Somogyi Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-27 / 227. szám
1991. szeptember 27., péntek SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 5 PEGE — nadrágtartóról, gyomorbajról és a Sánta kutyáról A falu lámpásai, akik a cigányoknak világítanak Pálmajori évtizedek Csendes, koraőszi délelőtt van, a pálmajori általános iskolába tartunk. A falu hosszú, majd mindegyik porta előtt ülnek és beszélgetnek az asz- szonyok. Többségében cigányok laknak itt, láthatóan békésen egymással és környezetükkel. Az általános iskolában Bo- ross Lászlót és feleségét keressük. Nem nehéz a dolgunk, mert két hangulatos és szépen berendezett osztályterem van az egykori egyházi tulajdonú épületben. Éppen óra van — és amikor benyitunk az osztályba, a gyerekek kedvesen és illedelmesen köszöntenek bennünket. Boross László barátságosan beljebb invitál, majd beülünk a másik osztályba. Itt éppen az 1-3. összevont tanulócsoportnak van magyarórája. A gyerekek kicsit izgatottak: idegen emberek figyelik őket. Aztán Boross László és felesége nyugdíjba készülnek Fotó: Király J. Béla feloldódnak, egyre ügyesebben értelmezik az olvasmány szövegét. Ez Boross László- nénak köszönhető, látható rajta: nagyon ért a diákjai nyelvén. A Boross házaspárral a szünetben beszélgetünk. Már harmincnyolc éve tanítanak Pálmajorban, több ezer gyerek sajátította el az olvasás, a számolás és a betűvetés fortélyait. Felkészítették őket a felsőbb iskolákba, ahol — és ezt nem kis büszkeséggel emlegetik — mindenki megállta a helyét ugyanúgy, mint az életben. Generációk kerültek ki kezük alól. Ahol a lakosság döntő többsége cigány, ők igazán elismerésre méltó küldetést vállaltak. Borosséknak ez az utolsó tanévük, nyugdíjba készülnek mindketten. — 1954-ben friss diplomával jöttünk ide, akkor átmenetinek tekintettük ezt az állást — kezdik a visszaemlékezést. — Ebből aztán majdnem négy évtized lett. Hamar rájöttünk, hogy nagyon kedves és ragaszkodó emberek élnek Pálmajorban, akik rengeteg élményt adtak nekünk. A gyerekek jók és szófogadóak, csak érteni kell a nyelvükön. A húszas évek óta van itt iskola, és tíz évre rá jelentek meg az első cigányok. Volt olyan év, hogy 112 gyerek járt ide és akkoriban felsős összevont osztályt is tanítottak Bo- rossék. Lassan lett cigánytelepüléssé Pálmajor, ma már 9 magyar és 335 cigány él a faluban. Közben eltűntek a környező puszták is a térképről, ahonnan hajdanában több gyermek járt az iskolába. Bár kevesebb most a tanuló, mégis kitartanak iskolájuk mellett a pálmajoriak. Nélküle a cigányok is odébb állnának. Borossék ugyanis nemcsak tanítanak, hanem az emberek hétköznapi ügyeiben is sokat segítenek. A falu lámpásai ők. „A pedagógus egy figyelő szem és halló fül itt.” — fogalmazza meg Boross Lász- lóné. Abban bizonyára igaza van: Pálmajorban tanítani külön küldetés. Keserű szavakat is hallunk. Az itteniek szeretete nem mindig pótolta azt, hogy kevés figyelmet kapott munkájuk az elmúlt évtizedekben. Sokan lebecsülték ezt a tevékenységet, ők azonban kitartottak, és ennek a pálmajoriak örültek leginkább. Hogy mi lesz a jövő tanévtől? Ezt még nem tudja senki. Boross László és felesége azonban sok tartalmas és dolgos évtized után elmegy. Mesélik, hogy végre többet lehetnek három felnőtt gyermekükkel és öt unokájukkal a nagybajomi családi házban. Nagy a család, sokfelé kerültek, úgyhogy lesz bőven program és remélhetően több pihenés. Búcsúzóul néhány iskolással beszélgetünk. Bogdán János, Köveséi Brigitta és Orsós Katalin nagyon szeretnek ide járni. Sokat tanulnak, egyik gyerek kedvenc versét is elmondja nekünk. A verseket, a meséket egyébként is boldogan olvassák, és ugyanilyen lelkesedéssel beszélnek tanítóikról. Megemlíti egyikük a Laci bácsi által vezetett balatoni cigánytáborokat, amelynek élménye sokáig elkíséri a gyerekeket. A nebulók talán még fel sem fogják: Boross László és felesége jövőre már nem tanítanak itt. Pálmajor szegényebb lesz... Varga Zsolt Ördöngős technika, „vir- gonc”-improvizatív dallamfutamok, változatos témafelépítés jellemzi a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára, a világhírű nagybőgős, Pege Aladár játékát. Játsszon komoly- vagy könnyűmuzsikát. Ez utóbbi műfaj, ezen belül is a dzsessz-rock töltötte meg — a szépszámú közönség mellett — a kedd esti dzsessz- kocsmában a kaposvári városi művelődési központ nagytermét. „Némi bemelegítés” után jelentek meg az igazi „pegés” virtuozitásé számok, szving-, rock-, és dzsesszkompozí- ciók, melyek közvetítésében Makó László szaxofon-, Kőszegi Imre dob-, és Horányi Sándor gitárjátéka segített. A méltán nagy sikerű, csaknem kétórás koncert után kértük beszélgetésre Pege Aladárt. Megritkult hajában, deres szakállábán bizony már keresni kell a sötét szálakat. Nem bírtam legyőzni kíváncsiságomat, hogy rá ne kérdezzek a nadrágtartó szokatlan — bal szára hátralógatva, a másik keresztbevetve — használatára. — Ha ez nincs kikapcsolva — mutat a hátul fityegő alkatrészre —, akkor összekarcolja a hangszer káváját. Namost, ha a jobb szárát nem vetem keresztbe, akkor lecsúszik. Ez igen kellemetlen tud lenni, egyszer pont akkor fogta le a kezemet, amikor vonóval játszottam. Egy hang nem jött ki a bőgőből...— Közben kitartóan itatja kis törülközőjével a „dzsessz izzadságát”. — Más téma. Mivel foglalkozik mostanában? — Nagybőgőzöm — neveti el magát. — Koncertekre, lemezekre gondoltam. — Most ősszel indulnak el a komolyzenei koncertjeim külföldön. Ezek többnyire zongo- rakíséretes hangversenyek. — Vannak tradíciói a nagybőgőnek, mint szólóhangszernek? — Nemigen. Nagyon kevés nagybőgőművész van, aki tud koncertezni. Ezáltal ennek nincsenek hagyományai, mint egy hegedűnek. Hegedűvel szólóhangversenyt adni ez mindenki számára teljesen logikus, nem? Namost, hát van egy pár ember a világon — rajtam kívül még —, aki nagyon jól játszik, és ki tud állni koncertezni. De nekik sincsen elég klasszikus komolyzenei fellépésük. Mert ez még mindig nem érkezett el odáig, hogy egy nagybőgő ugyanolyan hangszer — persze nem mindenki kezében —, mint egy hegedű. Egyébiránt egy jó nagybőgős sokkal jobb, mint egy rossz hegedűs. És a rossz hegedűsöknek sokkal több koncertjük van, mint a jó nagybőgősöknek. — Ön egy igen nehéz technikával, a többujjas technikával „forradalmasította” a bőgőzést. — Ez tulajdonképpen nem más, mint a klasszikus; vagy spanyolgitár-technika. Én ezt már húsz-harminc éve játszom, de egyre többen kezdik alkalmazni külföldön is. Miután látnak engem fesztiválokon és néznek egy nagyot. Hoppá! — Mikor kezdett el három ujjal pengetni? ■ — Megirigyeltem a gitárosokat, hogy milyen jól, milyen gyorsan játszanak. Hány ujjal dolgoznak ezek? Hárommal, akkor ezt meg kell csinálni. — Ilyen egyszerű? — Hogyne, csak pár évtizedbe beletelik, mire megtanulja az ember. — Melyik műfaj áll közelebb a szívéhez? — Talán kicsit diplomatiku-~ san hangzik, de valóban így van, mindig az, amit játszom. Ez nem egy kitalált válasz, tényleg így van. Viszont ha megtudnék élni a komolyzenei koncertezésből, akkor csak azt játszanék. De egyelőre ez nem megy. Dzsesszfesztivál rengeteg van, nagybőgőfesztivált még nem rendeztek. És ahogy elnézem ezután sem fognak. — Beavatna, miként születnek a számok címei. Vegyük például a Sánta kutyát? — Ebben a zenében van egy ilyen ritmus — u-pa, upa, u-pa, upa... mutatja. — Ez sánta ritmus. Lehetett volna ez is a címe, de valaki kitalálta, legyen inkább sánta kutya. Ez lett. — És a V26? — Egyszer mentünk valahová játszani és pakoltuk be a hangszereket a kocsiba. A Kőszegi Imrének van egy Re- naultja, ami V 26. Nem jó? Hát ez így született. — A játékstílus összefonódik az emberrel. Az Ön dallamai — nem tudok jobb szavakat erre — meglehetősen vidámak, „virgoncak”. — Egy gyomorbeteg, szomorú ember bizonyára másként játszik. De én hál istennek nem ilyen vagyok. Balassa Tamás TALÁN TOLNA ÉS SOMOGY MEGYE IS SEGÍTENE — A CUKORBETEGEKNEK NÉLKÜLÖZHETETLEN Hordozható lézerkészülék a pécsi szemklinikán A Scarlett világ- premierje Szerdán dobták piacra a világ nagy kiadói Margaret Mitchell világsikerének, az Elfújta a szélnek a folytatását. A hamburgi Hoffmann und Campe Kiadó első nekifutásra 200 ezer példányt nyomtatott a 780 oldalas „Scarlett”-ből, amely 40 országban, 18 nyeljen jelenik meg, nagyjából agyidőben. A szerzőnő, Ale- <andra Ripley a Mitchell-örö- <ösöktől kapott megbízást az Elfújta a szél folytatásának megírására. „Az első rész" 1936-ban jelent meg és 27 miliő eladott példánnyal a második legkeresettebb könyv — a 3iblia mögött. A különbség szinte meghökkentő annak, aki először látja. A POTE pécsi szemklinikáján 1987 óta használják a Argon lézert a diabeteszesek szembetegségeinek kezelésére. Maga a fénykibocsátó forrás és műszer a méretei miatt helyhez kötött, hiszen íróasztal nagyságú maga az alapkészülék. Épp ezért meghökkentő, hogy mellette egy angol cég által gyártott lézer- készülék, amellyel hasonló kezelést lehet végezni, csupán akkora, hogy egy kisebb bőröndbe belefér. Ezt a félvezető dióda lézert, amely az infravörös tartományba tartozó fényhullámokat bocsát ki, egyelőre csak kipróbálásra hagyták itt egy-két hónapig a pécsi klinikán. Az előzmény: a pécsi klinika professzorának dr. Kovács Bálintnak régi jó kapcsolata alakult ki a londoni Szent Thomas kórház szemészprofesszorával. Itt alkalmazták először ezt a fajta lézert, amit közösen fejlesztettek ki a gyártóval. A cél az volt, hogy a diabeteszes betegek szembetegségeinek kezelésére, olyan lézerkészüléket fejlesszenek ki, amely kis méretű, könnyen hordozható, hogy így azok a területek se maradjanak ellátatlanok, ahol nincs a közelben lézerrel fölszerelt szemészeti szakrendelés. Nos, a készüléket az angol professzor elhozta Pécsre bemutatni az augusztus végén itt megrendezett szemészkongresz- szusra, és beszámolt az ed- ’digi kezelési eredményekről is. Felajánlotta, hogy kipróbálásra egy-két hónapra itt hagyja a pécsi klinikán. A pécsi szemklinika ellátási területe Baranya megyén kívül Tolna és Somogy megye, tehát körülbelül egymillió lakos. A három megyében csaknem 40 ezer a diabeteszes betegek száma. A korszerűbb belgyógyászati kezeléseknek, gyógyszereknek köszönhetően egyre többen élnek meg magas kort. A betegségnek viszont sajnos az idő haladtával előbb-utóbb biztos velejárója a szem különböző elváltozása: végső esetben a vakság, amit ma már a lézerrel eredményesen lehet kezelni. A kezelés viszont csak akkor hatásos, ha rendszeresen, meghatározott időben történik. Lézer viszont csak itt a szemklinikán található. Ismeretes, hogy e régiónak az utazási feltételei nem a legideáli- sabbak, arról nem is beszélve, hogy az ilyen kezelésre szorulók jelentős része idős, nehezen mozgó ember. Ez a hordozható készülék megoldaná a problémát. A klinika orvosai vállalnák, hogy Baranya megye más városaiban, illetve a szomszédos megyékben, ahol van szemészeti szakrendelés, ellátnák ezeket a betegeket a hordozható lézerkészülékkel. A baj csak az, hogy nincs pénzük megvásárolni. Az ára ugyanis körülbelül 2,5-3 millió forint lenne és ennyi pénze nincs most az egyetemnek. Mi lenne, ha a három megye összefogna azért, hogy ennek a régiónak a betegei se nélkülözzék ezt a látásuk megtartását biztosító kezelést. Talán lennének baranyai, tolnai, somogyi vállalatok is, amelyek szívesen ajánlanának fel erre a célra bizonyos összeget. Sarok Zsuzsa
