Somogyi Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)
1991-07-18 / 167. szám
1991. július 18., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP 5 Az igazság a részletekben... Fodor András: A Kollégium ,OROKKE FIATAL’ Rod Stewart ismét Magyarországon 1987-ben e hasábokon írtam Fodor András Ezer este Fölep Lajossal című kétkötetes naplókönyvéről, mely nagy meglepetést okozott a magyar irodalom berkeiben. Különböző aspektusé recenziók méltatták a somogyi származású József Attila-díjas költő prózai alkotását, amely műfaját, hangvételét tekintve egyedinek, különlegesnek tetszett, akárcsak Fülep Lajos személyisége — a napló tanúsága szerint — tanítványai és az utókor szemében. A könyvismertetés alkalmával már megjegyeztem, hogy Fodor András 15 évesen, kaposvári diák korában kezdett el naplót írni. Tudomásom szerint azóta sem lett hűtlen e foglalatossághoz, amelyhez annak idején minden iroda- lomtörténészkedő szándék nélkül fogott hozzá, de mivel kora ifjúságától irodalmi közegben élt, naplójában „mellesleg’’ a korszak irodalomtörténetét is megírta. Erre utal új naplókötetének, A Kollégium címűnek dedikációjában, amikor Illyés Gyula szavaira emlékeztet: „Az igazság a részletekben van.” Ötven esztendeje, hogy a bécsi Pazmaneumban, a Katolikus Hittudományi Akadémián egy magas, jókötésű ifjút pappá szenteltek. A fiatal káplán a Balatoni felvidéken előbb Káptalantótiban, majd Bala- tonfüreden volt hitoktató. Elöljárói felfigyeltek kiváló szervezőkészségére és Veszprémben a püspökségi sekrestye igazgatása mellett a helyi és a budapesti Kerma cég egyázi nyomdáit is vezette az 1950-ben bekövetkezett államosításukig. Révai József a nehéz ötveFülep „ezer estéjéhez” ezer nappal is tartozott, vagyis a felemelő szellemi élmények, életre szóló tanulságok idején, a kezdeti bizakodások után egy mindent elsivárosító politika kezdett hatni faluban, városban, a gazdasági és a szellemi szférában egyaránt. Az Eötvös Kollégium a maga polgári hagyományaival, műveltségeszményével áporodott- nak, anakronisztikusnak tetszett azok számára, akik „a megforgatjuk az egész világot” illúziójával indultak a vélt szebb jövő felé, s végül a Rá- kosi-diktatúra csapdájában eszméltek a keserű valóságra. A naplókötet főhőse most az Eötvös Kollégium, természetesen mellérendelve a „napló- író-főhősnek", aki az 1947-től 50-ig megélt napjai, illetve az ezekről szóló jegyzetei közül azokat szerkesztette egységbe, amelyek különösen sokat mondanak a kollégiumról, annak szokásairól, a felvételiről (fejkopogtatástól) a gólya-tortúrákon át magas színvonalú követelményrendszenes éveket Somogyszentpá- lon élte át. Itt szolgál a mai napig is, úgy, hogy közben kerületi főesperes és Marcali város plébánosa is. Ennyi a rövidre fogott életútja a kegyes tanítórend által felkarolt négygyermekes de- vecseri család sarjának; akinek hét végi aranymiséit a marcali plébániatemplomban —■ és Somogyszentpálon is — a még élő hozzátartozók, a rokonok, barátok, negyven lelkész testvér és a hívek százai tisztelték meg. Dr. Szendi József veszréig. A naplóíró évfolyamát még a tradíció szellemében fogadták, de a falakon kívül már baljós szelek fújtak, s a gólyák, „tanár urak” csakhamar érezték: közeledik a változás, sőt a választás ideje. A naplóíró, noha népi származék, „vasutasgyerek” (s akkor látszólag minden a nép fel- emelkedéséért történt), ódzkodik a hatalom támogató kezétől, s nem vesz részt a kollégium „demokratizálódását”, helyesen: szétverését szolgáló mozgalmi akciókban. Miért nem? Talán mert ifjúsága ellenére elég érett már ahhoz, hogy a történések mögé lásson, hogy hazalátogatásai közben észrevegye a harsány jelszavak és a valóság közötti „antagonisztikus” ellentmondást. Talán mert olyan meseterei voltak, mint Takáts Gyula, Fülep Lajos, Keresz- tury Dezső, Egry József... Személyiségük, műveik hitele feltehetően megkönnyítette számára a választást. Akárcsak az „Ezer estében”, A Kollégiumban is sok prémi megyéspüspök meleghangú levélben ismerte el az ünnepelt kiemelkedő munkásságát a hitélet kiteljesítésében, a' marcali templom és plébániaépület, a boronkai, a bizei, a csömendi, a horvátkúti és gombai templomok, imaházak helyreállításáért végzett fáradozását. Az ünnepi szentmisén részt vett dr.Suchmann Tamás, országgyűlési képviselő, dr.Gyenesei István, a Somogy megyei közgyűlés elnöke és dr. Sütő László, marcali polgármestere is. emberről — diáktársakról, professzorokról, költőkről, művészekről stb. — mond véleményt, rajzol plasztikus portrét a szerző. Ismét találkozhatunk barátaival, Lator Lászlóval, Kormos Istvánnal, Domonkos Mátyással, Sárosi Bálinttal s a kedves, fiatal, angol Bar- tók-kutatóval, Colin Masonnal, akinek barátsága különösen sokat jelentett Fodor András számára. A sematizmus csapdájába került tehetség jellemző és sajnálatos példája a kaposvári Wilhelm Rudi alakja, életútja az osztályöntudattól a kiábrándulásig. Ez a fiú gimnazista korában olyan nagyszerű tanulmányt írt Egry József művészetéről, hogy egy műtörténésznek is becsületére vált volna. Az Eötvös Kollégiumba maga Keresztury Dezső hívta, ám ő be sem adta kérvényét — osztályöntudatból. A kötet verssel kezdődik és verssel végződik. Az első (Akkor éjjel) a Pestre indulás szorító pillanatait idézi; a második (Barátaimmal): a naplóban leírtak lírai esszenciája. (Szapudi) A helyi és a plébániákhoz tartozó képviselőtestületek, a filiák — Nikla és Csömend — követeinek, a legkisebbek és a serdültebbek köszöntő szavai alatt gyakran nyúlt zsebkendőjéért a népszerű prépost atya. Rokonszenves, közvetlen egyénisége a derű pillanatait is megidézte: — Hála a mindenhatónak és jó orvosaimnak, érzek any- nyi erőt, hogy a lakótelepünkön kedves híveimet szolgál- jam. , Dr. Novák Ferenc Ma újabb világsztár lesz kíváncsi a magyar rajongókra, s ezúttal remélhető, hogy megtelik a stadion. Bob Dylant és Paul Simont lehet kedvelni, de Rod Stewartot még azok is szeretik, akik az előbbi két művészért nem lelkesednek. Stewart titka ugyanis, hogy huszonegy éve olyan zenét játszik és úgy énekel, hogy öreg és fiatal, amerikai és magyar szívesen hallgatja. Mondják, szerencsés pillanatban lépett színpadra, s ez nem túlzás. Háborús gyerek volt, 1946. január 10-én született Londonban. Együtt káma- szodott a Beatles-szel, a $to- nes-szal, s a hatvanas években ennek a generációnak könnyen sikerült lemezhez, színpadhoz, népszerűséghez és világsikerhez jutni. Londonból indultak a legnagyobbak — Stewartnak csak ki kellett találni a fazonját, mert karakteres hangját nem lehetett senkiével sem összetéveszteni. A londoni Daily Mirror írta róla: „Stewart úgy énekel, mint egy fehér kóristafiú, aki utánozza a négereket." Férfiszépségnek ugyan nem mondható, de egy csipetnyi pökhendiség, egy csipetnyi karizma és egy csipetnyi humor keveréke tartósan megtette a magáét. A tépetthajú Ros Stewartért úgy hajtottak a lányok, ahogy jóformán senki másért. Stewart azonban makacsul mindig kitartott a szőkéknél (Britt Eklandtól Alana Stewarton át legutóbbi barátnőjéig, akit a fotomodellek közül választott egészen addig, amig végül aztán tavaly gyorsan elvett feleségül egy hu- szonvalahány évvel fiatalabb gyönyörű barna lányt. A korkülönbség azonban nem számít: Rod Stewart-ért ma is örjön- genek a lányok, mert ahogy egyik legnagyobb dalában énekli, kortalan, örökké fiatal... Rod Stewart öt évvel ezelőtt lépett fel először Magyarországon. Azóta megint fölcseperedett egy fél-nemzedék, amelyik meghódításra vár, s amelyik nyilván nem ismeri azokat, akikkel Stewart együtt rajtolt: Julie Driscollt, Brian Augert, Jeff Beck-et, vagy a Faces nevű bandát, melyben játszott. Azt sem tudják sokan, hogy Stewart maga szerzi a zenéjét, tehát szemben sok sztárral, aki mögött menedzserek, zeneszerzők, hangszerelők, szövegírók, koreográfusok hada áll, Rod Stewart nem vált „csinálmánnyá”. Sikerének legfontosabb alkotóeleme éppen ez: az eredetiség és az őszinteség, ami szív- hezszóló akkor is, ha nincs körülötte videovarázslat vagy káprázó fények és nyolcvan néger táncos. Rod Stewart az a művész, akin nem fogott ki az idő, akit nem tudott elsöpörni a nyolcvanas évek tévétechnikai forradalma, s akinek hangja ma is ugyanolyan rekedtesen roc- kos, mint huszonöt évvel ezelőtt. Mottója sem változott: „What you is what you get”, vagyis Nincs csalás, nincs ámítás. Ha a drága jegyek ellenére megtelik rá a magyar stadion, nem csoda. Választott hazájában, Los Angelesben az olimpiai Coliseum szokott megtelni két-három előadásra úgy, hogy elővételben elfogynak a jegyek. Havas Klára Te vagy, Uram, én reményem... Aranymisén Marcaliban és Somogyszentpálon BRITTA WINCKLER: Riválisok fehér köpenyben — Kész — mormogta dr. .Keller. Levette a szájvédőt és elhagyta a műtőt. Amikor az előkészítő helyiségben zöld operálóruháját fehér köpenyre cserélte, hirtelen a mellkasa bal oldalához kapott. Már megint előjött ez az átkozott dobbanás és szúrás. Nem először történt, hogy ilyen rohama volt. Rendszerint rövid ideig tartott, de mint orvos teljesen tisztában volt azzal, hogy mi fenyegeti. A viszonylag ártalmatlan szívpanaszokból idő múltán veszélyes szív- artéria-szűkület lett. A körülbelül egy éve megejtett vizsgálat igazolta ezt. Azóta tudta dr. Keller, hogy a mellében időzített bomba ketyeg, aminek — ha továbbra is hasonló stressznek lesz kitéve — egy napon fel kell robbannia. Úgy őrizte szenvedésének titkát, mint egy államtitkot. Még a lányának sem szólt róla. Dr. Keller nemegyszer foglalkozott az operáció gondolatával. Igazán szívesen beszélt volna egyszer valakivel — Barbara Fernbachhal — a lelkét nyomó teherről. De úgy érezte, láthatatlan korlát húzódik közöttük, s ezt nem tudta leküzdeni. Talán a bátorság is hiányzott hozzá... — Főorvos úr, rosszul van? — kérdezte a műtősnő, aki éppen belépett az előtérbe. Dr. Keller összerezzent. — Minden rendben van, Herta nővér — válaszolta. Már tényleg jobban érezte magát. — Csak egy kicsit fáradt vagyok — tette hozzá magyarázatképpen. Útban a szobája felé a nőgyógyászat előtt kellett elmennie, és meglátta Barbara Fernbachot, akj éppen a szülőszobából jött ki. — Üdvözlöm, kollégina ... — szólította meg kissé zavartan. Barbara Fernbach közelebb lépett. — Engem keres, Matthias? — kérdezte mosolyogva. Ha senki nem volt a közelben, legtöbbször a keresztnéven szólította a főorvost, és az is őt. — Igen is, meg nem is — válaszolta dr. Keller —, ugyanis szerettem volna... — Jöjjön, menjünk a szobámba! — szakította félbe a főorvost Barbara Fernbach, és előrement. Dr. Keller hallgatva követte. — Szülés? — kérdezte, amikor az orvosnő szolgálati szobájába értek. — Láttam, éppen a szülőszobából jött... — Húsz perc múlva kell a végéhez érnie. — Igen? Akkor közben utánanézek a kereskedelmi tanácsos unokájának — jelentette ✓ ki dr. Keller. Tulajdonképpen valami egészen mást akart mondani, valami személyesebbet. Barbara Fernbach hirtelen észbe kapott: te jó ég, a labor- vizsgálat eredményeinek már készen kell lennie. — Majd én... — Semmit sem kell tennie, Barbara — szakította félbe a főorvos —, azt én elintézem. — Elindult az ajtó felé, de még egyszer visszafordult: — Különben, ha ma este ideje és kedve lenne hozzá, a lányommal együtt nagyon örülnék, ha eljönne hozzánk vacsorára. Barbara Fernbach rövid gondolkodás után beleegyezett. Hozzáfűzte: — De csak hét körül érek oda. A bécsi belvárosban lévő Hotel Imperiál konferencia- termében tartotta ülését a Szent Anna Kórház kuratóriuma, amelynek határozatai mind a Szent Anna Kórház, mind dr. Keller főorvos számára jelentősnek ígérkeztek. Először Rottach professzor beadványát tárgyalták, amelyben igazgató főorvosi kötelezettségei alól kért felmentést. Ezt a kuratórium elfogadta. Utána felmerült az utódlás kérdése. — Ha megengedik — ragadta magához a szót Rottach professzor, és, néhány mondatban ecsetelte dr. Keller kvalitásait. — Tökéletesen alkalmasnak tartom az igazgató főorvosi poszt betöltésére — zárta rövid hozzászólását. — Professzor úr — vette át a szót Carla Eichoff —, köszönjük a javaslatát, gondolkodni fogunk rajta. Néhány napig ugyebár ön még hivatalban marad? — Természetesen. Rottach professzor sietett, előadásra várták. Elbúcsúzott. — Uraim — kezdte Pichler ügyvéd, alighogy a professzor elhagyta a termet —, áttérhetünk mai ülésünk egyéb pontjaira. A következő húsz percben csak ő beszélt. Jelentette, hogy a Szent Anna Kórház elszámolásában a felülvizsgálat ellentmondó adatokat talált. — Rájöttem — mondta —, hogy az elszámolásban olyan betegek is szerepelnek, akiknek a beteglapok tanúsága szerint tulajdonképpen már régen egészségesnek kell lenniük, tehát már elbocsátották őket. Természetesen nem könnyű utólag megállapítani, hogy itt valaki tudatosan a saját zsebére dolgozik, vagy csak orvosi, esetleg adminisztrációs tévedésről van szó. — Kérem, tárgyaljuk előbb a másik ügyet! — szakította félbe dr. Pichlert Carla Eich- hoff. Dr. Pichler bólintott. Kis ideig lapozott a papírjai jözött. Azután jelentést tett egy furcsa szóbeszédről, miszerint a Szent Anna Kórházból állítólag körülményes hivatali utánjárás és hosszú várakozási - idő. nélkül is lehet gyerekeket örökbe fogadni. — Ahogy mondtam, ez idő szerint csak pletyka — fejezte be mondanivalóját —, de utána kell járnunk. Ezzel tartozunk klinikánk jó hírének, és nem utolsósorban elhunyt alapítónknak, Eichhoff professzornak. Az ülés résztvevői teljesen egyetértettek vele. — De mi a teendő? — Megmondom önöknek — vette át a szót Carla Eichhoff, és közölte, hogy a Szent Anna Kórházba új igazgató főorvost javasol megbízni, aki egyszersmind kivizsgálja és felde- . ríti a híresztelések hátterét. — Nem lesz könnyű olyan igazgató főorvost találni, aki hajlandó a detektív szerepét is eljátszani — hangzott a kételkedő kifogás. — Már megtaláltuk — kapcsolódott be az ügyvéd — , a jelölt dr. Joachim Wrangel; kitűnő sebész a legjobb ajánlásokkal, harminchat éves, nőtlen és... — ...az öcsém — vágott az ügyvéd szavába Carla Eichhoff. — Már útban van ide, és valószínűleg holnap rendelkezésünkre fog állni. A javaslatot a kuratórium tagjai örömmel elfogadták, és a szükséges formalitások elintézése után az ülés feloszlott. — Saját maga kívánja öcs- csét új hivatalába bevezetni? — fordult az ügyvéd Carla Eichhoffhoz, amikor kettesben maradtak a konferenciateremben. A csinos, barna, hullámos hajú asszony, Carla Eichhoff nagyon ápolt, elegáns jelenség volt. Mosolyogva megrázta a fejét: — Ezt inkább magára bízom. Pichler doktor bólintott, és az aktatáskája után nyúlt. — Akkor várom a testvérét az irodámban — mondta —, amint megérkezik, jöjjön. Ezzel barátságosan elbúcsúzott Carla Eichhofftól, és elhagyta a termet. (Folytatjuk)
