Somogyi Hírlap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)
1991-06-05 / 129. szám
1991. június 5., szerda SOMOGYI HÍRLAP 5 SIÓFOK IS KÉSZÜL A NYÁRRA Rozogább lovon, de nyeregben maradva Tizenöt éve, 1976. június ötödikén nyitotta meg kapuit Siófokon a Dél-Balatoni Kulturális Központ. Az intézmény az elmúlt másfél évtized alatt nemcsak a hazai, hanem a külföldi vendégeknek is a szolgálatába szegődött. S ami szintén elismerésre méltó: ezekben az ínséges időkben is fenn tud maradni. — Kulturális tevékenységeink mindig közgazdasági szemlélettel párosultak— mondja Takács Sándor igazgató. Amikor megkaptuk az első költségvetést, világossá vált, hogy ha nem gazdálkodunk, hamarosan csődbe jutunk. A működést biztosító összeg 50 százalékát nekünk kellett pótolni. Ez arra inspirált bennünket, hogy az alaptevékenységen kívül kulturális szolgáltatásokkal teremtsünk többletbevételt. — A mostani születésnapra minden bizonnyal készült egy számvetés. Mire a legbüszkébb? — Arra, hogy Siófokon és harminc kilométeres vonzás- körzetében sikerült meghonosítanunk a színházkultúrát, és arra, hogy a balatoni közönség számos olyan képzőművészeti kiállítást látogathatott meg, amelyekkel csak a fővárosban vagy külföldön találkozhatott volna. Hogy a színházi előadások és a tárlatok ne legyenek ráfizetésesek, rengeteg „kommersz” rendezvényre kellett eladni jegyeinket. — Tavaly nyitottuk meg a kávéházat, amely a színházi előadásokhoz kapcsolódva a Teátrum nevet kapta. Ez a forma kapcsolódik leginkább a művészeti-irodalmi élethez. Az ősztől pódiumműsoroknak tapsolhat a közönség. Hetente látogatnak ide majd az irodalmi élet jelesei, s Kálmán Imrének emléket állítva, operettmuzsika is felcsendül majd. — Közeledik a nyár, jönnek a turisták. Nekik milyen programokat szánnak? —Az idegenforgalmi szezont mindig szétválasztottuk az úgynevezett „alapellátási”—szeptembertől májusig tartó — időszaktól. A siófoki polgárok életrendje ilyenkor teljesen eltér a szokásostól. Ekkor nagy a konkurencia. Az idei nyáron az Omega Trading Kft.-vei közösen szervezzük a szabadtéri program- sorozatot. Fellép az Éva Neo- ton, a Beatrice, az Ft-GOés a Bikini, lesz Omega koncert és az Oliver című musicalt is bemutatják. Azokon a napokon, amikor nincs élő műsor, premierfilmeket vetítünk, ám ehhez még nem találtunk üzlettársat. Az IBUSZ Balatoni Igazgatóságával közösen húsz előadásból álló folklórsorozatot szerveztünk, profi és amatőr együttesek közreműködésével. Ezzel egy időben a negyedik országos népi mesterségek művészeinek kiállítási anyaga fogadja majd az idelátogatót. — Távolabbi terveik? — Szeretnénk mielőbb bekapcsolódni a nemzetközi kulturális turizmusba. Ez a megye amatőr művészeti csoportjaira, illetve a külföldi kapcsolatokra építhető. Féléves nyelvtanfolyamainkat az ősztől újra indítjuk, s a felnőtt színházi előadások mellett a gyerekeknek is szervezünk bemutatókat. Ez utóbbiak a legráfizetésesebb rendezvények, mégis megéri! Azokból a gyerekekből, akik nem látják a produkciókat, sohasem lesz színházlátogató. Tisztában vagyunk azzal, hogy kulturális rendezvényeink nem mindig a legmagasabb szintet ütik meg, de választanunk kell: vagy magas lovon ülünk és nagyot bukunk, vagy rozogább lovon, de azon megmaradunk. Szindbádi üzenet Immár másfél évtizede, hogy végleg elhajózott Lati- novits Zoltán, hogy aztán kövesse őt e szindbádi utazáson Huszárik Zoltán. Örökül hagyták a tragikusan félbeszakadt, ámde tehetségükkel teljessé tett életüket és pályájukat, hogy sok év múltán újra meg újra fölfedezzük e mitikus magasságokba emelő művészetet. Krúdy Gyulának, a Szind- bád-szívűnek nagyszerű emléket állító közös filmjük az irodalomtörténetet is megszégyenítő hitelességgel közvetíti a szindbádi világot: a kép, a zene és az irodalom sajátosan ötvözött vallomását az életről, a halálról, a gyönyörről, a szerelemről, az elválásról, az elmúlásról. Huszárik maga mondta, hogy a halál felől lehet csak megközelíteni az életet. Az élet teljessége volt az ő törvénye, a megföllebbezhetet- len múlandóságával együtt. A lelki, a szellemi rokonságból Krúdy—Huszárik— Latinovits film született, az egyszeri és megismételhetetlen találkozás a sajátos világot teremtő író, az öntörvényű rendező és a színészzseni között. Azért, hogy közös üzenetüket filmjükkel megküldjék, aztán halálukkal mélyítsék. Szindbád kalandjait idézve, a többszólamú mese megnyirbált életlehetőségeibe megnyugodni nem akaró főhősei voltak ők. Hatvan éve, egy késő tavaszi napon született Huszárik Zoltán, hogy aztán ötvenévesen ránk hagyja a fényt és a színeket. Másfél évtizede, egy csöndes, kora nyári estén végleg lement a függöny. A vonat kiölte utolsó szerepéből Latinovits Zoltánt. A színészkirályt, aki mégsem tudta ösz- szehozni magában az építészt a színésszel, az integráló fantáziát az emberi egyszereggyel. Huszárik róla, a festőről és talán önmagáról festett képet a Csontváry-filmben. Idézve a szenvedés és az önmarcan- golás drámáját, a művészet és a sors gyötrelmeit. Ma már együtt hajóznak a messzeségben, és talán a válaszokat is tudják már a titkos kérdésekre. És megmaradtak embernek, szigetnek, csodálkozónak, reménykedőnek, gondolkodónak, igazságkeresőnek és életmentőnek. Varga Zsolt Lőrincz Sándor (Fotó: Kovács) / / ✓ ARCOK A SZÍNHÁZ VILÁGÁBÓL Fruzsina feladatai Volt Etelka, Mása és vízbe fúlt kísértet Fotó: Lang Róbert Pantalone leánya, Angéla A szarvaskirályból a délelőtti gyorssal érkezett Kaposvárra. Benézett a színházba, sétált egyet a Fő utcán, betért a múzeumba, majd egy könyvesboltba egy térképért. Kiment a Róma-hegyi villába, vett egy üveg banánlét, s a négy órai próba előtt egy perccel lépett be Thália kaposvári templomába. Pregitzer Fruzsinát így csak a próba után „csíphettük el”. — Máskor korábban érkezem a próbákra, mert gyűlölöm a pontatlanságot. Pedig a színházi szakmában is érzékelhető ez a magyar mentalitás, s ha valakire várnom kell, akkor dühös vagyok. Szerencsére csak rövid ideig. — Ön nyolc évig játszott a Nemzetiben. Az idei évadot azonban Nyíregyházán töltötte. Mi érlelte ezt az elhatározást? — Már a főiskolán megkaptam azt, hogy vannak korlátáim. Elégedjek meg a kapott szereppel, s ne is áhítozzak másra, az úgysem lehet az enyém. Én olyan szerepre vágytam, ami eldönthetné: háromórás, vagy háromjelenetes színésznő vagyok-e. Az elmúlt évad végére olyannyira elveszítettem a hitemet és a kitartásomat, hogy kimondtam életem első nemét. És azóta egy csomó jó dolog történt velem. — Mégpedig? — Pesten hozzászoktunk ahhoz a munkastílushoz, hogy készültünk a premierre, csináltuk az előadásokat, és soha nem derült ki, hogy egy-egy előadáson min újítottunk. Már-már beletörődtem abba, hogy ez a dolgok menete, ám Nyíregyházán szinte minden előadáson kísérletezünk, miként lehetne a legjobb a darab. Kezdetben féltem a társulattól, görcsösen próbáltam, s teljesen magamra voltam utalva. Mindez egy idő után megváltozott, remek partnerekkel dolgozhatok együtt. Ők is kísérleteznek, hiszen ettől élőbb egy előadás. Szép Ernő Patikájában én játszottam Etelkát, a patikusnét, Hrabal Szigorúan ellenőrzött vonatok című darabjában Mását alakítottam, s D. Thomas A mi erdőnk alján című hangjátékának változatában egy vízbe fúlt kísértet voltam. Eközben folyamatosan feljártam Pestre, mert Borbély Sándorral, Csuha Lajossal és Vigmann Alfréddal közösen Karinthy műveiből készítettünk összeállítást — Kazimir Károly\óvo\tábó\ — a Thália stúdiójában. Erre a Minden másképp van című előadásra mi magunk is árultuk a jegyeket. Elnyertük az Eötvös Alapítványt, szereztünk szponzorokat a darabhoz, s játszottunk megállás nélkül... —,,lde nekem az oroszlánt!”— nyilatkozta számos interjúban a szerepekről. Milyen „oroszlánt" fogadna szívesen kegyeibe? — Mindent, amit rám osztanak, csak jó legyen! Türelmetlen alkat vagyok, bár azt vallom, hogy nincs kis szerep, csak kis színész. A Liliomfipróbáit kezdtük el; Kamillát alakítom, s egy pandúr bőrébe is belebújok. Sok mindent el akarok játszani a komikától a naíváig. Fejlődni szeretnék a nyíregyházi társulatnál. Bár Ab- lonczy hívott vissza a Nemzetibe, én viszont itt akarok kedvemre kísérletezni. Milyen nevetséges lenne, ha a Nemzeti nem szólna másról mint a Pregitzer szakmai fejlődéséről... A nagy színész elődök, néhai pályatársak alakja akarva-akaratlanul is felidé- ződik. Őze Lajos, Bodnár Sándor, Mezey Mária, Kis Manyi, Dayka Margit, no és az „őrült kolléga” — ahogy Fruzsina fogalmaz — Márkus László, aki soha, sehol nem tudta elviselni a tehetségtelensé- get. Valahogy így van ezzel a tősgyökeres pesti színésznő is. Ezért hajszolja folyton-folyvást a vágy minél nagyobb erőpróbát igényelő szerepek után. Nyíregyházáról így vall: — Amikor odaköltöztem, azt hittem, hogy ott csak alma, homok és cigány van. Kellemesen csalódtam a városban, barátokra és színházszerető közönségre találtam. Csak akkor tűnik oly távolinak, ha végig kell állnom a fűtetlen vonatot Pesttől Nyíregyházáig. Család és gyerek nélkül a színészházban élek, ami valamivel szebb, mint a kaposvári. Ott is bukóablakok vannak, hogy ne tudjon ki- ugorni az ember. Viszont van erkély, amelynek szélére bármikor odaállhatok... Lórincz Sándor Wiesenthal: A Wallenberg-ügy 5. Szovjet hallgatás, svéd közöny 1975-ben levélben kértem Henry Jackson szenátort, hogy vesse fel az amerikai—szovjet tárgyalásokon Wallenberg szabadon bocsátásának kérdését. Liz Taylor, aki akkoriban Frank Warner szenátor felesége volt, otthonában vacsorát rendezett tiszteletemre, és meghívott rá vagy ötven szenátort, köztük Henry Jacksont is. így alkalmam nyílt rá, hogy az egész vacsora alatt beszélgessek vele a Wallen- berg-ügyről. 1975. októberében tagja, majd két évvel később elnöke lettem a Szaharov-bizottságnak, és ekkor további lehetőséget kaptam, hogy szót emeljek Wallenbergért. Az ügy addigra már olyan ismertté vált, hogy úgy éreztem: elérkezett az idő, amikor levelet küldhetek Brezsnyevnek. A szöveget Raoul Wallenberg édesanyja fogalmazta meg 1977. júliusában, és együtt adtuk át a sajtónak. De persze túlbecsültük Brezsnyev fogékonyságát. Újra meg újra eltöprengtem: vajon a svéd kormány valóban elkövetett-e mindent az ügy tisztázására. Sajnos erre a kérdésre nemmel kell válaszolnom. Amennyire megítélhetem, ennek a magatartásnak politikai okai voltak. Egyfelől a svédeknek alapvető érdekük, hogy zavartalan békességben éljenek túlontúl hatalmas keleti szomszédukkal. Másfelől a többnyire szociáldemokrata kormányok a parlamentben rá voltak utalva a kommunisták támogatására. S végül úgy tetszik, hogy az óvatos tartózkodás koalíciójához még a Wallenberg család is csatlakozott; nem véletlenül: mint az egyik leggazdagabb svéd család kiterjedt üzleti kapcsolatokat ápol a Szovjetunióval. A Wallenberg-ügyben tanúsított előkelő elzárkózásuk elsősorban a családfő, Markus Wallenberg részéről volt szembeötlő. Eljött az idő, hogy végre létrehozzam Párizsban azt a nemzetközi Wallenberg-bizottságot, amelyről már oly rég álmodoztam. René Cassin, az emberjogi konvenció Nobel-díjas atyja megígérte részvételét, és megnyertem a tervnek Arthur Goldberget, a korábbi amerikai igazságügy-minisztert és későbbi ENSZ- főmegbízottat is. Markus Wallenberg azonban nem állt kötélnek. Amikor közöltem vele, hogy a bizottságnak szüksége van egy irodahelyiségre és legalább egy titkárnőre, de magam ezeket a költségeket nem tudom állni, részletes előterjesztést kért — hogy aztán soha többé ne hallgasson magáról. Ismét a közvéleményhez fordultam, hogy ezen a kerülőúton érjek célt. 1981-ben Stockholmban nemzetközi Wallenberg-értekezletet szerveztünk, amelyen részt vett többek között Gre- ville Janner, a Brit Zsidók Szövetségének elnöke, valamint Gideon Hausner államügyész, az Eichmann-per fővádlója. A találkozót a következő szavakkal nyitottam meg: „Ez nem szovjetellenes rendezvény; nem azért gyűltünk össze, hogy a szovjet rendszert megváltoztassuk. Csupák ki akarunk váltani méltatlan fogságából egy ártatlan embert, aki ezrek életét mentette meg.” Ekkor az újságírók azt kezdték firtatni: elképzelhető-e, hogy egy 1945-ben elfogadott ember még életben legyen. Anélkül, hogy tanácskoztam volna a többiekkel, így válaszoltam: „Raoul Wallenberg addig fog élni, amíg csak a szovjetek nem szolgáltatnak hiteles bizonyítékot a haláláról." Tulajdonképpen ez volt az az alapelv, amelyből a konferencia és minden későbbi akció is kiindult. Már nemcsak pusztán Wallenbergről volt szó, hanem arról a rendszerről is, amelyet a Szovjetunió az igazság eltitkolására kiépített. Az ügy népszerűsége sajnos a fontoskodókat is csatasorba állította. Az egyik tanú szerint Wallenberg az irkutszki börtön titkos részlegében van, egy másik azt közölte, hogy Wallenberget a sarkkörön lévő Vrangel- szigeten látták, egy izraeli nő pedig éppenséggel azt állította, hogy most beszélt telefonon Moszkvában élő apjával, aki frissen szabadult a börtönből, és ezt mondta neki: „Mi ez az én három évem ahhoz képest, hogy találkoztam egy svéddel, aki már harminc éve ül!” Kétszer repültem el Izraelbe, hogy ellenőrizzem az ilyen és ehhez hasonló vallomásokat — soha nem sült ki belőlük semmi. Alapjában véve már nem azt kellett bebizonyítanunk, hogy Wallenberg túlélte „hivatalos halálát" — ez már bebizonyosodott. A cél az volt, hogy a Szovjetuniót vallomásra kényszeresük, ha kell, akár arra is, hogy beismerjen egy gyilkosságot. (Folytatjuk)
