Somogyi Hírlap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 178-204. szám)
1991-08-18 / 194. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1991. augusztus 18., vasárnap Félelem és bizakodás Hétköznapok a Dráva mentén Áthallatszik a fegyverropogás — Az asszonyok sírnak, a férfiak káromkodnak (Folytatás az 1. oldalról) A négy faluban mindössze 1370-en laknak, ebből 604 a lakócsai. Az itt élők 90 százaléka horvát ajkú. Etnikailag idetartozik még a Baranya megyei Felsőszentmárton, Drávasztára és Drávakeresz- túr is. o — A megyehatár mintha országhatár lenne — véli Dr.Krasznai Mária körjegyző. — A lakosság legalább harminc éve harcol azért, hogy a baranyai településeket autóbusszal is meg lehessen közelíteni. Az itt élőknek ugyanis sok rokona van odaát. Mi is azt szerettük volna, ha az összeköttetés létrejön, ám annak ellenére, hogy csak minimális menetrend-módosításra lenne szükség, a Pannon Volán és a Kapos Volán nem tud segíteni rajtunk... Az önkormányzatok első feladata volt, hogy felújítsák a halottasházakat, amelyeket előtetővel láttak el; megadva a végtisztesség tisztességes módját. Korábban hetente kétszer járt ide patikus Szu- lokbóJ. Most, hogy rendbehozták a gyógyszertárat, naponta kiválthatók a receptek. — A polgármesterek nagy gondot fordítottak a művelődési házakra is — jegyzi meg Horváth Csaba népművelő. — A lakócsai öt éve épült, így ennek nem kellett megszépülnie. A többi háromra viszont ráfért a renoválás. Hetente van mozi, és havonta rendezünk egy bált ahol a pellérdi Monitorégyüttes muzsikál. Általában 300-350 fiatal jön el. Többre nem is számíthatunk, hiszen zömmel öregek lakják a falvakat. Az ifjúságot elcsábította Pécs, Kaposvár, Barcs és Sellye. Korábban kéthetente találkoztunk jugoszláviai fiatalokkal. Most nem jönnek, nem jöhetnek. Drukkolunk azért, hogy Horvátország kivívhassa függetlenségét, hiszen akkor a régi kapcsolatokat újra visszaállíthatnánk a sport terén is. © — Miként élik mindennapjaikat itt a horvátok? — kérdezem a körjegyzőasszonyt. — Bár én magyar vagyok, úgy vélem, hogy másként kell kezelni azokat a nemzetiségieket, akik mindig Magyarország területén éltek, és másként akik Erdélybe, Kárpátuk- rajnába vagy Szlovákiába szakadtak. Az itteni lakosság magyar érzületű, valamennyi magyarnak vallja magát. Az azonban nem vitás: elmaradott térség a miénk. Az volt Tito „láncos kutya” korszakában, s az most is. Szegény népek lakták ezt a négy falut. Régébben többen tartottak állatot, hogy kiegészítsék jövedelmüket. Napjainkban csak kevesen vállalkoznak erre, s a helyi termelőszövetkezetben, a mecseki erdő és fafeldolgozónál, a sellyei víztársulatnál vagy a pécsi bőrgyárban dolgozva — felélik fizetésüket. — Sokan akarják visszakapni földjeiket? — A fogadóórákon megkeresnek az emberek. Zömmel úgy érzik, ilyen nehéz gazdasági helyzetben kár volt megalkotni a kárpótlási törvényt. Nem nagyon akarnak újra földtulajdonosok lenni. Én bíz- tatgatom őket: néhány év múlva lesz értéke a földnek... © Takaros porták. Nemcsak az udvar, a ház előtti kiskert, hanem még a kövesút melleti rész is gondozott. A László családban a ház asszonya kilenc személyre főzött; a jugoszláviai Rusaniból áttelepült lányát és családját is ők tartják el. — Mindenképpen el akartunk onnan jönni — mondja a fiatalasszony. Mindent magunk mögött hagyva, menekültként telepedtünk le itt. Nem lehetett ott tovább megmaradni. Legutóbb is jött egy autó, kiugrott belőle egy ember és a levegőbe lövöldözött össze-vissza. 200 ezerért vettünk már egy házat, s talán sikerül mihamarabb elhelyezkednünk. — Nagyon aggódunk az ottaniakért — jegyzi meg László Jánosné. — Itt, Lakócsán szinte minden harmadik-negyedik családnak van rokona odaát. Az asszonyok sírnak, a férfiak káromkodnak... Elhanyagolt, • romos épület csak néhány van. Bennük perifériára került városi emberek telepednek le és növelik az ön- kormányzat .szociálpolitikai gondjait. t Jankovics József: Tönkretettek mindent... © A 138 lélekszámú Szent- borbáson most egyetlen ház épül; Dudás Jánosné polgármesterasszonyé. A termelő- szövetkezet sztk-ügyintézője, s tiszteletdíjért látja el a feladatot. Azt vallja: a legfontosabb a vezetékes ivóvízhálózat kiépítése. A 16 millió forintos beruházásra céltámogatási kérelmet adnak be, mert a lakosságot tehermentesíteni akarják. A szentborbásiakban mégis ellenszenv van a víz iránt; félnek a több tízezer forintos kiadástól... A verandáról főtt kukorica illata száll. A 12 éves Jasenka Bosnyak alig várja, hogy elkészüljön a délutáni csemege. Nővérével és édesapjával Eszékről érkezett Dudásék- hoz. Röntgenasszisztens édesanyja az események miatt nem kapott szabadságot. A két leány átmenetileg Borbá- son marad. Jasenka a tévé előtt ül, és figyeli a fejleményeket. Itt nem fél, de Eszéken megijedt, amikor hallotta a kézigránátok zaját... Az árnyas vadgesztenyefa alatt hárman ülnek a pádon. Köze- ledtemre egy idős és egy fiatal asszony feláll és odébb ballag. Aki megvár, Aranypataki Ferencné is csak később árulja el a nevét. Honnan a bizalmatlanság? Azt mondja: most mindannyian félnek.. Rendőr fiával és családjával él, s reggelente és esténként a pádon folyik a diskurzus. A ma és a régmúlt összekeveredik. Hol a felsőszentmártoni gyermekévekről, hol a közelmúlt- béli jégverésről beszél a 69 esztendős beteges asszony. Jobb napokra vágyott, de már nemigen bízik abban, hogy erszényében egy-egy nyugdíj- fizetéskor valaha is több lesz négyezer forintnál. © Az italboltban — ahol ugyan leltároznak — akadunk rá Jankovics Józsefre, aki tősgyökeres horvát, s a képviselőtestület tagja. Hideg sörrel a kezében mondja: —61 éves vagyok, s traktoros voltam a téeszben. Most sem tétlenkedem. Vannak lovaim, hízóim, teheneim, birkáim. Gazdálkodom, hogy az unokáimnak tudjak venni Fotó: Kovács Tibor egy-egy ruhadarabot és csokit, mert különben nem kapok tőlük puszit. Jankovics József elégedetlen a téesszel. — Tönkretettek mindent, egy árva legelője nincs Szent- borbásnak, mindet felszántották, visszaállítani pedig nem akarják — mondja. A Dráván túli horvátok helyzetéről így beszél: — Együttérzünk velük, sajnáljuk őket. Összerezdülünk, ha halljuk a lövöldézést. A minap számoltuk; ötször lőttek. A kézi és a nagyobb fegyverek zaja is tisztán hallik... Lesétálunk a Dráva-partjára. A körjegyzőasszony szerint nemrég még nem tehettük volna be a lábunkat a határsáv menti, „exkluzív rezidenciába”. Az örökzöldekkel körülölelt épületegyüttest 2,2 millió forintért veszik át a pécsi vízügyi igazgatóságtól. 65-35 százalékos arányban a lakócsai és a po- tonyi önkormányzat tulajdonába kerül majd a sok lehetőséget sejtető terület. © — Üdülőközpontot szeretnének kialakítani, s egy kemping is helyet kaphatna itt — mesél terveikről dr.Krasznai Mária. Odébb horgász- és vadászparadicsom várná a vendégeket. A felsőszentmártoni- akkal együtt a folyó hasznosítása a cél, amely munkahely- teremtéssel is együtt járna. A Dráva csendes, a vize kellemes. Hogy az érintetlen birodalom nyugalmát mikor zavarta meg utoljára fegyverropogás, nem tudni. A rezidencia gondnoka nem árulta el... Lörincz Sándor Nehéz a hajnali kelés Augusztus vége sok fiatalnak az utolsó felhőtlen boldogsággal eltöltött nyár végét jelenti. Sokan félve lépnek át a majdani munkahely küszöbén: hogyan fogadják őket, milyen megmérettetés vár rájuk? „Szeretnék érettségizni” Halász Edina bolti eladóként idén végezte el a szakmunkásképző iskolát. A vidám „tűzről pattant” 17 éves lány fontosnak tartotta, hogy minél előbb elhelyezkedjen. — Jó lett volna „kihúzni” még ezt a nyarat, de egyrészt biztos akartam lenni, hogy lesz állásom, másrészt minél előbb lábra akartam állni - nem szeretnék tovább a szüleim terhére lenni. — Gondolkodtatok az iskolában azon, hol fogtok dolgozni? — Néhány ember már tudta év vége előtt, hogy hol helyezkedik el, van aki más szakmában talált állást, és van, aki még kivár: nyaral. Én egy ismerősünk révén tudtam elhelyezkedni, és július 1-én álltam munkába. Édesanyám is bolti eladóként dolgozott fiatal korában, én folytatom a családi hagyományt. A suliban egyébként leginkább a matekot szerettem, a szakmai tárgyakat nem annyira... — Mennyire változott meg az életrended, mióta dolgozol? — Teljesen más. Nehéz megszokni a hajnali kelést, amikor délelőttös vagyok. S bizony, mikor hazamegyek, fáradt vagyok. Hiányoznak az iskolai barátok, a vidámság. Bár a munkahelyemen jól érzem magam, ott már felnőtte- sen kell viselkedni. Hét végén pedig pihenek, és van egy kutyám, vele játszok. — Voltál elkeseredett? — Az elején igen, amikor belegondoltam, hogy éveken át ezt kell csinálnom — hiszen azzal, hogy kiszolgálok, nem merül ki a munka. Ott a bolt felmosása, a polcok feltöltése, árucipelés. De az vigasztal, hogy minden nap valahogy más, s ha a vevőhöz kedves vagyok, ő is kedvesebb. Szeretnék esti iskolán leérettségizni, de még gondolkodom ezen, egyáltalán megéri-e, mit tudok vele kezdeni...? Vándorbottal Az állattenyésztési karon az idén végzettek nagy része nehezen talál állást. így van ezzel Bodor János is, aki állattenyésztési üzemmérnök. Nyaranként idénymunkákat vállalt, ezen a nyáron a Balatonon dolgozik egy Siótour irodában. — Most fogok kiutazni Németországba, ott ajánlottak egy munkát, megnézem a körülményeket és a lehetőségeket. Ha itthon kellene elhelyezkednem, ezzel a szakmával biztosan nem tenném. — Mit vársz ettől a lehetőségtől? — Anyagilag erősödést, tapasztalatokat, amiket egyszer itthon majd kamatoztathatok. Elégedett leszek, ha megérte kimenni, de még nem tudom hogy fogom bírni, főleg az egyedüllétet. — Ért csalódás a munkával kapcsolatban? — Becsaptak és kihasználtak 14 éves koromban. Ami öröm volt számomra? A megbecsülés, a jó közösség... — Neked mit jelent a munka? — A megélhetés egyetlen, biztos módját. Bár ez sem igaz, mert már bizonytalanná vált sokak számára... „Sajnálom, hogy eltelt” — Egészségügyiben végeztem, mint szakképzett ápolónő és aszisztens — mondja Boros Gabriella. — A szakmámban szeretnék elhelyezkedni. Ezt a nyarat még kirándulással, pihenéssel töltöm, Siófokon nyaraltam legutóbb a barátnőmmel. Őt nagyon irigylem, mert sikerült a felvételije az egészségügyi főiskolára, Pestre. Már' megbeszéltük, hogy ha ráérek, mindig meglátogatom... Mint Gabriella elmondta, az ünnep utánra tervezte az álláskeresést, eddig halogatta, egy kicsit félt, milyen is lesz majd idegenekkel együtt dolgozni. Legszívesebben gyermekosztályon dolgozna, de bölcsődében vagy óvodában is szívesen elhelyezkedne. — Hogyan gondolsz az elmúlt középiskolás évekre és hogyan a jövődre? — Sajnálom, hogy eltelt a négy év, jó osztályunk volt - sírt is mindenki ballagáskor. A szakmai gyakorlatokon tapasztalhattam, hogy mit jelent betegeket ápolni. Akkor fogant meg bennem igazán, hogy én ezt akarom csinálni, amikor másodikos koromban a kéthetenkénti egynapos szakmai gyakorlatok alkalmával az osztálytársammal gondoztunk egy nagyon beteg nénit. Any- nyira le volt gyengülve, hogy nem tudott mozogni, etetni kellett — már sok helyen felfekvései, sebei voltak. Lemosdattuk, megfésültük őt, rendbetet- tük az ágyát. Amikor gyakorlatra mentünk, s volt egy kis időnk, csak vele foglakoztunk. Körübelül egy hónap elteltével kezdett jobban lenni: beszélgettünk vele, s akkor megmutatta a kisunokája fényképét. Elszorult a torkom és „ünnepélyes érzés” fogott el, hogy ezt az idős nénit mi adtuk vissza a családjának. Pedig valószínűleg nem csak rajtunk múlott... Azt súgnám Szokás, hogy érettségin vagy államvizsgán túleső fiatalok biztatják a még a megmérettetés előtt álló társaikat. Persze addig nem hisz nekik az ember, amíg túl nincs ezeken az élet álította akadályokon. De azért azt súgnám az „életkezdőknek”: nem is olyan vészes... Tóth Kriszta