Somogyi Hírlap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 178-204. szám)
1991-08-22 / 196. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — NYUGDÍJASOK OLDALA 1991. augusztus 22., csütörtök A vízimolnár száz éve Lépésben haladunk Va- rászló egyik dűlőjének földe- sútján. Peti Antalhoz, a kevés híján egy évszázada született egykori vízimolnárhoz tartunk. Már messziről látszik: csodás tájhoz közeledünk, festői a környezet. Autónkkal félve hajtunk rá a régi tahidra és lám: az elbírja a terhelést. Egyik oldalunkon a fákkal övezett tó, a másikon a kétszáz éves vízimalom. Ritkán látni ilyet, egy pillanatra a XVIII. században érezzük magunkat. Peti Antal sétabotjának segítségével, meggörnyedten csoszog felénk. Gyanakodva fogad minket. Kiderül, hogy miért a bizalmatlanság: az este betörtek hozzá és elvitték megtakarított pénzét, felforgatták a hófehérre festett portát. Meséli, hogy nem ez az első eset, de ő már nem szól a rendőröknek, úgysem találják meg a tetteseket. Mondjuk, hogy róla szeretnénk írni. Nehezen indul a beszélgetés. A kertben ülünk, és Peti Antal még percekig az elmúlt napon történtekről morfondíroz. „Minden filléremet elvitték..." — nyugszik bele nagyon lassan a történtekbe. Itt született Varászlón, ebben a házban. Egyedül élt mindig. Amikor a múltról faggatom az első világháborúról szól, amelyben végig ott volt, meg is sebesült, de túlélte. Lőszerkezelő tiszt volt és ezt büszkén említi. Ma már évtizedekben számolja az eltelt időt, és percekben a jövőt. Mindig a saját malmában dolgozott. Ezt még 1878-ban vette meg édesapja a hozzá tartozó tóval és erdővel. Most mindez az övé! A múltról nem beszél többet. Siettet minket, mert sok a dolga, meg készül az ebédre. Csattog a fényképezőgép, miközben az idős ember lassan visszasétál szerény otthonába. Mutatja, hogy feldúltak mindent, amikor a pénzt keresték. Ha már szóba kerül, megkérdezem tőle, hogy miből is él most. — 600-700 forintot kapok havonta. Elég ez már nekem, meg aztán beosztom. Ne- mesdédről kapom az ebédet, mire másra volna nekem szükségem? Tehertétel már az élet... Egyformán telnek a napjai. Mint mondja sokat alszik, délelőttönként boltba jár. Nem panaszként, de megemlíti, hogy többet is segíthetne neki a falu. A tavat és a környékét tíz éve bérbe adta a tsz-nek, amely rendben tartja azt. Hogy mi lesz később, azt ma még nem tudni. A faluban beszélnek arról is, hogy valamelyik vízügyi múzeum örökölné, de bizton ez sem állítható. Tény, hogy Peti Antal birtoka természeti csoda, az értékes és ma is működő vízimalom pedig az élő történelem. Most még a gazdája óvja és vigyázza a vérzivataros évszázadokat átélt varászlói szigetet... Varga Zsolt Fotó: Gyertyás László Ne ajázkodjunk megj Hozzászólás cikkünkhöz — Ilyenek lennénk? — címen 1991. augusztus 1-jén a Somogyi Hírlapban, a Nyugdíjasok oldalán megjelent írása nem kerülhette el figyelmünket — olvasom Kiss Lajos (Sántos, Fő u. 28.) levelében. Aztán így folytatja: — Valóban ilyenek lennénk? Saját tapasztalatom alapján írom Önnek: nem hiszem el! De ilyenekké tesznek bennünket... Szociális segély (egyszeri) kérése után a hivatal jegyzője fölkeresi a kérelmezőt a lakásán s ott "környezettanulmányt" készít. Körülbelül negyven-ötven kérdésre kell válaszolni. A kérdések között szerepel a kérelmező és házastársa adatain kívül gyermekeinek és unokáinak száma, pontos címük és munkahelyük megnevezése, havi keresetük feltüntetése stb. Ezenkívül azt is tudakolják, hogy a kérelmezőnek — például — van-e hűtőládája, színes tévéje, gépkocsija, állatállománya, és még számos kérdésre kell válaszolni az adatlap kitöltése során. Szerepel a „környezettanulmányban” a lakás belső megtekintése is. Engem az ilyen adatgyűjtés nagyon emlékeztet a BM már feloszlatott lll/lll-as ügyosztályára, melynek tevékenysége jogellenes volt... Nem hiszem, hogy a köztársasági megbízott tud erről és törvényesnek tartja... Az a tapasztalatom, hogy aki nálunk ilyen kérelemmel fordul az önkormányzatokhoz, annak számolnia kell az ezzel járó megaláz tatással] engednie kell azt, hogy gyermekeit zaklassák, megszégyenítik őket szüleik rossz anyagi helyzete miatt, akik pedig nem tehetnek róla, hogy egész életük munkája után most a kisnyugdíjasok csoportjába tartoznak. Ezek után mi a tanulság? — kérdezi levelében Kiss Lajos, s mindjárt válaszol is: — Az, hogy ne kérjünk! Legyünk inkább szégyel- lősek, éljünk nehéz körülmények között, de ne alázkod- junk meg! Tehát: ezek után ilyenek leszünk — summázza mondandóját sántosi olvasónk, miután megírta és elküldte nekünk annak a procedúrának a történetét, ami egyszeri szociális segély iránti kérelmének elbírálásával járt. Ő bizony ebből még egyszer nem kér! — ez a végkövetkeztetés csendül ki levelének soraiból. De vajon jól teszi-e, ha így vélekedik, és bár lenne helye a pénznek, nem kér szociális támogatást? Becsülendő az önérzetesség, ám az ember pénzből él, s ez a pénz olykor bizony segély formájában érkezik... Addig is, amíg nem „szelídülnek” a ma még meglehetősen „sarkos” formaságok, azok járnak jobban, akik nem szégyellnek kérni. És „környezettanulmányt” úgy is lehet ám készíteni, hogy közben a kérdező nem sérti senkinek az önérzetét... H.F. Emberségből kitűnő! A kaposvári hetipiacon hosszú a sor az újkígyósi Baromfi Kft hűtőkocsija előtt. Kicsit lökdösődtek, tolakodtak, de végül is mindenki elégedetten távozott. A vevők elégedettek voltak az árakkal és a minőséggel, a gyors és udvarias kiszolgálással, de legfőképp a választékkal. Ki-ki a pénztárcájához mérten válogathatott az egész csirke, az aprólék és a külön is kapható combok közül. Az anyagilag jobban „eleresztettek” bizony két-három csirkét is könnyedén süllyesztettek szatyraikba. A két eladó mindenkinek mosolyogva megköszönte a vásárlást — már ez is új, szokatlan jelenség napjaiban. Hát még az, ami ezután történt... A nevető szemű fiatalember — az egyik eladó — észrevette, hogy egy szerényen öltözött idős hölgy tétován emelgeti az aprólékot meg a húsosabb falatokat tartalmazó zacskókat. Láthatóan nehezére esett a választás — végül nagy elszántsággal a húsosabb csomag mellett döntött. Amikor a fiatalember látta, hogy az idős hölgy milyen körülményesen szedegeti ki pénztárcájából a rávalót, gyors mozdulattal — de egyáltalán nem sértő módon — kezébe nyomta az aprólékot tartalmazó zacskót is. Mire a hölgy kissé értetlenül, elpirulva nyújtotta vissza, mondván: ő ezt nem kéri... Az eladó mosolyogva megnyugtatta: — Tessék csak eltenni! Ez jár! Teszik tudni, ön a századik vásárlónk! Mindezt olyan meggyőzően mondta, hogy el kellett neki hinni! A megkönnyebbült asz- szony ajkát még a köszönet is nehezen hagyta el... Mi, csöndes szemlélők, ugyancsak jó érzéssel telve távoztunk, hiszen az emberségnek látszatra ugyan kicsi, ám mégis csodálatos — s napjainkban nem túl gyakori — megnyilvánulásának voltunk a tanúi. Báli Györgyné Segítenénk a sokgyermekeseken és a kisnyugdíjasokon Beszéljünk „idegenül” is! Idegen nyelvű klubokat szervez ősztől a Nyugdíjas Klubok és Idősek „Életet az éveknek” Országos Szövetsége. A német, angol és francia nyelvű klubokat azokban a városokban indítja a szövetség, ahol ezt nyugdíjas tagjai igénylik. Nem nyelvtanfolyam indítására gondoltak a szervezők, hanem a régi nyelvtudást felfrissítő, teázgatás közben zajló, kellemes hangulatú beszélgetésekre, eszmecserékre... ÁTMENETI KÖNNYÍTÉS A Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége átmenetinek tekinti azt a jelenlegi rendeletet, amely a mozgáskorlátozottak közlekedésének támogatásé- * ról intézkedik. Jövőre újra tárgyalják a rendeletet, hogy az az érintettek számára kedvezőbb — a támogatás mértéke értéktartóbb — legyen. Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc ...De nem tudunk másképpen segíteni, csak így, hogy szót emelünk ezeken a hasábokon — tízszer, százszor, és mindannyiszor abban reménykedünk, hogy soraink meghallgatásra találnak azoknál, akik intézkedésre hivatottak. A jó szándék vezet bennünket akkor is, ha — éppen az ő érdekükben! — a „feledékeny” intézményeket, szervezeteket vagy a következetten, kellően végig nem gondolt rendelkezéseket, rendeleteket, utasításokat bíráljuk. Közben abban bízunk, hogy egyszer majd csak odafigyel valaki arra, amit mondunk, amit ezeken a hasábokon írunk a kisnyugdíjasok nem éppen rózsás helyzetéről, illetve kilátásairól — és segít... Ezzel a ki nem mondott, de félreérthetetlenül jelzett szándékkal közöltük a közelmúltban Feledékeny rendeletalkotók című írásunkat is a Nyugdíjasok oldalán. Mint a cím is utal rá: nem a sokgyermekeseket, nem is a kisnyugdíjasokat kívántuk bírálni, hanem azokat, akik országos érvényű rendeleteket, szabályokat alkotnak, utasításokat adnak ki. Hogyan, hogyan nem, akadt olvasó — jó szándékát egy pillanatra sem vonom kétségbe — , aki ennek az írásnak a „tejjegyekkel” foglalkozó részét mégis a rászorulók ellen irányulónak vélte, s úgy értelmezte a cikket, mintha az ezeket a rétegeket kritizálná... Előfordul, hogy egyes rendelkezéseket olyan nemkívánatos következmények kísérnek a gyakorlati megvalósítás során a mindennapi életben, amelyeket alaposabb végiggondolással elkerülhetnének az illetékesek! így — például — nem a boltosok és főként nem ezeknek a jegyeknek a tulajdonosai okolhatók azért, ha a „tejjegyek" egyike-másika „mellékösvényre” téved, és nem tejben, illetve tejtermékben, hanem más áruféleségben ölt formát. Ugyanis mindkét fél a neki legmegfelelőbb lebonyolítási módot választja, s ebben semmi kivetni való sincs. Mint a cikk címe is utal rá: kifogást emelni sem a boltos, sem a vevő — köztük a sokgyermekesek és a kisnyugdíjasok — ellen nem állt szándékomban. Nem is ez volt az írás végkicsengése, hanem az, hogy körültekintőbben, kevesebb kapkodással megalkotott rendelkezésekre van szükség. Ezek ugyanis nem adnak alapot arra, hogy az állampolgár a végrehajtásnál lépten-nyomon a kiskaput keresse és azt próbálja nyitogatni. Szerettem volna, ha az írásból ezt a mondanivalót olvassa ki mindenki, akit illet... A szerk.
