Somogyi Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)
1991-07-20 / 170. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1991. július 20., szombat Hova vezet az alexandrai „privát út”? az utóbbi már semmire nem ügyelt. Ha beszakadt a disznókra a tető, akkor gyorsan kijöttek, így-úgy rendbe tették, majd elmentek. Idén már lakbért sem kellett fizetnünk. Nem figyel ránk senki — int lemondóan. — Szociális segély? Ugyan... Tíz évvel ezelőtt meghívtak bennünket egy nyugdíjas-találkozóra. Azóta semmi. A feleségem még elég jól bírja magát: bejár Csoko- nyába dolgozni. Ezt is azt is elvállal, hogy valahogyan megéljünk. A hajdani 52 családból mindössze 5 tengeti itt hétköznapjait. Lepusztult település, kiöregedett, fáradt, a történelem sodrásában megfáradt emberek várják Alexandra újjászületését. Várják? — Nagyon jó volna — húzza mosolyra száját János bácsi. — De tudja mit, angyalom? Van nekünk egy szép temetőnk, a Csikódomb. Oda fognak kivinni bennünket egyenként. Öregek vagyunk mi már ahhoz, hogy megérjük az újat. De egy kis bolt, az bizony jól jönne ! — sóhajt. A fa harangláb mellett elrozsdásodott Mária-kép a kisdeddel. — El akarták vinni a németek — mutat az uraság hagyatékára —, de nem engedtük. Horváth János, aki még ismerte a fiatal grófokat Odébb kerekeskút csalogat friss vízével. — Olyan víz van itt, ha megkóstolja sohasem felejti — szól utánam búcsúzásképpen. ■ Az Alexandrapusztából Békepusztává süllyedt település a csokonyavisontai önkormányzatnak _ köszönheti fennmaradását. Ők szorgalmazták, hogy a dózerek ne tegyék a földdel egyenlővé Somogy hajdan egyik legszebb pusztáját. Hogy mi a tervük? Vad- és halgazdaságot szeretnének felvirágoztatni. A csokonyai fürdő vendégeinek, de a faluban élőknek is jövedelmet meg szórakozást biztosítana az újjávarázsolt település. Eddig ugyanis csak kárt okozott a vadállomány, hiszen jórész a csokonyaiak földjén nőtt föl, anélkül, hogy hasznot hajtott volna. Ha a Dél-somogyi MeÖsszeszoktak zőgazdasági Kombinát állná az alkut, a település az üdülőkörzetével együtt Alexandra kincseit is a lakosság részére hasznosíthatná. Az alku azonban nem született még meg és a siófoki halgazdaság sem válaszolt a megkereső levélben arra: hasznosíthatják-e a csokonyaiak az alexandrai halastavakat. A lakók most a Földművelésügyi Minisztériumhoz fordulnak. Alexandra jövője még talány. Egy biztos: a hajdani virágzó Széchenyi-birtok utolsó napszámosai már nem nagyon élvezhetik annak a földnek felvirágzását, melyhez hűek maradtak és az árnyas „privát úton” sem hatlovas hin- tóval hajtanak majd végig az új gazdák. Várnai Ágnes Fotó: Gyertyás László Kétséges jelen talányos jövő Az új lakók A duglasz fenyővel és nyírfával határolt keskeny betonúton hajdanában gróf Széchenyi Imre és felesége, gróf Sztáray-Szirmai Alexandra hajtatott az uradalmi fürdőre és a csónakázótóra. Csoko- nyavisontát elkerülve ma kihalt a környék. Már azt hiszi a kíváncsi utazó, hogy eltévedt, amikor düledezőfélben levő házak szórványát pillantja meg. Egy póninak való kiskocsiban sötétbőrű gyerekcsapat hancúrozik. Alexandra- pusztát keressük. — Alexandraaa...? — nyújtják meg az idegen hangzású nevet. — Nem, olyat nem ismerünk. Aztán felcsillan a tekintetük: — Békepuszta, az van itt a közelben. A hajdani „privát út" végállomását, Alexandrapusz- tát kitörölték az emlékezetükből az elmúlt évtizedek. Hírlik, most mégis főnix-madárként feltámad hamvaiból a Széchenyi grófok századfordulótájt virágzó birtoka. Az a puszta, amely a keserves honi kapitalizálódás egyik mintaszigete volt Somogybán. Ahol termővé tették a gyönge, homokos talajt, ahol a birka-, a szarvasmarha-, és a sertéstenyésztés virágzott, a burgonya, a kukorica, az árpa, az anyarozs termesztése szép jövedelmet hozott. Főképp azért, mert a terményeket jórészt fel is dolgozták. Virágzó szeszipar fejlődött ki a pusztán és a környékbeli településeken. Az anyarozsból vérzéscsillapító Ergam készült, és a gazdaság biztonságos megélhetést nyújtott az uradalmi cselédeknek. Lakóházak, gazdasági épületek, hatalmas istállók épültek. A szeszgyár az akkori legmodernebb berendezéssel működött. Mára mi maradt mindebből? Kik és milyen körülmények között érhetik meg a település reneszánszát? éve felé közeledik. Nevét Já- nosmajorról kapta, és nyomorúságos életének nagy részét uradalmi cselédként Alexandrán élte. Még emlékszik a fiatal grófokra, Dénesre és Tamásra. — Az egyik valami francia hajógyáros lányát vette el, a másik Pesten egy bombatámadás áldozata lett — meséli. Nosztalgiával gondol vissza fiatal éveire, amikor a sörgyárban naponta súrolta a gépeket, a betont. — Talán ha négyen dolgoztunk összesen — mondja. — De mindennek ragyogni kellett. Nem volt gumicsizma, csak úgy mezítláb álltunk a vízben. Minden hónapban kétszer szállítottuk a szeszt Nagykanizsára meg Győrbe. A berendezés után érdeklődve nehezen jön a válasz. Érzem, hogy tudja, de nem meri mondani, mikor kelt lába az értékes gépeknek. Horváth János Alexandrán élte meg az államosítást. Egy-két évig hat kataszteri holdon, pár családdal együtt a maga ura lehetett, bár a beszolgáltatás ugyancsak megvámolta termését. Aztán jöttek az állami gazdaságok: a mari- ettai, a somogytarnócai, a lá- bodi és végül a dél-somogyi. — Mindegyik igyekezett kicsit karban tartani az istállókat, a lakást — mondja. — De A cselédházak és gazdasági épületek még romosán is őrzik az igényes építkezés jegyeit. Csupán a hatalmas, boltíves istállókban van élet: a Dél-somogyi Mezőgazdasági Kombinát többezres disznóállományának bűze mézédes hársillattal keveredik. Árnyas fa alatt az itt élő kevés család egyikének tagjai kopasztják az ágakat. A gyógyszerként használt növény virága egy kis jövedelemhez juttatja a beteges, idős embereket. A látvány — bármennyire is furcsán hangzik — nem lepett meg; se szeri, se száma azoknak az elsorvadt településeknek, amelyek lassú ha: Iáira vannak ítélve. Horváth János a hetvenedik
