Somogyi Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)
1991-07-27 / 174. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1991. július 27., szombat ELSŐ HAZÁNKBAN A magyar fotográfia múzeuma A Magyar Fotográfiai Múzeum a közeljövőben nyílik meg Kecskeméten. Története két esztendeje kezdődött, amikor Katona István, a fotóművészek szövetségének elnöke segélykérésével fordult a televízió nyilvánosságához. A Bács-Kiskun Megyei Tanács jelentkezett elsőként, hogy felajánlja segítségét, új funkciót keresve a teljes felújítást igénylő kis ortodox-zsinagógának. Épp egy esztendeje megkezdődött az újjáépítés a megyei tanács és a szövetség több mint harmincötmillió forintos közös beruházásaként. Az intézmény igazgatójával, Kincses Károllyal a több szempontból is előzmény nélküli vállalkozásról beszélgettünk. — Az utóbbi másfélszáz évben nem kis részben éppen a fénykép közreműködésével vált a világ legnagyobb hányada hozzáférhetővé, „fogyaszthatóvá”. A fotográfiai múzeum eszméje éppen százharmincadik születésnapját ünnepelheti. 1861-ben vetették fel a magyar fotográfusok először, hogy szükség lenne az értékes munkák szervezett őrzésére, tárolására. Ezt a nekibuzdulást azóta körülbelül még hét vagy nyolc követte. A régi anyagok egy része végül sok hányódás után a szövetség gyűjteményébe került, s így állt össze 1958 körül az a történeti anyag, amely a múzeum alapjául szolgál. — Milyen korszakokból, körből származik ez? — Jelen van benne fotográfiánk nemcsak itthon, hanem a nagyvilágban is számon tartott színe-java. Többek között a két világháború között hazájuktól távol nemzetközi hírnevet szerzett alkotók, Mo- holy-Nagy, Robert Capa, Brassai, Munkácsi Márton, André Kertész munkái. Külön fejezetet érdemelnének az amatőrök is. Ha végignézzük a századfordulóig az amatőr fotósok listáját, meglepően sok kitűnő elmét fedezhetünk fel közöttük. Nagy élvezettel hódolt a fotózásnak például Jedlik Ányos, a csillagász Gothard Jenő, a fizikus Eötvös Loránd vagy Esterházy Mihály. A szövetség által gyűjtött és módszeresen gyarapított anyag jelenleg harmincezer emlékből áll. — Több gyűjteményt is nyilvántartanak Magyarországon. A múzeum kapcsolatban áll velük? — Nagyon örvendetes, hogy ma már szinte mindenki gyűjt fotót: magánszemély, állami intézmény, könyvtár és levéltár. Viszont nem tudnék három olyan magánembert vagy intézményt említeni, aki és amely a szakterület legalapvetőbb követelményeinek megfelelve foglalkozna ezzel. A múzeum attól lesz országos információs és szellemi műhely, ha példaként szolgál, hogy mit, hogyan, milyen feltételek között kell tárolni és feldolgozni. SegítséVeress Ferenc: A sztáni vasútépítés (1870) get kínálunk bárkinek, aki igényli ezt. — Gondolom, a gyűjtők tisztában vannak fogyatékosságaikkal. — Sajnos nem. Úgy tudják, a fénykép egy idő után magától megy tönkre, a kora miatt halványul, barnul, öregszik. Pedig csak arról van szó, hogy méltatlanul bánnak vele. A fo- tómuzeológia, a megőrzés tudománya mint szakma, ismeretlen hazánkban. A Magyar Iparművészeti Főiskolán például minden anyagra, textilre, bőrre, vasra, fára készítenek fel restaurátorokat, fotóra viszont a mai napig sem. — Pályázat útján került a múzeum élére. Előző munkahelye: a Gödöllői Művelődési Központ és a Magyar Színházi Intézet múzeuma. Tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének és szerkesztője a Fotóművészet című folyóiratnak. Hol, hogyan szerezte azokat a szakmai tapasztalatokat, amelyekre építhetett, amikor az országban még sosem volt intézmény koncepcióit, tevékenységei körét kidolgozta? — A Gödöllői Művelődési Központ igazgatóhelyetteseként kerültem szorosabb kapcsolatba a fotóval, miközben kiállításokat, különféle akciókat szerveztem. Nyolc éve szerveztem az első, fényképészek, múzeológusok, resBoros János cs. k. udvari fényképész: Portré Bottá Ferenc: Szántás (1955) taurátorok továbbképzését célzó mesterkurzust. Munkatársaimmal azon igyekeztünk, hogy ezen a területen is megteremtsük a kézművesmunka becsületét. Úgy gondoltuk, aki a gyakorlatban is megtanulja, milyen anyagokból, milyen eljárásokkal készülnek ezek, tud majd bánni is velük. — Az intézmény ezek szerint elsődleges feladatán, a leletmentésen kívül még sok egyébre is vállalkozik. — Ez a múzeum nem halott képek, halott kiállítások épülete, hanem a hazai fotóélet organikus része lesz. Olyan szellemi és kulturális, kereskedelmi helyszín, ahol hasonló érdeklődésű emberek találkozhatnak. Tervezzük egy sokszorosítóműhely felállítását is, hogy hetente vagy havonta kiadjunk egy kifejezetten fotótörténettel foglalkozó periodikát. — Az intézmény arról is nevezetes, hogy az ország első alapítványi fenntartású múzeuma. Nem függ sem a Fotóművészek Szövetségének, sem pedig az állami támogatásban részesülő múzeumi hálózatnak a sorsától. Fenntartója a cégbíróságon bejegyzett Magyar Fotográfiai Alapítvány. — Hogyan gazdálkodnak majd a pénzből? — A múzeum az alapítvány alaptőkéjét érintetlenül hagyja, s az évi kamatból tartja fönn magát. Kiegészítésként jövedelmet hozó tevékenységeket kell folytatnunk. Természetesen egy múzeum soha, semmilyen körülmények között nem lehet képes ön- fenntartásra, nekünk sincsenek ilyen illúzióink. — Mennyi pénzzel rendelkezik jelenleg az alapítvány? — A számlán négymillió forint van, de ennek körülbelül a két és félszeresére lesz szükségünk, hogy nyugodtan belevágjunk az első évbe. Jó lenne, ha mindazok, akiknek közük van a fotográfiához, tudnák, hogy ez az intézmény értük is, általuk is, miattuk is lesz. Károlyi Júlia ÖTÁGÚ SÍP Sütő András SÜTŐ ANDRÁS: Levél az otthoniakhoz, Pusztakamarásra Sütő András írói fellépése egybeesett az erdélyi magyar irodalom újjászervezésével a második világháború után. Riporterként járta az országot, akkor gyűjtötte össze későbbi elbeszéléseinek anyagát. 1953-ban adta közre Emberek indulnak című első novelláskö- tetét, majd szinte minden esztendőben egy újabb kötetet. Elbeszélései bemutatják a köznapi falusi életet, a dolgos mindennapokat és a ritka ünnepeket. A fiatal Sütő András nagyszerűen ismerte a paraszti észjárást, mezőségi szülőföldjének jellegzetes történeteivel, ízes adomáival fűszerezte előadását. Azt azonban ő is tudta, hogy a kisebbségi magyarság sorsának ábrázolását nem lehet pusztán az anekdotikus realizmusra bízni. Nehéz időkben várakozni kellett: erőt gyűjteni a nagy mű előtt. Ez a nagy mű, egyszersmind az új magyar irodalom egyik sorsvallató alkotása: az 1970-ben közreadott Anyám könnyű álmot ígér című „lírai szociográfia”. Ahogy Sütő maga elmondja, ezt a munkáját családi biztatásra írta: hogy számot adjon szülei és szülőfaluja s ezen keresztül az egész erdélyi magyarság keserves tapasztalatairól, hányattatásairól. Történetek és dokumentumok tükrében mutatja be szülőfaluja, általában az erdélyi magyar szórványok nehéz gondok között telő életét. A dokumentarista hitelességgel megírt történeteknek ellenpontozó szerkezetük van: a kegyetlen tények, a köznapi elnyomatás és az állandó veszélyeztetettség lesújtó hatását lírai humor enyhíti. A tárgyilagos előadás alkalmanként versprózába vált át, a történet a balladák drámai szerkezete szerint alakul. Sütő András könyve meggyötört emberekről, erőszakos és ostoba politikai mesterkedésekről, hosszú évtizedek szenvedéseiről, megaláztatásairól számol be. A kis magyar szórvány életét nemcsak a sztálini korszak kíméletlen parasztpolitikája sebzi meg, hanem az a folyamatosan antidemokratikus nemzetiségi politika is, amely anyanyelvétől, nemzeti kultúrájától és identitásától akarja megfosztani az erdélyi magyarságot. Az Anyám könnyű álmot ígér biztos közösségi értékeket jelöl, ezeket védelmezi, az emberi méltóság érdekében emeli fel szavát. Hasonló értékekre: az anyenyelvre és a nemzeti kultúrára hivatkozik az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című regény. Az emberi méltóság és szabadság erkölcsi erejének állítanak emléket Sütő András drámai művei is, mindenekelőtt az Egy lócsiszár virágvasárnapja és Csillag a máglyán című történelmi drámái, illetve Káin és Ábel című bibliai tágyú műve. A színpadon megidézett pusztító konfliktusoknak egyetemes, sőt időszerű értelmük van. Sütő András arra utal, hogy a- szellem és a szabadság szószólóinak még akkor is ki kell tartaniuk igazságaik mellett, ha életük a tét Pomogáts Béla Kedveseim! Amilyen farkasvakító ködök ülik meg mostan a máskor oly messzire borongó Mezőséget, továbbá pedig: amily tetemes utat kell újra megtennem, s még nem tudom: földön-e vagy levegőben, ahol ugyancsak üvöltöznek az esztendő maradék szelei, bizony megeshet, hogy szilveszter estéjén nem kopoghatok be apá- mék ajtaján, pedig úgy szerettem volna, hogy közös pillantással és családi körbe fogódzott reménységgel köszöntsük az újesztendőt. Mennyi beszélnivalónk lett volna ez alkalommal is! Példának okáért fölemlegettük volna, hogy most huszonkilenc esztendeje, amikor én a harmadik faluból vágódtam volt haza vidáman és zúzma- rásan, apám azzal fogadott engem: volt király, nincs király, és erre koccintottunk, mert annak előtte bizony átok-könnyeket hullattunk nemegyszer, a király, embereinek bántalmazottai. Ők verték puskatussal az iskola ablakát, hogy magyarul énekelni tilos, a háború idején pedig királyi martalóc ugrott anyám elé a nagy kifent késsel s a szuro- nyos kérdéssel: Mi vagy? Román-e vagy kutya-magyar? Ember vagyok! — .motyogta anyám fulladt ijedelemmel és riadt csodálkozással. Hát mondani kell vajon? — ember az embernek oda kell kiáltsa, hogy állj meg: ember vagyok? így volt. S mi minden volt! Szelídebb emlékezésként a kert végében vakoskodó kis kutat is fömemlegetnők; éjfélkor elébe járultunk, hogy a szemébe nézzünk, lássuk, mit mutat a jövendő ígéreteiből. Úgy mondjuk: ez is kiment már a divatból. A ránk váró dolgokat a velünk és általunk zajgó világból és egymás tekintetéből olvassuk ki az ébren tartott jóreménység lobo- gásában. S ha már szóba hoztam a jövőt és a bizodalmát, hadd tegyem hozzá régmúlt idők tanulságát is; a nagy Zrínyi Miklós figyelmeztetését, amely így szól hozzánk: „Végy példát az darvakról, vadludak- ról, nem teszik szárnyok alá fejeket és nem alusznak, míg istrázsát ki nem állítanak.” A mindenkor szolgálatos bizoda- lom dolgában ezt helyezném újesztendei jókívánságaim legelejére. Vegyünk példát a darvakról, szárnyunk alá ne dugjuk a fejünket, míg istrázsát -r a magunk érdekében — ki nem állítunk. Tartsuk szemmel az Időt, amely nagy munkát s nagy feladatokat tartogat számunkra, a szolgálatos darumadár pedig lehessen egyúttal a jövőbe vetett reménységünknek is szárnyas szimbóluma. Nem folytatom, kedveseim, mert ha gyérülnek az akadályok. mégis úgy igyekszem, hogy a képes beszédnek otthon kössünk bogot a végére.
