Somogyi Hírlap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)
1991-06-22 / 144. szám
1991. június 22., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 HAMARY DÉNES: Hajnali személyvonat A falon kerek, kosztól megfeketedett óra döcögtette az időt. Egyedül ült a váróteremben. A hűvös, kora hajnali szél néha megnyikorgatta a rosszul záródó bejárati ajtót. Cigarettáért kutatott a zsebeiben, de hiába. Felállt, elindult a non-stop büfé irányába. Fiatal, fekete hajú büfésnő álmos, karikás szemekkel nézett rá. — Két doboz Symphoniát kérek. Valami ital van? — Rövid, bor, sör. — Adjon egy rumot és egy kávét. Nincs forgalom? Hülye kérdés. Mintha nem látnám, hogy nincs. Azt hiszi, ismerkedni akarok. Ki tudja, lehet, hogy pont arra vár. — Hétköznap így szokott lenni. Legjobb a hétfő hajnal. A sok ingázó... Vedelik a pálinkát, felkészülnek egy újabb hétre. Beleöntsem a rumot a kávéba? — Bele. Felbontotta a dobozt, rágyújtott. Nézte a partmenti fákat. A Balaton halkan nyögött, erőtlen csecsemőként. — Munkába? ...Csak azért gondoltam, hogy a hajnali vonatra vár. Ugye azt várja? — Nem. Vagyis nem tudom. Mikor ideértem, fogalmam se volt, mikor lesz vonatom. Azt se tudom, merre akarok menni. A nő zavartan pislogott. Félt, talán egy őrülttel áll szembe, vagy egy szökött bűnözővel. A férfi szívott a cigarettából, forgatta hosszú, vékony ujjai között, nézte a kékesszürke, szélben kavargó füstöt. — Adjon még egy rumot Hangos kattogással hosszú szerelvény húzott keresztül az állomáson. — Tehervonat. Régen ilyen vonatokban utaztatták azokat, akiket haláltáborokba küldtek. Vagy „csak” munkatáborokba... El tudja képzelni? Összezsúfolva, egymáshoz préselődve... A levegőtlen, sötét vagonokban. Kint pedig süt a nap, kék az ég, egy-két bárányfelhő úszkál... — Meghalt valaki rokona ezekben a táborokban? — Nem. CSAK emberek haltak meg. Olyanok lehettek, mint maga vagy én. Csak akkor döbbenünk meg, esünk kétségbe, ha közeli hozzátartozónkat éri tragédia. A nő nem válaszolt. Lopva a karórájára pillantott. Jönne a váltás. Akárki ez az ember, biztos, hogy bolond. Csak nehogy itt jöjjön rá... — Nem vagyok bolond. Látja ha valaki elgondolkodik bizonyos dolgokról, már bolondnak tartják. Ókos emberek azt mondják, az emberré válással nem állt meg a fejlődési folyamat. Az emberiség tovább fejlődik, tökéletesedik. Most tartunk az embertelen emberiség korszakánál. Érti? — Nem is tudom. De hogyan jött rá, mire gondoltam? — Megérzés. Húsz perc, és befut a személyvonat. Lerakta a pénzt, újabb cigarettára gyújtott, lassan lépdelt keresztül a síneken a part felé. Ijedten csikorogtak talpa alatt a töltéskövek. A Holdat hatalmas, lomhán kúszó felhő takarta el. Egyre közelebbről hallotta a hullámzó víz sóhaját, nyögését. A kikötött halászcsónakok tehetetlenül hánykolódtak. A túlsó part fényei idegenül, hidegen villogtak, mint ezer helyről kibocsájtott SOS fényjelzések. — Vége. Vesztettem. Leült egy nedves kőre. — Andrea... De boldog nyarat töltöttünk itt együtt. Én kevés voltam. A boldogsághoz a szerelem kevés. Pénz is kell hozzá, nagyon sok pénz... Hátulról valaki megérintette a vállát. Hirtelen fordult meg. Andrea állt előtte. — Igazad van. A szerelem kevés. A pénz is kevés. A kettő együtt! Miért nem csináltad meg? Te mindenre képes vagy. De nem! Engem akartál megváltoztatni. És rajtam keresztül az embereket. Szegény kis naív! Az emberek megtalálták istenüket, a pénzt. Akik pedig a Mindenhatóban hisznek... A nyomorgók... akik tudják, életükben már nem lehetnek boldogok. Mert nekik csak a Megváltás vigasza maradt... Válaszolni akart, de csupán egy szomorúfűz csontváz nézett vele farkasz- szemet. Közelebb lépett a vízhez, a hullámok csizmájának orrát nyaldosták. Lassan óvatosan indult. Már majdnem a tó közepéig ért, körötte fehér hullámtarajok, egyre közelebbinek tűnt a túlsó part. Az állomáson csikorogva fékezett a személyvonat. Álmos ingázó állt a lehúzott ablaknál, a hajnal hidegségével próbálta ébresztgetni magát. Tekintetét végigsétáltatta a nyugtalan vízen. — Nézzék már—kiáltotta. Ott! Mintha egy ember járna a vízen... Pedig azt se mondhatom, hogy részeg vagyok... Kelemen Lajos Krónika Szirmay Endre versei MAGÁNY Az erdők magánya muzsikáló csönd — de nekünk az erdő csuda-titkot dalol; a hegyek magánya hűvös hallgatás — de lábunk nyomán megszólal a kő; szerelmesek szíve társidéző zene — az öregek magánya bölcs egyetértés. Antagonizmusok Ha a cselekmény hurkolódó fonalán hősünk fönn nem akad, árulja el, kérjük, mielőtt továbbhalad, kilépve e fejezet üzér-zsivajából; mit lát — az ideák monstrumára, majd romjaira mikor visszatekint, benne vajon egyensúlyba kerül, ami nem volt igazán se hadiállapot, se béke — közbül a megszokás édessége; ennyi marad a történetből? — és a féltés, hogy ezt legalább baj ne érje?! Élt: halálát követve meghalt még életében elnémult minden szava süket: hiába kérdem. Minden fonákra fordult a való önnön torza az árnyék halk fényre vált a fény halálát hordja. A szép is csúffá válhat a csúf is megszépülhet a jó bitangba mehet a rossz nemeset szülhet. A tagadás megigazulhat az igazat olykor tagadjuk a semmi mindent mutathat a mindent semminek adjuk. A kakas nem szólt Néhány lépésnyire állt a fűztől, utcai bámészkodók, szolgák, katonák között. Az asszonyok trécseltek, volt köztük, aki szopós gyermekét tartotta a karján, a férfiak érdes hangot vitatták meg az ejmúlt órák eseményeit. Őgyelegtek, száraz gallyat dobtak a lángok közé, a szakállukat simogatták, tréfálkoztak, sikamlós dalokat dú- dolgattak. És minden második szavukkal Őt gyalázták, vagy gúnyolták, akit most bent a házban Annás faggatott. Mindenki tudott róla valami elrettentő vagy éppen mulatságos történetet, versengve, egymás szavába vágva bizonygatták, hogy mennyire megvetik Őt. Újabb és újabb rőzseköte- get, hasábfát raktak a tűzre, újabb és újabb emberalak bontakozott ki az árnyak közül, a magasra szökő lángok bevilágítottak a közeli sikátorokba, ahol tenyérnyi ablakok mögött vacogó lelkek virrasztónak. Kujtoroghy - néhány lépésnyire állt a fűztől - most megpillantott egy ismerős férfiút, akire éppen reányelvelt egy szolgáló, mondván: ugye te is társa voltál annak a semmirekellőnek? A megszólított drótszállú szakálla megrezzent, s elcsukló hangon felelte: én ugyan nem... hazugság! Rágalom! Ne tagadd — bömbölte egy tagbaszakadt tevehajcsár —, én is láttalak vele, nem is egyszeri Az ismerős férfiú kétségbeesetten forgatta a szemét. Valakivel összetévesztesz, tiszteletreméltó barátom, nyögdécselte halálra váltan, s magában elátkozta a pillanatot, amikor először találkozott a Mesterrel. Vasmarok ragadta mellen. Én ott voltam, amikor azt az embert elfogták - harsogta a fülébe egy vészes hang-, és isten az atyám, mellette állt ez a fickó! Értse meg - esde- kelt az ismerős férfiú -, értsék meg, semmi közöm ahhoz... ahhoz a csalóhoz! Kibukott belőle... egy pillanatra úgy tetszett neki, hogy kialudta tűz, áthatolhatatlan sötétség vette körül. De máris valami megkönnyebbülés-félét érzett, s oldódott benne a félelem. Most fog a kakas megszólalni, gondolta Kujtoroghy, de a kakas nem szólalt meg. Annás házából'kilépett az összekötözött kezű Mester, s mielőtt a fegyveresek kíséretében Kaifás főpap kérdéséi elé ment volna, egy pillanatra megállt a küszöbön. És ebben a pillanatban - de csak e pillanat elteltéig - a gyalázkodó nyelvek elnémultak, mert megadatott, hogy a nép újra érezze a tőle kapott kenyér és hal ízét, a kánai mennyegző borának zamatát, a tiszteletére lenyesett pálmagallyak cirógató hűvösségét. Az ismerős férfiú pedig Júdás keresésére indult, hogy elkérje tőle a harminc ezüstpénz felét. Szapudi András Könnyű fröccsök dicsérete orközi állapot- J J bán nőttem föl. #1 Ám azért az TJSzőjel, mert ezt persze nem értem szó szerint. Hiszen szőkébb családomban aki férfi, az mind borivó volt — de nem borisz- sza. Részeget, de még spiccest se láttam közülük. A borozgatás, történt az szódával vagy tisztán, igen mértékletes, de állandó napi fogyasztást jelentett. Pohárka borok, könnyű fröccsök. És: a legnemesebb alapanyagból. Mi bizony tokajit ittunk — és: szódáztunkl — nap mint nap. Mi mást tehettünk volna, a Hegyalján, Sárospatakon? Magunk is kiváló fekvésű „tokaji" pár hold szőlő tulajdonosai lévén, a pataki Király-hegy alján. Nem voltam még tízéves, amikor egy súlyos betegség után előbb — ma már nemigen ismert — kína- vasbort rendelt az orvos, naponta kis pohárral. Majd eszébe jutván a családi háttér, meghagyta nagyapámnak: a java aszúból adjon inkább a pincemélyről gyógyszeremül. Ezután szünet. Rendszeres borfogyasztó 13 éves koromtól lehettem. Ekkortól arra nyertem jogot, hogy jeles napokon ihassak egy kis pohárral a javából; hétköznap meg szabadon élhettem a mindig kézügyben lévő asztali borral s a szódavízzel, hogy szom- jamat fröccsel oltsam. így értük el azt az időt, az 1950-es évek első felét, amikor — nyaranta, a vakációban — kemény munkahelyek sorát megjárva ismertem meg a nehéz fizikai munkát. Ez föllazította az amúgy is liberális családi felügyeletet. Aki éjjel és nappal váltva hetenként, 12 órás műszakokat teljesít Mis- kolc-Egyetemváros, A Rákosi Mátyás Műszaki Egyetem építkezésén, és hétközben egy munkásszállásul szolgáló fabarakk lakója Görömböly-Ta- polcán, az hamar otthonos lesz sokféle kocsmahivatalban, vasúti restiben, és egyéb züllesztőben úton és útfélén. Ekkor azonban kukoricavagy szalmabor járta e helyeken. Miközben a sör ihatósága — legalább az olyan ipari centrumokban, mint Miskolc-Diósgyőr — emlékem szerint nemigen volt kifogásolható. jm fogyasztás ak- f\ kori arányai okozták volna, nogy a borivó hagyományok országában a tömegbor minősége oly csapnivaló lett e sanyarú időben, míg a söré — különösen: a csapolt barnasöré — egészen jó maradt? Vagy e titok nyitja máshol keresendő? Nem tudom. Magamat viszont az 1950-es évek első felétől tekinthetem rendszeres sörivónak. Miközben a magyarországi sörfogyasztás talán minden más fogyasztásnál erősebben emelkedett az elmúlt negyven évben, azok a felejthetetlenül ihatatlan folyóborok, amit az 1950-es években a kocsmák kínáltak, rég eltűntek; reméljük örökre. Ám ez már a sör közben kialakult helyzeti előnyét nem ingatta meg. Mindenről most azért írok, mert a nem tömény szeszesitalok fogyasztásának ez a szerkezetváltása fantasztikus lehetőséget nyitott a pénzéhes állam számára. Állítólag egy Dreher báró mondatta volt: ha egy pohár sört föllocsantunk a falra, amennyi belőle a falon marad, annyi a gyártási költség, amennyi lecsorog, az mind haszon. E közben máig odafajult a szakadatlan soraremelés, hogy nagyjából egy liter sör és egy liter bor ára egyenlő. És: az előállítási költség? És: az adótartalom? A tömeges magyar italozáson belül a sörkereslet előretörése és a bor visszaszorulása súlyos kihatású, több szempontból is. A magyar állam — tehát nem a termelő, hanem az adóztató — hatalmas nyereségre tesz szert a sörből. És persze nemcsak az itthon főzöttből, hanem az importból is. A magyar állam — tehát nem a termelő, hanem az adóztató — hatalmas nyereségre tesz szert a sörből. És persze nemcsak az itthoni főzöttből, hanem az importáltból is. Ugyanakkor borvidékeink válságövezetekké válnak. A minőségi borokkal szolgáló részek régén azok, de újabban elérte a nemezis a kommersz, a tömegborok előállítására alkalmas alföldi és más vidékeket is. Sem a fogyasztói szokások mélyáramai, sem a nagy gazdasági tendenciák sodrása ellen igazán föllépni nincsen erőm. Mit ér itt a halk, hitvány emberi szó vagy akár kiáltás 7 így hát csak arról tu dósítom az olvasót hogy a magam részé rőt. amióta a számomra még ihatónak minősíthető sörök ára per üveg, 30 forint — tehát: literenként 60 fo rint! — fölött van, azóta ismét fölfedeztem a bort. Könnyű fehér bo rókát keresek, mérsékelten savasat. Otthonról, a Hegyaljáról is azt hozom, amit szigo rúbb minősítés szerint, ámbár ott termett, nem is szabad igazán hegyaljainak tekinteni. S fröccsentem belé a szódavizet. £ élek persze hogy amikor erről célzatosan lmotok, ez főtér az állam érdekei ellem izgatással. Hiszen a bort, a sanyarú álla pótba süllyedt borvidékek ismeretében, lehetetlen úgy szesz és forgalmi adóztatni, mint a Dreher báró ál tál is jellemzett söritalt. Ha tehát magam most elzengem a könnyű fröccsök dicséretét, ezzel olyan kupát eme lek magasra, amely éppen nem Kupa Mihály kupája. De hát, gondoljuk csak meg ismét: egy liter bor és egy liter sör ára ma: nagyjából egy. Szomjat viszont ugyanúgy olt egy kis- fröccs, mint egy pohár sör; egy nagyfröccs, mint egy korsó habos. Kiteszek magam elé egy liter bort és két üveg sört. És akkor — a szóda ? Márpedig, ha szomjas az ember, akkor még az egy deci bor és hozzá két deci szóda is megteszi. Talán van még, aki emlékszik rá: úgy nevezik, hogy hosszúlépés. Lázár István
