Somogyi Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-14 / 216. szám
1991. szeptember 14., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Gerencsér Zsolt KÖLTŐK LIBASORBAN — Ne kérdezzük, honnan ' lett az ember. Ne firtassuk, dolgát miért végzi, elég az, ha tudjuk: volt, van és mindaddig lesz is, míg az évezredes szeméthalmok el nem fedik — mondta dr. Klotka Gábor háromszoros térdkalácsöntő bajnok asszonyának a minap. — És azt se kérdezzük, hogy a költő kicsoda-micsoda ember. Miért költ, és miért szöszmötöl naphosszat dö- dögve, ártalmatlan papírlapjai között. Elég, ha tudjuk, nem ok nélkül teszi. Fogadjuk el létezését olyannak, amilyen, és ne kekeckedjünk hülyébbnél hülyébb okoskodásainkkal. . — Persze azért egy ínycsiklandó kis kukacoskodás sem árt! — kiáltok fel most én, mert jó felkiáltani, ha az ember rádöbben alkotó elméjének dübörgő zakatolására és hát kiabálni kezd. De szócséplés helyett a lényegre! Boldog vagyok, hogy olvasóimnak bemutathatok néhány igazán mai és igazán dübörgő egyéniséget. Teszem ezt azzal a míves kötelességtudattal, hogy ezáltal nevük és személyiségük az enyémmel együtt örökre fennmarad. Bizonyítandó a hálás utókornak, hogy az alkotó ember valóban Isten szüleménye, nem a sáros, mocskos latyaké. o Az elsőbbség Tivadar Zoltán hatkötetes, Cinóber-díjas költőt illeti. A város dalnokát. A paneltelepek százkilencven centis, busafejű, vörös arcú csalogányát. Az új, modernebb élet büszke, mégis elfogulatlan hírnökét. Aki úgy ír, mintha festene. Laza tollszárfogással merül el a város hétköznapjaiban. Tivadar Zoltán mindhalálig folytatja küzdelmét a városképet rontó csókolódzó párocskák és a nyivákoló macskák ellen. De szögezzük le most, mindjárt a kezdet kezdetén, hogy a művész kicsattanó, pirospozsgás, élettel teli líráját, nem holmi díjak és ilyen-olyan társ-i pozíciók motiválják, mégcsak nem is a társ.-i megbecsülés, hanem a végső győzelem tudata. És elolvasva ezidáig megjelent hat kötetét, magunk is láthatjuk, hogy Tivadar győzelembe vetett hite nem alaptalan. Nemcsak a belső kényszer diktálja, és nemcsak éterien tiszta, naív, szinte gyermeki csüngése a városon, nemcsak gyé- mánt-csiszoltságú verssorai tükrözik, ennek a nagyon kemény, nagyon büszke és nagyon elfogulatlan embernek hitét a végső győzelemben, hanem maguk a hideg tények is. Végül hadd idézzek egy, a költőtől származó sorocskát, melyben a dolgok lényegét világítja meg: „Mert semmi sem jobb annál, mint ami holnap jön és ami annál is jobb lesz majd — a holnapután. ” © De itt van mindjárt az ellenpélda: Tótkövi Nagy Egon. Tótkövi Nagy apró emberke, állandó üldözési mániával és megfeneklett tüdőbajjal. Ő az az ember, aki soha nem viszi semmire sem, bár a dolgok súlyát tekintve nem is vihetné, hiszen Tótkövi nemigen nyom ötven kilónál többet. Verseit asztmatikus rohamainak szüneteiben írja papírzsebkendőre, néha szalvétára. Harminc éve egyetlen kötetén dolgozik, amelybe egy verset és annak hetvenhat változatát próbálja belesűríteni. Saját bevallása szerint: feladata igen nehéz, mert köhögési rohamai fokozódnak és az őt üldöző aktatáskás forradalmárok sem hagyják nyugodni. De azért alkot és bízik, főleg most, hogy szerződést kötött a PIÉRT-tel, mely szerződés értelmében a vállalat sohasem hagyja papírzsebkendő nélkül. Cserébe a költő, majdan megjelenő kötetének programadó versét a Pl- ÉRT-ről fogja írni. Eképpen biztosítva magát, Tótkövi Nagy Egon lázas munkába kezd, hogy az elkövetkező húsz-harminc évben befejezhesse könyvét, amelynek a Légcsőhuruton innen és túl címet adta. 0 Harmadik a sorban, mindenféle írói-olvasói rangsorolás nélkül, Szili Piroska vagy ahogy a szakma becézi, Szili Piri. A női nem eme mintapéldánya, a Zsákbamacska, kinek költészetében a trágár szavak és a fennkölt értelmezésű jelzőkészlet messianisz- tikus orgiája mutatkozik, verseng, bukik alá egy, még iszonyatosabb pokolba, mint amilyen a művésznő két és fél szobás, tanácsi otthona. Szili kielégíthetetlen, sikert és férfit kívánó lírája, ódái kicsengésű szonettjei ködbe és porba mosódnak ebben a lakásban, de a földhözragadt olvasót a költő egy erélyes balcombátvetéssel a mennyek országába képes repíteni. Eddig megjelent kötetei: Férfi a’ la kosbor; Vagina non figurative. o A harminchárom éves Fekete Balázs Erdély menekültje. A diktatúra, mely eleddig táplálta és nevelte, nem tudta megtörni. A krisztusi korban lévő költő, maga is lo- boncos hajjal és szakállal, magára veszi a Kárpátok kínját, hogy azt a Paradicsomig cipelje. Csodálatos, ahogyan ez a sorsával folyton elégedetlen ember — vállán a Kárpátokkal — dülöngél egyik kocsmától a másikig. Bor- és hagymaszagú költészete a szelek játéka és különféle, ismeretlen lengőajtóké, amiken Fekete átment, félresodorva a klasszikus verstan egyetemes szabályait, a rímektől és anapesztusoktól kezdve az egyszerű szótagokig. Hazánk eme kimagaslóan egyéni lírikusa mégis pénzhiányban szenved. Hiába jelent meg válogatott verseskötete, mely a 322-889503-1254 címet viseli, kénytelen ingyenkonyhán étkezni és tollat lopni. Hiába szólalt föl a Hontalan művészek klubjában vihart kavaró, írd magad a csekkszámlámra kezdetű beszédével, a közvélemény néma maradt. Ezért Fekete Balázs elhatározta, hogy egyszemélyes, csöntes tüntetést rendez a Parlament előtt, ahol a Tikász Ferenc tankcsapdának álcázott könyveivel bariká- dozza el magát. 0 Talán Lézung Menyhért az egyetlen, a hazai művész-palettán, akinek rendes, jól jövedelmező munkahelye van. Egy zálogház főrészvényese. Ő a munka mellett alkot. Elmondta, hogy szenvedélyes lokálpatrióta. Váci utcai irodáját semmiképpen sem cserélné fel, mondjuk, egy balmazújvárosira. Elmélyült barátság fűzi a belváros nincstelenjeihez. Verseit olvassuk figyelmesen, hátha észrevesszük a sorok közt megbúvó vérömlenyeket és a torkot fojtogató ujjak szisztematikus, nem mindannapi érzékiségét. Szereplője volt a Lázár, a fájdalommentes papírhajó-haj- togató című, nagysikerű antológiának. 0 Nem tudom, kinek mit mond rövidke portré-füzérünk utolsó szereplője, Bodza Pál. Az ő sorsa tipikusan magyar sors. Csillaga hol felívelt magasra és akkor nagyon jó volt, nagyon bejöttek neki a dolgok, aztán meg lefutó ágban helyezkedvén a csillag, már nem volt olyan jó és nem jöttek be annyira a dolgok. Nem titok, hogy az idén múlt százhetvenöt éves, de még aktív, még van, lélegzik, hangosan felhorkan, ha a talpát csikálják. Valamikor együtt rúgta-gyúrta a rongylabdát Ady Endrével Nagyváradon. — Az a csibész Bandi mindig átvert a részeg cseleivel — mondta egyszer, régen. Talán még most is dühös, ha rán- gondol, Adyból mekkora futballista lett volna, ha Nagyváradon marad. De sem Ady, sem Bodza nem maradtak Váradon. Bodza Pál hetven évvel ezelőtt, egy interjúban elmondta, hogy sokáig szeretne élni. Mi nem tesszük fel ezt a kisstílű és bárgyú kérdést Pali bácsinak, amúgy sem hallaná, és nincs az a bűbájos technikai csoda, amivel felerősíthetnénk neki a dolgot. így hát csak nézem szótlanul ezt a költő-matuzsálemet, ezt a történelem előtti gondolkodót, és eszembe jut, hogy ez a hallgatag filozófus, ez a lüktető-Buddha még soha, egyetlen egy büdös sort sem írt. Akkor méltán ő a legnagyobb. Szociografika A nyomor apoteózisa A nyomor tud könnyfakasztó lenni. Tud szívfájdító lenni. Tiül. „álmodni”. És tud keser-édes derültséget okozni. Ez utóbbival kapcsolatos bárminemű kétely esetén, annak eloszlatására, vegyenek vizuális vizsgálat alá — szóval nézzenek meg — egy Balogh Lajos-karikatúrát! A hatás nem marad el. A BL-monogrammal ellátott „rajzolmányok” alanyai ugyanis majdhogynem egytől egyig le- züllött, peremre sodródott, borostás-vörös arcú emberek, akiknek jellegzetes és egyben elmaradhatatlan tárgyai a fapados „cigarettadekkek”, kopott lódenek, a Kőbányai világosok, no meg a fejbe fülig belehúzott svájcisapkák. Balogh Lajos a „hétköznapok illusztrátorának” tartja magát. Mi a telefonvégen — a Ludas Matyi lapindító értekezlete után — „őt” kérdeztük: — Ön vállalta, hogy nem egy-két rajzot, hanem életművének egy jelentős részét szenteli a szociografikának. Miért? — Ahogy haladtam a pályámon, egyre inkább azt vettem észre, hogy ezekkel a figurákkal az élet minden területéről, rengeteg érzést felmutatva lehet szólni. Jártam olyan helyeken, ahol alkalmam nyílt a megismerésükre. Tudom, hogy mindenről van véleményük. Ezentúl az sem elhanyagolandó egy grafikus számára, hogy jól rajzolhatok. — Nem származott hátránya a beskatulyázásokból? Balogh Lajos művei egyen- lőek a züllött alakok megörökítésével? — Eleinte azt hitték rólam, hogy úgy nézek ki, mint a képeimen szereplő alakok. Pedig csak arról van szó, hogy egy időben sokat jártam — úgymond — közéjük. Amellett, hogy a haverokkal megittuk a söreinket, figyeltem őket, mert érdekeltek. Egy darabig féltem tőlük, azt hittem, bántanak. De ez sohasem történt meg. Egyébiránt mostanság már más jellegűek a munkáim. Azért persze még mindig azt gondolom, hogy oda kell figyelnünk rájuk. — Nemrég azt nyilatkozta: hisz abban, hogy rajzai — ha közvetve is, de — segítenek ezeken az embereken. Nem túlzott ez az optimizmus? — Nem hiszem, hogy az lenne. De ha az is, legalább tettem valamit azért, hogy észrevegyük a bajt, a nyomort. — Van olyan figurája, amit konkrét személyről mintázott? — Az utcaseprő, aki ÉS-t olvas. Egy másik képemen egy söntéspultot ábrázoltam, rajta viaszosvászon sakkterítővei, körülötte partit játsszó alakokkal. Akkor elcsodálkoztam. Én például egyáltalán nem tudok sakkozni. — Egyébként, hogy van mindig? Mint karikaturista? — Köszönöm, remekül. A témákat tekintve a bőség zavarával küszködöm. — Köszönöm a beszélgetést! * * * (Balogh Lajos munkáiból szeptember 30-ig látható kiállítás az SMK Karikatúra-galériájában.) Balassa Tamás
