lesz velünk a télen. Négy különböző helyen húztuk át a telet, míg végül egy szerény egyszobás lakáshoz jutottunk. Múltak az évek, én özvegy lettem, de tavasszal már hívott a Balaton. Nemcsak engem, kicsit-nagyot, mindenki szíve oda húzott a családban. Ha az ő emlékeiket is mind elmondanám... Egyszer csak azon veszem észre magam, hogy ismeretlen fiatalemberek megszólítanak a parton: — Ja, maga az — vagy: ön az, — aki minden évben elsőnek megy be a Balatonba és ősszel utolsónak... Ez ugyan félig legenda, de- hát legendává váltam itt. Most is egyre találkozom ezzel-azzal, barátságosan beszélgetek velük. — Ki volt ez, Mamám? — kérdik az enyéim. — Fogalmam sincs. Hát persze, az ismer engem ötven éve, ő még gyerek volt, én hogy ismernék rá ebben a meglett férfiban vagy asz- szonyban? A Balaton se a régi már, de örökszép, örökjó, örök barátom. A Vargha család. Állnak balról jobbra: Vargha Balázs, Vargha Éva, Vargha Tamás, Vargha Tamásné, Vargha Tamás. Ülnek: Vargha Domokos, Vargha Zsolt, Vargha Dénes, Vargha Ida. Kunszentmiklós, 1934
