Somogyi Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-26 / 226. szám
1991. szeptember 26., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 COLUMBO NYOMOZ Gyilkosság karácsonyra Irta: Alfred Lawrence — Fordította: Kira József Ki vezette a kocsit? Karácsonyi kórus állt a Brougthton Áruház előtt, és hevesen rázták csengettyűiket, körbefogva a lánykát, aki pénzadományokat gyűjtött. Columbo valamiféle sajnálatot érzett a lányka iránt, és aprópénz után kezdett turkálni a zsebeiben. Az esőkabátja külső zsebeiben nem volt semmi, csupán némi kenyérnyorzsa, egy szürke zsebkendő és egy három hónapja lejárt parkolócédula. A nadrágzsebében talált néhány gyűrött papírpénzt, egy másik szürke zsebkendőt és a kocsi kulcsát. Zakójának zsebében fölfedezett egy törött fogú fésűt, két ősrégi, elhasznált jegyet és egy kis cédulát, amelynek szövege emlékeztette arra, hogy fel kell vennie a kapcsolatot a chichagói rendőrséggel, valamint egy törött kis zseblámpát. Aprópénz semmi. Egy enyhe vállrándítással az áruház kirakata felé fordult. Bámulta a kirakatot. A következőhöz lépett: a „Mexikói karácsonyihoz. Mi lehetett a kapcsolat Shirley Bell munkája és a halála között? Van-e erre valami válasz a kirakatokban? Ösztöne nem erősítette meg, hogy Duke lehet a gyilkos. Bár el kellett ismernie, hogy ebben a pillanatban még Duke a legkézenfekvőbb gyanúsított. De akkor ki vezette a kocsit, amellyel Shirley visszajött az áruházhoz? És a lány vagy lány és társa hogyan jutott be az áruházba anélkül, hogy Duke látta volna? És mi az, amit Duke elhallgat? Columbo a forgóajtón keresztül bement az áruházba, A kirakatrendező-részleg furcsán kihalt volt, a helyiségeket kiürítették és új irodákat alakítottak ki az ablakkal szemben levő fal mentén. A munkásokon kívül Columbo senkit sem talált. Szórakozottan sétálgatva bele-belenézegetett azokba a dobozokba, amelyekben a különböző irodák holmijait összegyűjtötték. Egyszercsak megakadt a szeme egy törött keretben levő újságcikken: A georgiai atlétikai verseny győztese az atlantai Mary Jane Morton, a James Alten vezette szakosztály tagja. A cikk részletesen ismertette Mary Jane sportsikerét, aki 16 éves korában elnyerte a georgiai atlétikai bajnoki címet, s végül közölte, hogy a lány indul a regionális versenyeken. A szöveg melletti fénykép, bár elég nehezen ismerte fel, egy sokkal fiatalabb Mary Jane-t mutatott: egy magas, de a mainál vékonyabb, nyúlánk, izmos, nem túlságosan szép lányt. Columbo miután elolvasta, gondosan visszaghelyezte a cikket a dobozba. Ezután mélyen gondolataiba merült. Az arra járók azt hihették, hogy állva alszik. De ő gondolkodott, töprengett, próbálta összeilleszteni az információk kis darabkáit. A Mary Jane atlétikai sikeréről szerzett adat fontosnak tűnt számára, bár még nem tudta megmondani, hogy miért. Keze a zsebében matatott. Véletlenül megtalálta a ceruzalámpát. Emlékezett, hogy az utcán bukkant rá. A holttestet az ajtón belül találták meg, a lépcső alján, ahová lezuhant. Lehet, hogy nincs kapcsolatban vele. Kivette zsebéből a lámpát. Fényes, aranyozott, horpadt, de nem rozsdás, nem is túl koszos; nem heverhetett hosszú ideig az utcán. Akárki ejtette el, mostanában történhetett. Columbo visszacsúsztatta a zsebébe. Valami olyan érzés fogta el, hogy ez egy talizmán, amely szerencsét hoz. Talán kapcsolatban van a bűncselekménnyel. Talán nincs. De megtartja, míg ezt az ügyet be nem fejezi. A kirakatrendezők ajtaja mellett egész halom csövet vett észre, a szétszerelt ruhatartók darabjait. Felkapott egyett. Valamivel nehezebb volt, mint várta. Erőlködnie kellett. Columbo magasan a feje fölé emelte a csövet, mint japán szamurájok a kardjukat. — Ön egyáltalán nem látszik őfelsége ítéletvégrehajtójának, de aszerint tréningezik! — Farley állt az ajtóban meglepett, de elismerő arckifejezéssel. Columbo hagyta, hogy a csodarab a földre hulljon. — Látja, és ha még formában is lennék — lihegte. Farley közelebb lépett. — A lihegéséből ítélve szüksége lenne egy kis edzésre a Rendőrségi Atlétikai Klubban. — Igen. Sportolnom kellene. Hát nem szörnyű? Az edzőteremben lenne a helyen nap nap után. De én mindig csak rohangálok. — Ha azzal fejbe dob, megölt volna. — Lehet. De lehet, hogy nem. Nem eshetett arra. Túl hosszú, nehéz irányítani. Miss Belire gondol? Farley biccentett. — Ahogy önt láttam. A gyilkos...? — Annak közelebb kellett lenie. Ő valami rövidebbet használt, és nehezet, amelyen sok zsírt volt. Olyan eszközt, amivel a kocsikat zsírozzák. — Gondolja, hogy egy autószerelő ölte meg? — Talán — csettintett Columbo. — Nem tudom. Csak gondolom, hogy egy villáskulcsot használhatott. Nem túl finom eszköz. Van más gyanúsítottja is, mint Duke? Columbo erősen nézte Farleyt. — Ahhoz még kell egy kis idő. Tudja, mit kérdezek én magamtól? Miért akarna valaki megölni egy olyan szép lányt, mint Shirley Bell? — Talán volt valaki, aki titokban gyűlölte. — Bárki, akivel beszéltem, szerette őt. Nagyszerű lánynak tartották. — Talán valaki olyan, mint Duke... — Hát igen. Gondolkoztam azon is... De mi van a másik fickóval? — Milyen másikkal? — Azzal, aki visszahozta ide, miután Miss Morton hazavitte. — Nem tudom, ki lehetett az, Columbo. Mióta itt volt Los Angelesben, ideje kilencvenkilenc százalékát velünk töltötte... — Valaki egészen közel ment hozzá. — Engem gyanúsít, hadnagy? — Nono! Gyanúsítanám, de maguk közeli jó barátok voltak. Mi oka lett volna rá? — Féltékenység, irigység — mondta Farley. — Nem tudom követni a gondolatmenetét. — Szoros barátság fűzött hozzá. De a többiek, tudja, a három muskétás, Shirley sok idejét lekötötték. Én csak magamnak akartam, összevesztünk, és... Columbónak nevetnie kellett. — Ez az, ami történt? — Nem. — Figyeljen ide! Már éppen kérdezni akartam, miért jött be azon az éjszakán? — Honnan tudja? — A jelenléti füzetből. — Ó! Azért jöttem be, hogy befejezzem a munkát. Egy kis kiigazításra, pótlólagos festésre volt még szükség. — Hol volt Duke ez idő alatt? — Úgy sejtem, ahol mindig is szokott. Az ellenőrző útvonalán. — Látta őt? Farley bizonytalankodott: — Csak mikor bejöttem és kimentem. — A lány már halott volt, amikor ön fent dolgozott. Talán akkor ölték meg, amikor ön festegetett... Hallott valamit? — Nem...nem — dadogott Farley. Petyhüdt ábrázata elfehéredett: — Esküszöm, nem öltem meg a lányt, Columbo. Csak variáltam... — Egészen sötét van éjszaka az utcán! — Nagyon. — Farley bizonytalan volt önmagában. Megzavarodott. — Tényleg az alatt az idő alatt ölték meg, amíg fent voltam? Vagy bele akar engem keverni? — Lehetne. Nézze, mi ezt valójában nem zárhatjuk ki. De valamikor tíz és tizenkét óra között történt. Hogyan jött ide éjszaka világítás nélkül? — Van lámpám. Mindannyiunknak van, de én nem szoktam használni. Csukott szemmel is feltalálok. — Hadd nézzem meg! — Mit? — A lámpát. Farley kihúzta a zsebéből. Egy ceruzalámpa volt, hasonló az utcán ta- lálthoz. Columbo sokáig nézegette. Farleynek ez nem tetszett. — Ártatlan vagyok, felügyelő úr. — Honnan szerezte ezt? — Néhány évvel ezelőtt a sarkon lévő drugstore-ban fedeztem föl. Vettem egyet-egyet magamnak, Rafe-nak és Mary Jane-nek. Szerencsét hozó talizmánként kezeltük. — Csak önöknek van ilyen? — Igen. Szüksége lenne egyre? — Talán. Megtartom ezt, oké? — Persze, de... figyeljen, én csak játszottam a gondolattal néhány perccel ezelőtt, amikor azt mondtam, hogy talán nekem van indítékom. Nem voltam féltékeny Shirleyre. Valójában csak azt gondoltam, hogy egy kedves betolakodó... — Hirtelen elhallgatott. — Ez nem hangzott valami jól, ugye? Columbo ráveregett Farley vállára. — Ne aggódjon annyira! Még látjuk egymást. Ahelyett, hogy a legközlebbi ajtón kiment volna, Columbo végigsétált a hosszú helyiségen a lépcső melletti ajtóig. Még egyszer megállt, s visz- szanézett Farleyre, aki el sem mozdult arról a helyről, ahol hagyta. (Folytatjuk) JEAN MARAIS: TÖRTÉNETEK AZ ÉLETEMBŐL • • Örvényben A filmben lehetőségem nyílt arra, hogy kettős szerepet játsszam, amit a színházban nem lehet megtenni. Szintén a filmben vált szokásommá, hogy nem próbáltam el a veszélyes vagy fizikailag nehéz jeleneteket. A Ruy Blasban majdnem megfulladtam. Egy zuhogón kellett átkelnem, hogy a túlsó parton szakítsak a királyné kedvenc virágából. Ilyen zu- hogót csak Franciaországban, Tignes-ben találtunk, még a gát megépítése előtt. Hagynom kellett, hogy a kavargó víz elsodorjon, és egymás után háromszor esést is produkáltam. A víz fehéren tajtékzott, jéghideg volt és olyan heves sodrású, hogy seki sem hitte el, hogy rászánom magam. Mivel tartottam magam ahhoz, hogy ilyesfajta jelenetet nem vagyok hajlandó elpróbálni, szerződtettek egy tűzoltót, akinek helyettem kellett volna próbálni. De mikor megpillantotta a víz dühödt sodrását, kerek perec megtagadta a munkát. így hát próba nélkül forgattuk le a jelenetet. Úgy képzeltem, hogy a vízeséseken lábbal előre fogok lesiklani, nehogy széttörjem a koponyámat a sziklákon. Mivel azonban a forgatókönyvnek megfelelően az áramlattal szemben vetettem magam a vízbe, az első zuhanásnál már fejjel mentem előre. Örvénybe kerültem, lábbal felfelé beszorultam egy sziklarésbe. Senki sem tudta, hol vagyok. A kamera nyomomat vesztette. Az első dolgom az volt, hogy megforduljak. Először meglepődtem, hogy senki sem siet a segítségemre. Bár némaságra voltam ítélve, azért dühbe gurultam, s joggal! Magamban mindennek elmondtam a stábot. Ez a harag mentett meg. Megsokszorozta az erőmet. A műszakiakat szidalmazva átbukdácsoltam a sziklákon, hogy kijussak a vízből. Mire észrevették, már a végkimerülés határán voltam. Megint visszazuhantam a résbe, több tonna víz zuhogott a fejem felett. Ha valami egyszer sikerült, másodszor is mennie kell, gondoltam magamban. Kicsit megint kijjebb másztam a vízből. Kiáltásokat hallok: „Ne húzzátok! Ne húzzátok! A nyakán van a kötél.” Akkor veszem csak észre, hogy hurkot dobtak felém, s az valóban a nyakamra szorult. A víz nyomása és a látási nehézségek miatt nem vettem észre és nem is éreztem. Valóságos csoda. Megragadom a kötelet, kimászom a partra. Mindösz- sze annyit érzem, hogy a víz jéghideg, s hogy magam is jéggé fagytam. Levetkőztetnek, átdörzsölnek, tömény szeszt adnak. Kérek egy cigarettát. Amint rágyújtok, az operatőr máris ordít: „Mondjátok meg Jeannot-nak, hogy vágjon neki újra, mert elmegy a nap!” Hegyszorosban voltunk, ahová csak rövid időre sütött be a nap. A felsősök hálóterme című filmet forgatom; azért beszélek róla, mert itt találkoztam Jeanne Moreau-val, aki egy kisebb szerepet játszott. Megjelenése és tehetsége egyaránt igen megkapott. Megkérdezem tőle, milyen színházi szerepről álmodik. „Elisát szeretném eljátszani a Pygmali- onban.” Megígérem, hogy a kedvéért megrendezem a darabot. Albert Willemetz azt javasolja, társuljunk a Bouffes-Parisiens színházzal. Én leszek a színház művészeti vezetője. Már csak kabalából is Jean egyik darabjával akarom indítani igazgatói működésemet. Felkérem Jeanne Moreau-t, hogy játssza el a Szfinxet a Pokolgép- ben; rögtön utána következik majd a Pygmalion. A Szfinx szerepe káprázatosán szép és pontos stílusban íródott. Ügy vezeti a színésznőt, aki játssza, mintha sínen haladna. Próbáltam rávenni Jeanne-t, hogy legyen tartózkodó, visszafogott. O viszont saját személyiségét is bele akarta vinni a szerepbe. Hasztalan küzdöttem vele. Hívnak a Louise de Vilmorin regényéből készült Julietta forgatására. Imádtam a könyvet; a repülőgépen olvastam, és olyan hangosan nevettem, hogy az utasok hátrafordultak, és meglepődve tapasztalták, hogy egymagám vagyok. Örömmel elfogadom a szerepet. Mikor elolvasom a forgató- könyvet, elmegy a kedvem a nevetéstől. Az adaptációt író hölgy meg akarta szolgálni a bérét, és mindent fölforgatott! Elmegyek Marc Allégret-hez, hogy megmondjam neki, mégsem veszek részt a forgatásban. Kérdi, miért nem. Felolvasok neki néhány részletet a könyvből. A jelenlévők dőlnek a kacagástól. „Ezért nem akarok részt venni. Minden, ami mulatságos, kimarad a maguk forgatókönyvéből.” Tudakolják, nem ismerek-e más forgatókönyvírót, mivel Louise éppen nem elérhető. Felhívom Jeant; abban a reményben, hogy rááll a dologra. Ehelyett ajánl egy fiatal, tehetséges újságírót, név szerint Roger Vadimot. Az ajánlat kapóra jön: Vadim Marc Allég- ret barátja. Nincs Juliettánk. Egy tizenöt esztendős lányra lenne szükség, aki egyszerre „szexis” és tiszta jelenség. Hasznalan kutatunk. Marnes-ban megemlítem a problémánkat Ge- orge-nak, aki nálam lakik. Azt feleli, hogy a Match címlapján látott egy fiatal lányt, aki éppen olan, mint akit mi keresünk. Egyik este elmegyünk a Lido premierjére. A közönség két műsorszám között táncol. „Nézd csak, szól George, az ott a lány a Match-bó\" Megpillantom Vadimot egy másik asztalnál, odarontok hozzá: „Nézd, ott van Julietta!” Mutatom neki a gyereklányt. — Ő a feleségem; Bri- gitte-nek hívják. — Tudod jól, hogy mindenütt Juliettát keressük. A feleségedre pontosan illik a szerep, és te még csak meg sem említed! — Mert a feleségemről van szó. Különben is, már mindenféleképpen elkéstünk. Marc ma délután leszerződtette Dany Robint. Beszélek Marckal. Talán még nem késői De, már késő; viszont megígéri, hogy ad neki szerepet újabb filmjében, A jövő csillagai-bán. A fiatal lányt Brigitte Bardotnak hívják. Jelentkezik nálam egy újságíró. A kapu előtt vár bebocsátásra. Vajon miért jött? Nem forgatok filmet, aktuális kérdésről tehát aligha lehet szó. Talán arról a szemenszedett hazugságról akar faggatni, amelyről mostanában pletykálnak: hogy állítólag teherbe ejtettem egy breton lányt. Ismerem az újságírót. A France-Dimanche szerkesztőségében dolgozik — rokonszenves fiú. — Az unokatestvéred vagyok — mondja. — Az unokatestvérem? — Igen. Eugene Houdaille, a nagybátyám volt a te valódi apád. Eugene Houdaille, a keresztapám, a hamis nagybácsi. Ez az újságíró csak úgy ismerheti ezt a nevet, ha valóban tud valamit. — Dehát ez képtelenség! Voltam az apámnál, hasonlítok rá. Felismertem magam az arcvonásaiban. — Viszont Madeleine Houdaille, aki tizenöt évvel idősebb, mint te, szintén hasonlít rád. Fiatal lány korában fültanúja volt annak, amikor Eugene Houdaille tudomást szerzett a születésedről, és kinyilvánította örömét, hogy van egy fia, vagyis te. Éugene Houdaille imádta anyádat, anyád is őt. Gyönyörű, nagy szerelem volt közöttük. Eugene úgy döntött, hogy elválik és elveszi anyádat. A háború alatt anyád el akart jutni hozzá Szalonikibe, ahová francia nő nem mehetett, ezért aztán a prostituáltakkal együtt utazott. Eugene Houdaille a Belügyminisztériumnak volt alárendelve. Abban az időben ez a minisztérium feddhetetlen magánéletet követelt a munkatársaitól. Houdaille-t megfenyegették a főnökei, hogy amennyiben elválik, anyádat lefogatják, mint kémet, őt pedig menesztik. Anyád nem akart összetörni a szeretője karrierjét, ezért hagyta el. Most már egész életem olyan lesz, akár egy olcsó ponyvaregény? Másnap anyámmal ebédelek. — Eugene Houdaille fia vagyok, vagy sem? Fölényesen, diadalmasan mosolyogva tekint rám. — Hát persze. Ezért nevettem magamban, amikor elvittél Cherbourgba. Alfrednak nem lehetett gyereke. — Henri sem az ő fia? — Nem. A szemében és a hangjában olyan öröm érződött, hogy nem voltam biztos benne, igazat mond-e. Talán ez is csak eszköz volt arra, hogy szétrombolja apám, Marais úr emlékét. (Vége)
