Somogyi Hírlap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 178-204. szám)
1991-08-06 / 183. szám
1991. augusztus 6., kedd SOMOGYI HÍRLAP 5 Mit fest, főállatorvos úr? Üres zsebbel az egyetemen Befellegzett az ösztöndíjaknak- I — A színek varázslatosan hatnak, ha egymással összefüggésbe kerülnek. A kínok kínjával fedeztem fel a tónusok egymáshoz való viszonyát: ahogy erősítik egymást, vagy perelnek a másikkal. Magamtól jöttem rá mindenre. Kezdetben azt hittem, hogy képtelen vagyok egy falevelet megfesteni, most pedig egyre szebb fákat ecsetelek a fára, vászonra. Pedig a Xantus János utcai családi házamról más foglalkozásra árulkodik a tábla: dr. Dóka Pál körzeti főállatorvos. Ez voltam, s innen a Cserből jártam a falvakat, a mezőgazdasági üzemeket jó nagy sugarú körben. Messziről indultam. Távolságban is, létben is. Hajdúböszörményben láttam meg az áldott napot 1929-ben. Paraszti család volt a miénk, heten voltunk testvérek. Az a hasonló familiákban természetes, hogy a gyerek afféle kis inas a földművelő apa mellett, így tanulja a paraszti munkákat. Én is „kisinas” voltam. De már akkor mocoroghatott bennem valami, mert odafigyeltem anyámra is, aki szépen kézimunkázott, és satíro- zással hű arcéleket tudott készíteni. Ügyes kezű asszony volt az édesanyám. Parasztgyerek vonzódik az állatokhoz; valóságos pajtásai a lovak, bárányok, borjak. Ez vonzott az állatorvosi hivatás felé. Sokszor „öreg lódoktorként” is azon kaptam magam, beszélek az állatokhoz, s tudom: megértenek. Különösen a kicsinyekhez fűz pajtási jóviszony. Egy ideig a szülőtáj közelében dolgoztam, azután átvezényeltek Somogyba, a megtermékenyítő állomásra igazgatóhelyettesnek. Akkor még magam sem gondoltam, hogy idegyökeresedek. Sőt, az egyik fiam is idenő, ebbe a tájba: repülőmérnök. A másik festőművész, mostanában kezdték felkapni, elismerni. Én egy idő után — hagyjuk az okokat — körzeti főállatorvos lettem, Gálosfától Attaláig, Somogyaszalótól Szilvás- szentmártonig megismertem ezt a vidéket, és mondhatom, hogy beleszerettem, hajdúsági létemre. Hanem eljött a vízválasztó nap az életemben. Elértem a nyugdíjkorhatárt én is. Hát ez nagy trauma,volt. Mihez kezdek majd? Én aki évtizedek óta a falvakat jártam, a gazdák Csernobil után (Fotó Gyertyás) régi kedves ismerősként fogadtak: „Doktor úr, ha csak a kilincsre teszi a kezét, megszűnik az aggodalmam a jószágért! ”Nem is számoltam egy időben, hogy hány éve nem voltam már szabadságon. S bár a rendeleteknek megfelelően a nyugdíjat kiegészítendő, dolgozhattam egy bizonyos határig, azért az aggodalom nem hagyott. Nem voltam lelki beteg, de bújkált bennem a nyugtalanság. Éz a nyugtalanság okozta, hogy harkányi üdülésem egyik éjszakáján — magamra maradva —, félig öntudatlanul, megfestettem a félelmem arcait... Igaz, hogy kisebb plasztikák, mellszobrok már korábban is kiformálódtak az ujjaim Fegyelmi tárgyalás — készülőiéiben.... között, de festeni akkor kezdtem. Megtaláltam a világomat, amely értelmet, célt adhatott a másoknál inaktív korban. Eleinte még a vásznat is magam készítettem. Nyúlott, nem volt tökéletes, de mégiscsak lehetett rá festeni, megtűrte magán a színeket. A művész fiam megnézte, tetszett neki. Azt javasolta, hogy ne hagyjam abba, de fessek tizenöt-húsz képet, csak akkor álljak szakértő elé. Köszöntem a tanácsát és meg is tartottam. Amikor már úgy éreztem, kezdem érteni a színek feleselését, harmóniáját, csak akkor álltam oda Szabados János festőművész és Pogány Gábor művészettörténész elé. Ez utóbbitól kaptam azt a jótanácsot, hogy forduljak egyenesen Bánszky Pálhoz, a naívok védőszentjéhez. írtam is Kecskemétre, s postafordultával megérkezett a válasz: tetszenek a fotón küldött festményeim, s éppen jókor érkeztek, mert országos kiállításra készül a Naiv Művészek Múzeum. Közben itthon is kiválogattak a munkáim közül egy kiállításra valót, bár azt nem, amellyel később díjat nyertem Kecskeméten: a Pluralizmust.*.. Ezen felismerhetők az asztalt körbeülök. Orbán Viktor, Nyers Rezső, , Grósz, Pozsgay és mások. Úgy festettem meg mint valami utolsó vacsorát, a régi lét — nevezhetjük rendszernek — torát. Még az ablak kerete keresztre formáz. Nagyon jó érzés volt, hogy beválogattak az országos kiállításra és ott díjat is nyertem. Hát még az, amikor egy szobrász társammal önálló tárlatot rendeztek nekem Kecskeméten! Majdnem három hónapig voltak láthatók ott a Dóka-festmények. A helyi televízió is átvette. Vastag könyv telt meg a bejegyzésekkel. A lelkem pirult bele a dicséretekbe, melyekkel a hazai, de a holland, dán, német, ausztrál és amerikai látogatók elhalmoztak. A múzeum ottfogott a festményeimből az állandó anyagba, és külhoni eladásra is szán belőlük. Most már van galériánk, szervezetünk is, amelybe mi, úgynevezett naívok, vagy autodidakták kapaszkodhatunk. A Xantus utcai családi házunk meg olyan, mint egy képtár. Száznál több munkám látható itt. Amolyan kis tárlatvezetést rögtönzők a kedves vendégeknek. Itt a fegyelmi tárgyaláson egy megalázó emlékemet elevenítettem fel: a Kádár-portré alatt az a vádlott én vagyok... Munkahelyi ártalom. A Törvénykezés hatalmas alakja hiába kiabálja világba az igazságát, a kicsi figurák a paragrafusok alapján ítélnek. S a betűk nem mindig képesek a teljes igazságot kifejezni. A leejtett vörös csillagért munkás hajol le a Szimbólum című vásznamon. Mit gondol, megtartja vagy eldobja? Nagy kérdés, ugye? Emiatt a csupafog Demokratából nem válik-e holnapra Demagóg? De azért vannak itt szelídebb témájú festmények is. Körös-parti tájak, magányos tanyák, putrit támasztó férfi, parasztkocsin hazafelé — a sír feJé? — haladó ember, disznót perzselő falusiak, büszke kisbirtokos, hintázó hölgy, álmodozó kamaszfiú, nemükre ébredő gyerekek, különböző színű aktok, lepusztult csernobili táj... Igaz, ez már újra az a tematika, amely a gondolkodó embert aggodalommal tölti el: napjaink ellentmondásos arculata... Megtaláltam önmagamat. S mosolygok, ha a jószágtartó gazdák a „régi doktorhoz” becsöngetve megkérdezik: „— Tessék már mondani, Pali bátyám, most hogy szólítsuk: állatorvos úrnak vagy művész úrnak?” Leskó László Elvesznek a A megyék azzal is igyekeztek megtartani a felsőfokú végzettségű szakembereket, hogy már az egyetemi tanulmányok megkezdése előtt szerződést kötöttek a nappalin tanuló hallgatókkal. így volt ez Somogybán is. Hogy ez a rendszer tökéletesen működött-e az vitatható, ugyanis több esetben az ösztöndíj sem motiválta a fiatalokat, hogy később visszatérjenek a megyéjükbe. Az kétségtelen, hogy sokan voltak olyanok, akik nem lettek „hűtlenek” Somogyhoz, meg aztán jól jött az egyetemi, főiskolai évek alatt a zsebpénzre való ösztöndíj. Akárhogyan volt is, most befellegzett az ösztöndíjaknak. Szerkesztőségünk levelet kapott, amelyben Ráczné Gár- dos Gyöngyvér nagyatádi olvasónk azt panaszolja: a megyei önkormányzat mindenkinek megszüntette a korábban kötött tanulmányi szerződéseit: "Készségesen tájékoztattak: a tanulmányi szerződésedet felbontják, az eddigi ösztöndíjakat nem kell visszafizetni..." — írja az ügy előtt értetlenül álló szülő. A megyei önkormányzattól megtudtuk, hogy azért bontották fel a szerződéseket, mert nincs rá pénz, és nem tudják garantálni az általuk támogatott hallgatók későbbi elhelyezkedését. Dr. Kisgyura Attila, a megyei önkormányzat főtanácsosa hangsúlyozta: eddig évente 700 ezer forintot fordítottak a több mint félszáz ösztöndíjas támogatására, de ez volt az utolsó ilyen esztendő. Nemcsak pénzről van szó. A tavalyi koraőszi önkormányzati törvény nem teszi lehe-' tővé, hogy az egykori megyei tanáccsal szerződő fiatalokA Keszthelyi Festetics-kas- télyban lévő Helikon Könyvtár 90 ezer kötetének újraosztá- lyozása közben rábukkantak a nagyszombati származású Sámboki János romanorum principum effigies (Római uralkodók képei) című tehetségek? nak a közgyűlés a helyi ön- kormányzatok igénye és akarata ellenére biztosítson munkahelyet. Legföljebb segíthetnek a most már szerződés nélkül maradtaknak azzal, hogy — főleg a kiválóan tanulókra — felhívják a települések figyelmét. Csekély vigasz ez, hiszen a legtöbb intézményben — például az iskolákban — nemhogy új munkaerőre volna szükség, hanem régi álláshelyek is megszűnnek. Dr. Kisgyura Attila szerint a megyei önkormányzat a leghumánu- sabban járt el: korrekten tájékoztatták a fiatalokat arról: nem kérik vissza az eddig kifizetett ösztöndíjakat (a megye a szerződésbontó, így ez természetes is !), sőt az idén — más megyékkel ellentétben — egész tanévben fizettek. Érthető, hogy a megyei ön- kormányzat saját szempontjai és érdekei alapján döntött. Vitathatatlan, hogy mindezt jogszerűen és humánus eszközökkel tette. Egy nagy kérdés azonban megválaszolatlan: mi lesz az ösztöndíjasokkal? Más dilemmák is vannak: Somogy nem tartozik azok közé a megyék közé, amelyeknek sikerült volna mindig megtartaniuk legjobb szakembereiket. Meg aztán, ha körültekintő tanulmányi szerződéskötések voltak korábban, több tehetséges fiatal indul szülőföldjén az értelmiségi pályára. Ennek úgy tetszik vége, így már azok is csalódottak, akik a — több éves szerződés felbontása előtt — komolyan gondolták: hűséget esküdtek Somogynak, hogy a szakképzett fiatalok számát növeljék. Ami, nem ártott volna... 1552-ben, Stuttgartban kiadott művére. Eddig csak a mű két, részben hiányos példányának létezéséről tudtak a szakemberek: egyiket a Széchényi Könyvtárban, a másikat az Akadémia Könytárában őrzik. Varga Zsolt XVI. századi könyvritkaság I O Dr.Wrangel meglepetté .ten nézett a nővérére. — Carla! Te vagy? — üdvözölte csodálkozva, gyors testvéri csókkal. — Mi szél hozott erre? Carla mosolygott. — Szerettelek volna látni; ezenkívül egyszer már szerettem volna eljönni a klinikára, ami gyakorlatilag mégiscsak a kettőnké. Még soha nem voltam itt. * — Örülük, hogy látlak — mosolygott Joachim Wrangel kedvesen. — Rájöttél valamire? — fordította komolyra a szót Carla Eichhoff. — Részben — válaszolt dr. Wrangel. — Legalábbis, ami az elszámolásokat illeti. — És a másik ügyben? — Még semmi — vallotta be dr. Wrangel. — Rövidesen azonban... — Majd kiderül, Joachim. — Szeretnék közölni veled valamit, Carla — mondta. Légy erős! Ha minden jól megy, hamarosan lesz egy sógornőd. — Egy... micsoda? Carla Eichhoff igyekezett BRITTA WINCKLER: Riválisok fehér köpenyben kiszedni öccséből, hogy ki is lesz a jövendő sógornője, de Wrangel mosolyogva elhárította. — Legyen ez meglepetés — mondta. — De most bocsáss meg, hív a kötelesség... Kikísérlek az előtérig. Carla Eichhoff fölállt. — Mikor találkozunk? Ma este? Dr. Wrangel ellent akart mondani, mert Barbarára gondolt. A nővére azonban nem engedte szóhoz jutni. — Nincs kifogás — mondta energikusan. — Ma este velem fogsz vacsorázni, a vendégem vagy. Wrangel kikísérte nővérét az előtérig. Közvetlenül a széles üvegajtó előtt elbúcsúzott tőle, szokásuk szerint egy gyors öleléssel és egy puszival. Amint megfordult — a nővére már éppen elment —, Barbarával találta szemben magát. Az orvosnő mintegy tíz méterre állt tőle. A férfi rögtön észrevette, hogy tanúja volt a búcsúzási jelenetnek. Ezt a félreértést ki kell magyaráznom — határozta el. Hosszú léptekkel keresztülsietett az előtéren, de addigra Barbara Fernbach már megfordult, és követte dr. Kellert a gondnokság felé. — Halló, Barbara! — kiáltotta utána dr. Wrangel. — Várj egy kicsit... — Mi a baj? Történt valami? — Az igazgató főorvos kutató pillantást vetett Barbara Fernbachra. De amikor az dacosan kerülte a tekintetét, egyenesen dr. Kellerhez fordult. — Tehát? A megszólított nagyot nyelt, és röviden vázolta a történteket a baba eltűnéséről. Dr. Wrangel nem hitt a fülének. — Akkor indulás — vette át az irányítást, és ő lépett be elsőként a nagy irodahelyiségbe. Rövidesen kezében volt egy karton Ursula Zimmermann címével. Dr. Wrangel eltette a papírt, és Barbara Fernbachoz fordult. — Azonnal odamegyünk, mialatt maga... — ránézett dr. Kellerre — itt tartja a frontot. Dr. Keller bólintott. — De mit mondjak a kereskedelmi tanácsosnak, ha megérkezik az unokájáért? — Tartsa szóval — válaszolt dr. Wrangel. — Meséljen neki valami pótvizsgálatról vagy valami ilyesmiről. Remélem, hamarosan visz- szaérünk a gyerekkel együtt. — Megfogta Barbara karját. Gyere, együtt megyünk.. Amikor éppen azon voltak, hogy elhagyják a gondnokságot, kinyílt a gondnokság vezetőjének az ajtaja. — Mi történik itt? — kérdezte hangosan Neumayr. * Az egyik alkalmazott elmondta, miről van szó. — Az igazgató főorvos úr kérte Ursula Zimmermann címét, aki ma távozott. A hájas Neumayr összerezzent. — Zimmermannét? Minek? — kérdezte rosszat sejtve. — Mert elvitt egy gyereket — válaszolt a főorvos, aki hallotta Neumayr kérdését. Nem azt mondta, hogy a gyerekét, hanem egy gyereket. Neumayr azonban a hirtelen rátörő izgalomban, úgy látszik, félreértette a főorvost. A félelemtől és a dühtől majd kiugrott a szeme. — Ez a szemét Zimmermann — hörögte. — De a pénzt elfogadta. Na várj csak... — sziszegte maga elé. Ám' nem számolt az igazgató főorvos jó hallásával. Dr. Wrangel fejében mintha jelzőcsengő szólalt volna meg. Villámgyorsan megfordult, és a gondnokság vezetője elé lépett, aki bizonytalanul tett hátrafelé egy lépést. — Neumayr úr! Ismételje meg, amit az előbb mondott! — rivallt rá a kövér emberre. Tekintete hideg volt; szeme vésztjóslóan villámlott. Majdnem biztos volt benne, hogy egy piszkos üzlet nyomára bukkant, olyasmire, amiről valami suttogás eljutott a bécsi kuratóriumhoz. Neumayr dühöngő megjegyzése tette gyanakvóvá. S ő villámgyorsan kapcsolt. — Nem értem, mit kíván, igazgató úr — próbált visszakozni Neumayr. (Folytatjuk)
