Somogyi Hírlap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 178-204. szám)

1991-08-31 / 204. szám

6 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1991. augusztus 31., szombat „Nincsen pénzem, se dohányom..." CSlKMADARAS MADARAI Az út két oldalán piros ruhás lányokra, fehér inges fiúkra fi­gyelünk fel Némelyikük vállán csizma, kezében tarisznya és fejsze. A székely népviseletbe bújt fiatalok fellépésre készül­nek. Miklós Márton, az ősz hajú, ám ereje teljében lévő tanító irányítja az együttes tag­jait, s teszi mindenki a dolgát... A zömmel tizen- és huszon­évesekből álló, népes csoport a Csíkszeredától néhány ki­lométerre levő Csíkmadaras­ról érkezett pár napra me­gyénkbe, az ádándi népi együttes meghívására. A ba­rátság kezdeteiről árnyas meggyfák alatt meséli a kö­vetkezőket az együttesvezető: — Két éve Szlovákiában, a Vág-parti fesztiválon találkoz­tunk az ádándiakkal. Házi Fe­rencié, a faluban működő dalkör irányítója azzal jött hozzánk: szeretné, ha együtt énekelnénk el a székely him­nuszt. Nem kellett noszogatni bennünket. Az idén nyáron a madara- siak ellátogattak Somogyba. Örömmel jöttek. A forradalom előtt nemigen tették ki lábukat az országból. Bemutatkoztak a buzsáki búcsún is. Buzsák polgármestere könnyezett, amikor kezet szorított a mada- rasiakkal... A 2500 lelkes, színmagyár falu büszke 50 tagú népi együttesére, amelyben “ 35 esztendős a legidősebb tán­cos. 28 évvel ezelőtt alapította Miklós Márton. Részt vettek a Tavasz a Hargitán folklórtalál­kozón. Sikerüket országos második, harmadik díj, tévé­felvétel igazolja. — Sok a falunkban a jó mozgású és muzikális gyerek — jegyzi meg az együttesve­zető. — Közülük sokat tanítot­tam. Hegedülni is tud néme­lyik. Én ugyanis 37 éven át ének-zenét oktattam az isko­Miklós Márton vezető Iában. A diákokat sikerült be­vonni az együttes munkájába. Mindig szükség volt az után­pótlásra, hiszen ha az egyik lánynak udvarolt egy fiú, akkor már nemigen jöttek közi- bénk... Fiatal pár közeledik. A fiú keze a lány vállán, házasok. Két gyereket nevelnek. Az asszonyt kedvenc táncáról faggatom. — Mindegyiket szeretem táncolni és énekelni — feleli Böjté Ilona, Csíkmadaras pol­gármesteri hivatalának gaz­dasági referense. — A ha­gyomány számomra nagy kincs. A népdalok, táncok iránti rajongásomat a tanító úrnak köszönhetem — mondja, s közben rámosolyog Miklós Mártonra. — Tíz éve, hogy rendre eljárok a pró­bákra és a fellépésekre — folytatja —, ahol együtt izgu­lunk egy-egy koreográfia sike­réért. — Én régebben kezdtem táncolni, mint a feleségem — kapcsolódik a beszélgetésbe Böjté József, aki autószerelő, gépész és kedvét leli a fara­gásban is. Annak ellenére, hogy ily sokrétű az érdeklő­dése, marad ideje az együt­tesre. — Ha nem csinálnám, szegényebb lennék. Szeretek mulatni. A jókedvre pedig a színpadon is szükség van. De ha szomorkás a hangulatom, akkor is dalolok. Olyanokat, mint amilyen a „Nincsen pén­zem, se dohányom, vedd meg pajtás a dolmányom” kezdetű nóta. — Ezt a házaspárt példaké­pül állítom a többieknek. Hogy miért? A kitartásukért — me­séli az együttesvezető. — A forradalom után ezek a fiata­lok még inkább ráébredtek, mily nagy kincset kaptunk őse­inktől. Am ez illékony, vigyázni kell rá. Miklós Márton lelkes őrzője és továbbadója a hagyomá­nyoknak. Helyi gyűjtés alapján dolgozta fel a székelyfonót, lakodalmast állított színpadra, megelevenítette a felcséki le- ányszöktetést, Találkozó a forrásnál címmel készített egy koreográfiát, s a Kádár Kata balladafeldolgozással is szín­padra lépett már népi együt­tese. Tervezi: hamarosan be­tanítja a már felgyűjtött egy­házi anyagot. A szentjánoso- lás szép szokását idézi fel, s fel akarja újítani a Kádár Kata balladát is; ebbe Domokos Pál Péter gyűjtésének a dalai is bekerülnek. Támogatás nemigen csur­Fotó: Kovács Tibor ran a csoport perselyébe. Mik­lós Márton tiszteletdíj nélkül irányítja az együttest. A me­gyei kultúrtanács — amelyben magyarok a vezetők — finan­szírozta mostani útjukat. Az ádándi művelődési ház színpadán melegítenek be a fiatalok. A pódium előtti téren hangszereiket hangolják a ze­nészek. Bíró Ernő népizene­kara kíséri az éneket, a táncot. A cimbalomnál Bálint Lajos, Csíkmadaras kántora. — A helyi kultúrházat veze­tem, — mondja. — A kántori feladatok mellett — bár képe­sítésem nincsen — tanítok az iskolában is. Amióta megszün­tették a vásárhelyi zeneta­nár-képzést, Erdélynek nagy szüksége van minden kottát ismerő pedagógusra. Amikor arról faggatom, megél-e mindebből, fejcsó­válva mondja: — Kell a mellékjövedelem, ezért kénytelen vagyok lako­dalmakban is muzsikálni... A függöny felgördül, a szín­padot benépesítik a fiatalok. Szólót énekelnek, párost tán­colnak és népszokásokat mu­tatnak be. Őszinte örömmel, hittel, lelkesen. Lörincz Sándor Tiltott gyümölcs voltam BESZÉLGETÉS DÉVAI-NAGY KAMILLÁVAL A virágénekek mél­tán közkedvelt előadója a hetvenes években aratta első igazán nagy sikereit. Országjáró énekesünkről később mind kevesebbet hallot­tunk, hiányzott a hazai előadóművészek sorá­ból, a pódiumokról. A világot járta. A Balatonon egy kel­lemes délután beszél­gettünk a magyar kul­túra követével. — Olyan lehetősé­gem volt, hogy bejár­hattam szinte az egész világot. Püski Sándor abban támogatott, hogy eljuthattam Ame- rika-szerte azokhoz az emberekhez, akik ér­deklődtek a magyar népdalok iránt. Nagyon sokat kap­tam az emberektől, szinte kézről kézre ad­tak. A hallgatóságom napról napra duzzadt. Ezzel szemben Erdély­ben tíz évig nem éne­kelhettem. Tiltott gyü­mölcs voltam. Dévai-Nagy Kamilla Budapesten született, szülei Erdélyből települ­tek át. Kulturális örök­sége őt is Erdélyhez köti. Új lemeze nem ré­gen került az üzletekbe Hívj és vezess címmel. Vallásos dalokat tar­talmaz. A zenei felvétel Ame­rikában készült, itthon énekelte rá a dalokat az előadóművész — ez az érdekessége az új lemeznek, illetve kazet­tának. Az asztaltársaság tő- szomszédságában ült Oszter Sándor színmű­vész, rápillantva jutott Dévai-Nagy Kamilla eszébe, hogy terveiről is beszéljen. — Oszter Sándorral hamarosan megjelenik egy közös country-le- mezünk. Kocsis István egy monodrámával ajándékozott meg, en­nek a bemutatójára is készülök. A darab Déryné életéből villant föl érdekes epizódokat. Ősztől tanítani is fogok, meghívtak a Közép-eu­rópai Népfőiskolába. Hangja mellett leg­főbb ismertetőjele az ál­landóan viselt szép hajpántja volt. Most ezt keresem rajta. — Lelki fájdalmam­ban tettem le. Elváltam. A pályakezdő kislány­ból érett asszony lett, ötvenéves. Ebben a korban már nem sza­bad hajpántot viselni. Sutba dobtam. — Milyen változáson ment át élete folyamán egyénisége? — Talán emberibb lettem. Esendő ember. A hajpántos Kamillánál gondolkodóbb. — Nem hiányoznak a külföldi szereplések? — Szabad időmben szövök, fonok, szob- rászkodom. Nagyobbik gyermekem másodé­ves színiiskolás, a ki­sebbik a Bihari Tánc- együttesben táncol. Ki­töltik az életemet. A kül­földi érdeklődés a ma­gyar kultúra iránt pedig mintha megcsappant volna. Ez a saját ta­pasztalatom. Elsősorban azok az emberek érdeklődtek az előadóművészetem iránt, akik fogadalmat tettek, hogy addig nem látogatnak haza, amíg nem következik be a rendszerváltozás. Ők igazán éhesek voltak a magyar kultúrára, most már azonban rendsze­resen hazalátogatnak, itthon elégítik ki műve­lődési igényeiket. Beszélgetés közben épp úgy figyeltem min­den rezdülését, mint amikor először találkoz­tunk Kaposváron a me­gyei könyvtárban, anno... Nemcsak éneklés közben ül ki az arcára művészetének ragyo­gása, hanem a vele pá­rosuló lelki gazdagság is akkor mutatkozik meg, amikor prózai dolgokról beszélgetek vele. Ez szépségének a meghatározó titka, amely megragadja az embereket. Horányi Barna

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents