Somogyi Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-21 / 222. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1991. szeptember 21., szombat KÉTSZÁZ ÉVE SZÜLETETT A LEGNAGYOBB MAGYAR (5.) Széchenyi Lánchídja és az Óbudai Hajógyár A Dunát a középkorban nem ívelték át állandó kőhi- dak. Az átkelést egyik oldalról a másikra hajóhidakon, kompokon bonyolították le. Ezért vetette fel gróf Széchenyi István a Pest és Buda között építendő állandó híd gondolatát. Bár gyanította, hogy a híd megépítése körül nehézségei támadhatnak, de hogy csaknem elháríthatatlan akadályokba ütközik, azt nem hitte. Először 1821-ben írt Pest és Buda összekapcsolására létesítendő hídról. 1826-ban már fogadást kötött, hogy tíz esztendőn belül áll a híd. 1830-ban pedig azt írta báró Wesselényi Miklósnak, hogy a híd dolgában Angliába akar utazni. 1832-ben a híd építését támogató barátaival és szakemberekkel kihallgatáson volt a nádornál, s másnap — február 14-én — megalakították a Buda-pesti Hídegyesüle- tet. S ekkor támadtak a nehézségek. A két város ragaszkodott a hajóhídhoz, amelyből szép jövedelmet húztak, ezért feltételeikkel az állandó híd létesítését úgyszólván lehetetlenné tették. Azt kívánták, hogy a Hídegyesület nyújtson biztosítékot a hídjövedel- mekre, vállalja magára az állandó híd által okozandó mindennemű kár megtérítését, maradjanak meg a két város jogai, kiváltságai és mentességei, valamint a Hídegyesület szerelje fel minden évben jelenlegi helyén a hajóhidat, még az állandó híd elkészülte után is! Széchenyi erre Pest vármegyéhez fordult pártfogásért, hiszen az állandó híd végeredményben az ország két részét köti össze. Pest, majd a többi vármegye Széchenyi mellé állt, aki megkezdte angliai útjainak sorát. 1832-ben több változatát bemutató . hídtervvel érkezett haza, amelyek közül Pest vármegye a két kőpilléres, függő lánchidat választotta, s úgy határozott, hogy a hídon mindenki fizessen vámot, az építési költségeket bankügylettel kell megszerezni, és építését olyan angol mérnökre kell bízni, akinek ebben már A Lánchíd a 19. század közepén (Perlasca részmetszete) gyakorlata van. Ugyanekkor az országgyűlés elé terjesztették a híd ügyét, s ezzel, mint Kossuth Lajos az Országgyűlési Tudósításokban megjegyezte, az ügy a "magános merészlet köréből országos üggyé” emelkedett. Hosszadalmas huzavona és a két tábla közötti öt üzenetváltás után a király 1836. május 2-án szentesítette az „Egy állandó hídnak Buda és Pest közötti építéséről” szóló 1836:XXVI. törvénycikket. Most már csak a hidat kellett felépíteni, amelyet William Ti- erney Clark tervezett. Építését pedig Adam Clark vezette, aki később letelepedvén, jó magyarrá vált. A híd négy oroszlánját Marschalkó János szobrászművész faragta. A hidat egyébként nem kapta meg a két akadékoskodó város, mert amint azt a törvény leszögezte: „a Buda és Pest közötti állandó híd azonnal a Nemzetnek tulajdona lesz.” A hidat hivatalosan 1849. november 21-én nyitották meg. 1913-15 között kimerült vasszerkrezetét átépítették. 1845. január 18-án a visszavonuló német csapatok felrobbantották. 1848-49-ben építették újjá Széchenyinek ezt a nagyszerű, a főváros és az ország egyik jelképévé vált alkotását. Széchenyinek köszönheti az ország és a főváros az első gőzhajókat építő hajógyárát is. A gőzhajózás jövőjét felismerve azon volt, hogy a Dunán kiváltságokkal bíró osztrák alapítású, de a magyar Dunán hajózó Dunagőzhajó- zási Társaság magyar területen, jelesül Óbudán építse fel hajógyárát. A gróf első lépésként DGT-részvényeket vásárolt, és főúri társait is ilyesmire buzdította, majd a társaság 1832. évi közgyűlésén feltárta a magyar dunai hajóforgalom megszervezésével várható előnyös üzleti kilátásokat. Su- galmazására merült fel egy DGT hajógyár alapításának kérdése, amelyek helyét Széchenyi a kereskedelmi hajó- forgalom szempontjából legfontosabb foiyamszakaszon, a magyar Dunán képzelte el. A hajógyár felépítéséről végül is 1835-ben határozott a DGT, s megbízta Széchenyit a létesítendő hajógyár helyének kijelölésével. Miután Széchenyi akkor már jól ismerte a Dunát, s megszülettek az elképzelései az ország közlekedési hálózatának máig érvényes, főváros-központú megszervezéséről, az építendő hajógyár helyéül kiválasztotta az óbudai úgynevezett Budai Nagy Szigetet, amelynek déli, alsó csúcsa mellett a hajóépítő műhelyek és az ipartelep részére legalkalmasabbnak látszó Kis Sziget fekszik. A területet az államkincstárból 100 évre bérbe vették, s kijelölték a területet, amelyből az üzemek építésére több mint 20 hektárt vettek igénybe. A Kis Szigetre kerültek a gyár üzemi részei, míg a Nagy Szigetre a gazdasági épületek és raktárak. Széchenyi választása több szempontból szerencsés. Az óbudai lakosok közül sokan dolgozhattak a gyár építkezésén, majd a működő gyárban, s váltak így hajóépítésben jártas szakmunkássá, mely szakma nemzedékeken át szállt apáról fiúra. Szerencsés volt a választás geológiai szempontból is, mert a környéken ez a sziget feküdt a legmagasabban,- s ezért ezt veszélyeztette legkevésbé az időnkénti magas vízállás. Az óbudai hajógyár jelentőségét növelte, hogy ezekben az évtizedekben az egész világon alig volt folyami hajógyár, Európában is mindössze kettő (Velence és Toulon). Az Óbudán épült első gőzhajó — amelyet 1836. október 18-án bocsátottak vízre — az ÁRPÁD volt. Ezen maga Széchenyi is többször utazott. A hajógyár a második világháború végéig ragyogó pályát futott be. Ezután megkezdődött lassú haldoklása, majd — a nemzet szégyenére, óriási anyagi s erkölcsi kárára, ebek harmin- cadjára jutván — megszüntették. dr. Csonkaréti Károly Arcok a nyugati magyar irodalomból: Csiky Ágnes Mária A tanítás szerint Egyszerűbb lenne a világ és könnyebb a lét, ha a tér és idő keresztjén feszülő ember mindig emlékezne az örök tanításra. Megkerülhetné a sűrűsödő feszültségek labirintusát: boldog lehetne, hite lenne, könnyebben viselné, értené a másság titkait. Mert a megmérettetéskor minden kiderül, az arányok játéka, a végső szabály. Áz ész a szenvedély kínozta ember akkor megpihen, átgondol mindent: múltat, jelent, de a tanítás szerint a szeretet és türelem ligetében szeretne élni. Ám a véletlen valóság mindig mást terem. Csiky Ágnes Mária majd félévszázada búcsúzott az el- bocsájtó szülőföldtől; verseiben azóta is vissza-visszatér. Új hazát talált (Németországban telepedett le), mégis eny- nyi év után is úgy érzi: hontalan. Az álmokból az emlékekbe, majd, visszalopakszik szüntelen. „Álomnyelven” ír, „álomnyelven” gondolkodik, „egy minden pontján otthonos világ utópiájáéba menekült. Utakat próbált, dolgozott, írt: az Ahogy Lehet című folyóirat munkatársa volt, a kölni rádió rendszeres előadója ma is. Verseit, elbeszéléseit, drámáit nem ismerheti a hazai olvasó, hisz eddig is, jórészt ma is a nyugati magyar irodalmi sajtóban szerepelnek csak. Verseiben tájak találkoznak, emlékek hídját építi fel a Duna és a Rajna közt; emlékek hídját, amelyen elvisz az út akár Tolnáig, akár a Bodrogig, s közben a Balatonnál, vagy a Gellérthegy lábánál megpihen. Emlékek hídját, amelyen az ember, hajói fülel, hallhatja azt az októberi puskaropogást, s láthatja, amint „odahaza ég a város és folyik még a harc tovább”. Ő ugyan messze van, de lélekben velük, s kínozza a lelkiismeret: „itt kell tehetetlen é\nem, amíg ott másnak halni kell. S a híd csúcsán, ha megáll, Istennel találkozik, hozzá szól, vele beszél és hirdeti a megtanult tanítás szerint: „Akit az Úr szeret /annak lerontja házát...akit az Úr szeret / csonka lesz és csupasz.” E tiszta mezítelenségben érzi majd igazán, hogy ember és így éli át teljes hitét,, a cselekvő alázatot. Csiky Ágnes Mária tudja, hogy miért próbál meg mindent Isten. Drámáiban sajátos teljességében tárulnak elénk „egy- más-mellett-létünk” legkritikusabb követelményei. Szinte tételként mondja ki a Medvetánc című darab egyik szereplője: „A való szeretetben kiteljesedik az ember.” Bár mai világunknak ez nem gyakorlata, de a veleélés lehetősége örökké megadatott. Szintén az előbb említett színmű fontos gondolata még a szokások szerepe életünkben, hisz az oldás-kötés dialektikáját hordozzák működő meglétükben. A szokások, a rituálék szerepe a történelemben is sajátos. Bizonyos históriai időszakokban tragédiák gyökerei, de az elmúlt évtizedek Erdélyében mindük az életbenmaradás záloga volt. A krónikák lapjairól csak a történelem eseményeit, a tetteket ismerhetjük meg. A mögöttük működő emberi szándék, a ”miért”-ek sora legtöbbször a századok homályába vész. Ezekbe pillant a Titkos krónika című darab, amely az abszurd eszközeivel világít be az emberi játszmák, a láthatatlan kulisz- szák mögé. A humanizmus, az ész világa válik nevetségessé a kardcsörtetés ellenében. „Egy-kettőre új diktátort termel ki” a fanatizált tömeg, értékrendszerek csapnak össze: ez a történelem. Balladái ihletettséggel megkom- ponhált színműve a Mónár Anna. A női lélek áttételesen bonyolult reakcióira épül a cselekmény lélektani háttere. Az anyaméh gyümölcse, számára nem jutalom, hanem kínzó bélyeg. Ezzel küzd végig a dráma során. Végül eljut a balladás végkövetkeztetésig: öl, hogy élhessen. Csodásán egyéni Csiky Ágnes Mária alkotói világa: minden gondolatában ott munkál az ész és a szenvedély. Álmokat őriz, hisz vallja, ki nem így tesz „nincs annál kiszolgáltatottabb.” Türelemmel szeret, a Tanítás szerint. Gülch Csaba TAKÁCS IMRE: Kérdező arc Nem féltem én a jótól, a szívemet, de a mutaság elől elbújtatom. Most a saját butaság ellen óvom. Legyen a szívem a jóban remek! Értéke akkor is mennyi? Nem sok. Az idő nem észleli elmúlását, nem mutatja ki úgy se mását, mint az aranyrögöt a tál homok. Féltem a boldogságot, örvendezést. E félelemátok a bírhatatlan. Visszavesz tőlem mindent, amit kaptam. Elméletileg nyit csak jövőbe rést. Elméletileg! Tudós tudománya egymagámra szakasztva, mivelhogy nincs kutatócsoport, aki összesegít. Hol vagyunk, kik fogódzkodhattunk egymásba? Igazságtalanság, hogy szennyezettnek tudom csak a világot látni. Hamis! Legfeljebb már csak kérdő az arcom is. A Voltakkal nem egyezők a Lettek. Nem törölheti, amit meg se jegyzett az ártatlan fiatalság, az élni dús, akiben akarat még a csont, a hús, s ezáltal érzi javát a jelennek.
