Somogyi Hírlap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 178-204. szám)
1991-08-31 / 204. szám
1991. augusztus 31., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 SlncCocs az aC6umban Katolikus templomok Magyarországon Mária-kegyszobor az andocsi templomból ll.János Pál pápa magyar- országi látogatásának alkalmából elegáns albumot jelentetett meg a Hegyi és Társa Kiadó. A Dercsényi Balázs szerkesztésében Marosi Ernő művészettörténész és Török József egyháztörténész tanulmányaival, Hegyi Gábor fotóival gazdagon illusztrált könyv a magyarországi katolikus templomokat mutatja be. No nem az összesét, hiszen ahhoz több kötetre lenne szükség, hanem a legszebbeket, a legrangosabbakat. „A templom vallási közösséget hoz létre. Ez a megállapítás fordítva is érvényes, mert a hívő közösség templomot épít és tart fenn önazonossága megőrzésére. így tapasztaljuk ezt ma is. Hosszú viszontagságos tilalmi idők után, amikor csekély létszámú hívő közösségek, nehéz anyagi körülményeik ellenére is templomépítésre vállalkoznak. — A meglévő közösségek pedig nemcsak renoválják Istennel való kapcsolatuk helyét, hanem igyekeznek lépést tartani a haladékony idővel és engedik érvényesülni templomaikban az élet változását is." — ezt olvashatjuk többek közt a könyv bevezetőjében dr.Seregély István egri érsek, a Magyar katolikus püspöki kar elnöke tollából. Török József, a Pázmány Péter Római Katolikus Hittudományi Akadémia dékánja a kereszténység kultikus épületeiről ír. A történelmi áttekintés során felidézi a templomszentelés rítusát, és szót ejt arról is, miként változtak a berendezési tárgyak Isten felszentelt hajlékaiban. A szerző is tisztában van azzal, hogy a két évezred alatt keletkezett, gazdag istentiszteleti életet aligha lehet röviden összefoglalni, néhány példa által mégis megpróbálja. Ezután Marosi Ernő, az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetének igazgatója tanulmánya elején a művészettörténeti áttekintés feltételeiről ír. Hangsúlyozza: „Ez a kötet a mai Magyarország katolikus templomait mutatja be, nem mindazt, ami valaha a történeti Magyarországhoz tartozott, nem is mindazt, amit ma magyar katolikusok (figyelemre méltó a vallási és a nemzetiségi megjelölés egybeesése, például Erdélyben vagy a Kárpátalján!) használnak istentiszteletük céljaira. (...) Nem összefüggő művészettörténet előadása tehát a célunk, de óhatatlan, hogy az egyes templomok, egyházközségek, települések múltjának felidézése során ne kerüljünk szembe a bennük közös elemekkel: az egyetemes és a nemzeti történelem kérdéseivel, az e sorskérdésekre a hazai katolicizmus által keresett és adott sajátos válaszokkal.” A művészettörténeti vázlatban olvashatunk a templomok és a különféle művészettörténeti korszakok kapcsolatáról, a templomtípusokról, a képek jelentőségéről. Az írott szót mindig fotó illusztrálja, hogy szemléletesebbé tegyen egy-egy templomkülsőt vagy -belsőt, freskót vagy szobrot. Marosi Ernő után ismét Török Józsefé a szó. Az egyháztörténész a magyarországi egyházmegyék történetét ismerteti meg az olvasóval. Nagy- magyarország térképén tallózhatunk a négy érseki tartomány — esztergomi, egri, A bajai kálvária-oltár zágrábi, kalocsai — püspökségei között. A három tanulmány után csaknem hatszázötven színes fotó mutatja be az ország több mint 130 katolikus templomát. A rendezőelv pedig nem más, mint az érseki tartomány szerinti számbavétel. Hegyi Gábor csodálatos fotói az esztergomi bazilika kupolafreskójától kiindulva mutatják be azt a gazdagságot, amely a katolikus művészetre oly jellemző. Toronyrészletek, homlokzatok, oszlopfők, szószékek, fő- és mellékoltárok felvételei kápráztatják el a szemet. Közülük sok ismerős, ám így, egybegyűjtve bármikor felidézhető egy-egy sarok a pannonhalmi Bencés Főapátság, a kőszegi Jézus Szíve Plébániatemplom vagy a kalocsai Főszékesegyház épületéből. Külön örömünkre a XIV. század végén gótikus stílusban épült andocsi templomba is betérhetünk... A Katolikus templomok Magyarországon című, igaz, borsos áron forgalomba került album értékét növeli, hogy a színes fotók után valamennyi bemutatott templomról rövid ismertető egészíti ki a képes anyagot. Lőrincz Sándor Arcok a nyugati magyar irodalomból: Tűz Tamás Tiszta lélekkel Felolvasó ülésre invitálta közönségét a Győri Kisfaludy Irodalmi Kör 1941 április 27-i meghívója. Az est vendége az irodalomban akkoriban induló „fiatal papköltő”, Tűz Tamás. A kritika elragadtatottan szólt az „ajkairól gyöngyöző legtisztább líráról”, amely ugyan „még nemes forrásban van, de olyan „frissen, üdén, pompás formaérzékkel és olyan képekkel, jelzőkkel és hasonlatokkal” építkezik, „amelyeket csak vérbeli költő találhat meg.” A Vigília 1941 májusi számában Raics István szólt megbecsülő hangon az akkor megjelent első kötet, a Tiszta arannyal „halkszavú és szelíd lejtésű” verseiről. Tűz Tamás költői egyéniségében együtt látja „James lelkének szelídségét” és Rilke „érzékeny szemlélődését”. Az események dühös forgatagában Tűz Tamás az irodalomból a történelembe sodródott; a költészet biztonságos csendjéből a háború sokkoló kilátástalanságaiba. A haláltánc kezdőlépéseinél rádöbben: „Eladtak bennünket az állatoknak, emberségünkön osztozik a had...”. A háború és az orosz fogság traumája után a megér* zett-éreztetett „nem-kívána- tos-személy” — állapot következett, amit elviselni, átvészelni csak mély hittel, végtelen alázattal lehetett. Hiába tépázták a mostoha események tiszta emberségét, az isteni mérték maradt az örök fogódzkodó: „Mert mértékem vagy, újra kérlek, te mindig légy velem. Tied vagyok, belőled élek mértéktelen. (Mértékem voltál) 1956. novemberében hagyta el Magyarországot. Ezzel az elhatározással irodalmi munkássága a nyugati magyar irodalom integráns része lett és kezdetektől fogva a legjelentősebb, legszerényebb alkotója. Ezidőtájt született verseiben fájdalmasan örökíti meg sebeit: „e lelketlen világban nincs honom”, a láthatón túl van a te hazád”. A haza elvesztése minden halandót porba dönt. Tűz Tamás lelkében sem maradt mindez nyomtalan. Mégis az Újvilágban, kanadai földön is képes volt hite által porából felépülni az új élet főnixmadara, a pünkösdi újjászületés örömét a száműzetés megpróbáltatásai nem tudták letörölni a költő arcáról. Lelkészként, költőként szilárdan őrizte, őrzi magyarságát és erjeszti másokban is. Őrzi a „lőrésen át” bevillanó ősz, a lánctalpaktól „véresre karmolt utcák” megannyi konkrét, majd jelképpé magasztosult emlékeit. A természetben él, az isteni kegyelem természetében, ami alaptörvénye életének és áthatja minden leírt sorát. Költészete az emberi lét teljességét, — ahogy Kemens Géfin László írta, „az isteni-emberi kapcso- lat”-ot, az „idősorrendben történő kibontakozásáét — foglalja magába. Tűz Tamás, koránál fogva is, látja az Omegát, de örökké hitt és hisz a kezdetekben. Ismeri és szereti az Életet, az Embert, a korona fényét és a saruszíjak szorítását. Ismeri, költeményekké formálja „az útkeresés gyönyörű kálváriájáét. Tűz Tamás a csend költője. Az elmélkedő, tiszta lélek csendjét tárja fel, „a szeretet dialektikájáét, „ami átvisz az el nem múló mába”. Tűz Tamás a remény költője, az egy perc alatt megélt évszázadnyi időé, ami haza, történelem, hit, a tiszta lélekkel őrzött béke, a föloldozás, „az ég szeretete”, mind-mind egyidőben, mégis külön: fűszál és rét, porszem és kozmosz: egyszer és mindörökre. Tűz Tamás verseivel élni segít. Gülch Csaba SPITZER EDIT Azok a nyarak Emlékszem az újvárfalvi Malomárokra, a „nagy folyóra” a falu szélén. Ahogy elhagytuk az utolsó házakat, átmentünk a fehérre meszelt hídkor- látok között és hátrakiabáltunk: — Átmentem a Malomárkon! A bátrabbak becsúsztak a széles és mély mederbe, aztán a híd alatti betonlépcsőre húzódtak, ahol néha száraz lábbal, máskor csak térdig vízben lehetett megállni. Milyen izgalmas volt, ha lovaskocsi, vagy autó dübörgött el a fejünk fölött! A nedves partot tavasszal ellepte a gólyahír, magas fák adtak a környéken fészket és árnyat a madaraknak. Emlékszem a perzselő nyári nappalokra, amikor ezen a hídon hagytuk el a falut, hogy aztán a Halászkanyaron túl elterülő vizeket és erdőket — gyermekkorunk titokzatos tengere és dzsungele — vademberként birtokba vegyük. Az első leágazásnál félrehajló ágak, tüskés bozótok, térdig érő csalán szegélyezte ösvényen mentünk le kedvenc csónakázó tavunkhoz. A csónakot egy hosszú rúddal lök- dösve haladtunk előre a gyönyörű tavirózsák, lótuszok, a sás és a nádas között. Kacsák és halak úszkáltak, ollós rákot fogtunk, békák brekegtek. Szúnyogok csíptek véresre felfedező utunkon, miközben rettegtünk, hogy mikor „kapnak el”, mert a csónakot használni, persze nem volt szabad. A fiúk gatyában fejest ugráltak a zsilipnél, a lányok — fürdőruha csak néhányunknak volt — hatalmas ovációval üdvözölték bátorságukat. Aztán, ha már nagyon éhesek voltunk, hazaszaladtunk és megettünk mindent, ami konyhában, kamrában fellelhető volt. Soha nem lehetek elég hálás ezekért a nyarakért. Soha nem adhatok ennyi szép élményt, titkos kalandot a gyermekeimnek. Áz ebéd végeztével összebeszéltünk és kimentünk inni egyet a Mária kúthoz. Az volt ám csak a víz! Nem olyan egyszerű kúti, amilyet otthon lehetett meríteni az alumínium bögrével! Nem! Ide üveggel, kulaccsal és megfelelő áhítattal érkeztünk. Jéghideg, kristálytiszta erdei forrás volt a Mária kút. Állítólag még a Somssich gróf rakatott fölé kis kőbarlangot, mert Mária leánya is szerette a forrás friss vizét. Itt pihentünk ebéd után. Aztán továbbmentünk Törökvár veié. Vittünk magunkkal egy-egy üveggel a kincset érő vízből is. A törökvári tó valamikor a hódoltsági időkben a koroknai vár árka volt. Az évszázadok eltüntették az elfoglalt és lerombolt erőd maradványait, de a várárok vize — ki tudja, tán nagy esőzések voltak akkor? — megduzzadt, és tóvá nőtte magát. Itt találkoztak három szomszédos falu gyerekei, ez volt a délutáni és esteli fürdések rendes helye. A törökvári tóhoz erdőn keresztül vitt az út. Gyakran láttunk mókust, őzet, néha-néha rókát, vaddisznócsaládot és számomra a legijesztőbbet — homoki viperát is. De azért naponta megtettük az utat, mert a törökvári árok vizében „muszáj” volt megfürödni. Hatalmasnak láttam a dombot, mely a vár volt egykor. Elszoruló torokkal léptem mindig az erdőbe, félve néztem a fák közé. Tudtam: egyszercsak janicsárokat, agákat, bégeket vagy akár magát a török szultánt fogom látni. Elémtoppan díszes kardjával, középkori fegyverzetben, hogy magával ragadjon, fogságba ejtsen, háremhölgyévé tegyen az idők végezetéig. Az erdő ezerféle zöldje, ismerős állatai, Törökvár titokzatos meséje mind-mind vonzottak a tóhoz. Milyen jó volt megérkezni, fellélegezni a parton: ma is láthatom a szikrázó víztükröt, ma sem csípett meg a vipera, ma sem rabolt el a török szultán! Lehűtötte felajzott fantáziámat a friss víz, és egy perc múlva már minden felejtve, ahogy csak gyerek tud örülni, tapostuk a vizet, labdát dobáltunk, fejest ugráltunk és indiánordi- tással kentük az iszapot vöröslő testünkre. Este holtfáradtan, maszatosan, farkasétvággyal érkeztünk haza. A fogékonyságom megmaradt mindenre ami távoli és misztikus. Vajon mindenkinek ilyen sokat ad a gyerekkor? Nekem mindent adott. Ma is ebből élek, amikor a szorongató mindennapokat egy-egy percre megállítom, hogy befelé nézzek. Aztán megint élni kell a mát, taposni az utakat, amit valamiféle rend kijelölt nekünk. Ha eszembe jutnak azok a nyarak, úgy érzem nincs nálam senki gazdagabb. Egészen a lelkem mélyéről hívtam elő sok-sok éve bennem alvó gyermekkoromat: a szénaillatú nyári estéket, amikor az udvar tele volt kamaszodó és felnőtt gyerekekkel, akik nyáresti éneklésekre, hatalmas kártyacsatákra, jóízű viccmesélé- sekre jöttek össze. A közeli tavak békakórusa, az erdők esti csendben felfogható neszei, a hőséget enyhítő szél elérhetővé tették számunkra a természetet. Úgy hordoztuk magunkban a zajokat, illatokat és benyomásokat, hogy velük színeztük ki a hétköznapok szürkeségét. Az élet izgalmasnak, titokzatosnak, gyönyörűnek látszott. A rózsás szőlőlugas alá apám „tőkéket” eszkábált, gyalulatlan deszkalapokból szögeit a legmagasabbra asztalt. Körbeültük, és a drága öreg kocsmáros zsíroskenyeret, bambit, kártyát hozott elő. Vagy akkor még nem is volt öreg az apám? Talán én lehettem nagyon fiatal? Soha többé máshol nem volt olyan jóízű az étel, soha többé nem volt sehol olyan őszinte a szó, soha később nem lehettem olyan gondtalan, mint a friss illatú farönkök, egymásba kapaszkodó szőlőindák, régi nyarak idején. A Malomárok partján éjjelente azt álmodtam: költő leszek és csillagász. „Én verset fogok faragni majd egy csillag asztalán.” — így gondoltam akkor. Most két lábbal, józanul és szilárdan kell a földön állnom. De én kifogtam az egész rohadt világon! Úgy teljesítem a rámrótt kötelességeket, hogy a szívemben tovább dédelgetem a költészetet. Féltékenyen őrzöm újra felfedezett, tünékeny kincseimet, hogy el ne vehesse tőlem a gond, a.rend, a kötelesség, a muszáj. Mert milyen másként hangzik ez a mostani muszáj, mint amikor gyerekként „muszáj” volt a törökvári tóhoz menni. Muszáj! Talán nem is kellett volna mást írnom, mint ezt az egyetlen szót, ezzel elmondtam azt a régi kislányt és a mostani felnőttet is. Innen van bennem ez az örökös nyugtalanság? Miért nem tudok csak a holnapi ebéddel törődni? Miért kell bonyolítani az életemet újabb furcsaságaimmal? Ezek a sorok jóleső szorongást, titokzatosságot, félelmet, örömet diktálnak, mint a régi nyarak idején... Amikor féltem és reméltem, hogy elrabol a török szultán.
