Somogyi Hírlap, 1991. június (2. évfolyam, 126-150. szám)
1991-06-13 / 136. szám
1991. június 13., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Ismerjük meg a Bibliát (11.) Biblia és erkölcs Az erkölcsi parancsok legismertebb összefoglalása a tízparancsolat. A Biblia elbeszéli, hogy Isten a Sinai hegyen megjelent — a hittudomány nyelvén kinyilatkoztatta magát — és szövetséget kötött Izrael népével. Mózes a nép képviseletében fölment a hegyre, s onnan kőtáblákra vésve hozta le az Istennel kötött szövetség feltételeit, a tíz- parancsolatot. Az Ószövetség hitének kezdetétől fogva lényegéhez tartozott, hogy Isten tisztelete elválaszthatatlan parancsainak teljesítésétől, amelyek az ember egész erkölcsi magatartását meghatározzák. Ugyanezt erősíti meg a tízparancsolat felépítése is: az első három parancs Isten tiszteletét szabályozza, a többi hat pedig a felebarát iránti erkölcsi kötelezettség. A parancsokat Izraelben sohasem tekintették csupán erkölcsi előírásoknak, elvi normáknak, hanem Isten személyes akaratának, amelyeknek teljesítésére az iránta való szeretetből kell az embernek elköteleznie magát. Isten erkölcsöt meghatározó akarata útmutatás az Isten népéhez méltó életre, s még a tilalmak is ennek szolgálatában állnak. Jog és igazság a próféták szerint Az Ószövetségben az erkölcs nem magánügy volt. Izraelben a közösség életét szabályozó jogrendet és társadalmi elkötelezettséget is a hitben gyökerező erkölcs hatotta át. Ez a magyarázata annak, hogy a tízparancsolatot a közéletet igazgató törvények gyűjteményéhez kapcsolva találjuk a Bibliában. Különösen a próféták hangsúlyozzák a hit erkölcsi követelményeit, elsősorban a felebaráttal szemben tanúsított magatartás terén. Szerintük Istennel csak ott alakulhat ki helyes kapcsolat, ahol ez hatással van az emberek egymás közötti viszonyára. Szemük e- lőtt olyan közösség képe lebegett, amely méltó Isten népéhez, ezért Izraelben a kölcsönös elkötelezettség és testvériség eszméit hirdették. Ebből a szempontból vizsgálták koruk társadalmát, és részletekbe menően kimutatták a közösség életében az isteni jog és igazság, az emberi kapcsolatokban pedig az erkölcsös cselekvés hiányát. A próféták a jog és szociális igazságosság legfőbb védnökét Istenben látták és őt tekintették az erkölcs forrásának. Ellentmondás a hívő ember számára Ezért háborodtak fel kortársaik magatartásán, akik elvben ugyan tisztelték Izrael Istenét, de a hétköznapi életben semmibe vették parancsait. Ámosz, Ozeás, Mikeás vagy Izajás és Jeremiás próféták ilyen jelenségek ellen emelték fel szavukat. A Biblia tanítása szerint az erkölcsi rend nem az ember akaratának vagy önkényes elutasításának függvénye, hanem maga a szent és igaz Isten szerez neki érvényt. Mint a teremtés és történelem ura, végső fokon ő szavatolja az erkölcsös élet értékét és bünteti semmibe vételét. A zsoltárok, különösen pedig a Prédikátor könyve tanulsága szerint, a hívő embert sokat foglalkoztatta az a fájdalmas ellentmondás, amelyet napról napra tapasztalnia kellett: az igaz és hibátlan emberrel gyakran az történik, amit a gonosz érdemelne, míg a gonosznak sokszor az az osztályrésze, amiben az igaznak kellene részesülnie. A tízparancsolat történelmi súlya A kínzó problémára Istennél remélt kiutat találni. Isten kezében tartja a világ sorsát, s mindenkit számadásra fog szólítani parancsainak teljesítéséről. Ekkor majd kinek kinek megfizet cselekedeteihez mérten. Ez az oka annak, hogy a próféták addig nem ismert komolysággal szólították fel kortársaikat Isten akaratának követésére, amelynek elmulasztása súlyos büntetést von maga után. Meghívásukban úgy élték meg a személyes Istent, mint aki hívja és feltétlen engedelemességre szólítja az embert. Ezért hansúlyozzák szokatlan élességgel a számadás elkerülhetetlenségét. Az Isten parancsaiban megismerterkölcsi rend sokszorsú- lyos tehernek tűnik, mert úgy érezzük, megköti szabadságunkat, egyéni kívánságainkat. Az Ószövetségben is felmerült hasonló gondolat, amikor a zsoltáros elmondja a gonoszok látszólag szabad és gondtalan életét, akik nem tartják a maguk számára kötelezőnek Isten parancsait és gátlás nélkül élnek vágyaiknak. A Biblia tanításában viszont éppen az erkölcsi rendhez mért cselekedetek teszik az embert emberré, minden más teremtmény fölé emelve őt. Mózes első könyvében, az ember teremtésének elbeszéléséből ismerjük: Isten már a történelem kezdetén parancsot adott az embereknek, jelezve, hogy az emberiségnek erkölcsi tettekkel kell kibontakoztatnia életét. Az elmúlt két évezred során a tízparancsolat életrendünk része lett. Bár sokszor állt és áll ma is a kritika kereszttűzében, érvénye időállónak bizonyul. Akármit tartsunk is a tízparancsolatról, vitatkozhatunk korszerűségéről, de azt mindenkinek tudatába idézi, hogy az erkölcs elengedhetetlen része emberi méltóságunknak. (Folytatjuk.) Rózsa Huba a budapesti rém. kai. hittudományi egyetem tanára Tárakorona. XVIII. sz. közepe. Budapest, Zsidó Múzeum Magyar Péter: A WOJTYLA-REJTÉLY (3.) Különös pápa Azt, hogy Karol Wojtyla különös, rendhagyó pápa, azonnal megérezték és megértették mindazok, akik megválasztásakor fehér füstöt várva ösz- szegyülekeztek a Szent Péter téren. Rendkívüli volt már az is, hogy 455 év után elő szőr nem olasz került a pápai trónra. (Wojtyla előtt az utolsó nem olasz pápaként a krónikák az 1523-ig uralkodó VI. Hadriant, a holland Ad- riaan Florent D Edéit jegyezték fel.) Most nemcsak, hogy nem olaszt, hanem lengyel, szláv pápát választottak — ami még sohasem fordult elő. Az új pápa felrúgja a hagyományt S az sem volt mindennapi, hogy az új pápa 58 éves, élete teljében levő férfi. Az elaggott bíborosi testületben valóságos „sportember” a sok aggastyán között. Mindezt lelkendezve írták másnap az újságok, mint szenzációt. A sokezres tömeg azonba, amely Bernini oszlopsorai között szorosra tömörülve a személyes találkozást várta, nem ezekből az adatokból tudta és érezte meg, hogy rendkívüli esemény történt, hanem abból, hogy az új pápa, szakítva a szokással, azonnal beszélt az egybegyűltekhez. A hagyomány úgy kívánta volna, hogy miután bemutatták őt a Szent Péter székesegyház erkélyén, áldását adja a tömegre és rögtön visszavonuljon. Wojtyla azonban megérezte, hogy az idegen névtől kissé meghökkent emberek valami mást, többet is várnak. Megszólalt hát, annak ellenére, hogy Felici bíboros — segítő szándékkal—tapintatosan emlékeztette arra, hogy ez ellentétes a kialakult szokással, „megtöri a hagyományt”. Az új pápa első aktusként, már a megválasztása órájában szem- befordult a hagyományokkal, mert tudta, hogy a pillanat ezt követeli. Olaszul szólalt meg: „Sia lodato Gesu Cristo (Dicsértessék a Jézus Krisztus).” „A bíborosok új püspököt választottak Rómának—kezdte mondandóját. — Egy távoli országból hozták el őt... Féltem elfogadni ezt a választást, de mégis megtettem az alázatosság szellemében.” — Az emberek megértették, hogy az új pápa megosztja velük érzéseit, és ezt hálásan fogadták, tapssal, felkiáltásokkal. A rokonszenvnyilvánítás egyenesen lelkesedéssé fokozódott, amikor a messziről jött új egyházfő „Madonnának” nevezte Jézus anyját, aki máshol mindenütt „Mária” vagy „Szűzanya”. Egyedül az olaszoknak, és csakis ott: „Madonna”. Majd Wojtyla így folytatta: „Nem tudom, hogy jól ki tudom-e fejezni magam a ti ....s itt rögtön helyesb ített” ... a mi olasz nyelvünkön. Ha hibát ejtek, javítsatok ki”—ekkor már uj- jongás, bravo-kiáltások kísérik. A lengyel pápa első megnyilatkozásával tanújelét adta, hogy óriási kapcsolatteremtő képességgel bír. Tud a tömegek nyelvén beszélni és habozás nélkül kész szembefordulni a szokásokkal. Megtette másnap is, amikor szinte titokban „megszökött” a Vatikánból, hogy a Gemelli klinikán meglátogassa barátját, Andrzej Deskur püspököt, aki hajdan társa volt a papi szemináriumban és akkor már magas tisztséget töltött be a vatikáni kúriában. „Másfél évvel később ugyanerre a klinikára hozták őt magát is élet és halál között, ro- hanvást a Szent Péter téri merénylet után.) Ez a váratlan kórházlátogatás valósággal felvillanyozta az újságírókat, akik csapatostul eredtek a nyomába, hogy a közelébe férkőzve elkaphassanak egy-egy szót, mondatot. De meglepetésként hatott a kórházi személyzetre, betegekre, ápolókra és orvosokra is. Mindenki ott tolongott az új pápa körül. Elárasztották rokonszen- vükkel, amit Wojtyla örömmel, bár kissé zavartan fogadott. Gyorsan feltalálta magát: iróniával vezette le az elfogódottságot. Kifelé menet azt mondta az egyik elé tartott mikrofonba: „Hálás vagyok az engem kísérő őröknek, hogy megőriztek a kórházba kerüléstől. Kevés híján itt kötöttem ki én is az önök lelkesedése és szeretete nyomán, amellyel elhalmoztak.” Kint, már indulás előtt Giu seppe Caprio érsek, vatikáni államtitkár-helyettes megrántotta a karját és odasúgott valamit a fülébe. Mire Wojtyla ismét hangosan és mosolyogva szólt a mikrofonba: „Caprio érsek úr megtanít engem arra, hogy mit is kell tennie egy pápának. Most áldást kellene osztanom. Hiába, meg kell még tanulnom ezeket a dolgokat. De így van ez jól...” Filozófus, hittudós és költő Az újságíróknak mindez igazi csemege, színes és hálás tudósítási téma. Még nem tudják, miről van szó. Vajon csupán az eddig reflektorfénytől távol élő ember naiv közvetlenségéről vagy pedig arról, hogy ez a messziről jött, idegen főpap teljes természetességgel tud viselkedni minden helyzetben, és képes ura maradni a helyzeteknek, amelyekbe kerül? Akkor még kevesen gondoltak arra — hiszen nem ismerték Wojtyla előéletét —, hogy valószínűleg a krakkói műkedvelő színjátszókor tapasztalatai segítik hozzá az új pápát ahhoz, hogy ilyen biztonsággal mozogjon a tömegek figyelmének középpontjában. Mindenesetre megérezték, hogy erre az emberre érdemes figyelni, mert állandóan képes meglepetéssel szolgálni. Mint ahogy megérezte hamarosan a vatikáni kúria is, hogy az új pápa nemigen hagyja majd „irányítani” magát. Nem ismétlődhet meg az, ami elődjével, János Pállal történt, aki összeroppant a pápaság rászakadt hatalmas súlya altt. Valószínűleg azért is, mert. János Pál elkövette azt a navi hibát, hogy nyöltan bevallotta: nem ismeri a világegyház központja, a vatikáni kúria belső szokásait, törvényeit. A legnagyobb ártatlansággal közölte „Majd gyakran forgatom a pápai évkönyvet, hogy mindenkiről tudjam, milyen tisztséget tölt be.” (Az évente kiadott vaskos pápai évkönyvek sorolják fel a vatikáni hivatalok tisztségviselőit és a katolikus egyház vezetőit.) A lengyel pápa szintén kívülállónak számított. Soha nem dolgozott a vatikáni hivatalokban, az egyházközpontban. S még csak a pápai diplomáciában sem töltött időt, mint XXIII. János és VI. Pál. Ő sem ismerhette tehát túlságosan a belső erőviszonyokat, szokásokat, hivatali intrikákat. Esze ágában sem volt azonban ugyanúgy viselkedni, mint közvetlen elődje. Soha sem mondta egy szóval sem, hogy valamit nem ismer. Meghallgatott mindenkit és minden tanácsot, de mindig a saját feje szerint döntött. Méghozzá a legmeglepőbb módon. Ezzel a taktikával szemben a kúria tehetetlennek bizonyult. Ha egyesek ott azt az illúziót táplálták, hogy rövid idő alatt „felőrlik” a jövevényt, saját elképzeléseikhez és céljaikhoz idomítják, nagyon hamar ki kellett ábrán- dulniuk. Az is igaz, hogy Karol Wojtyla mögött nagyobb felkészültség és tudás állt, mint elődje mögött, s ez magabiztossá tehette őt. A bíborosok tudták róla, hogy filozófus, hittudós, sőt költő is. A hitújító vatikáni zsinaton már feltűnt szerepléseivel, majd később is, a zsinat folytatásaként rendezett püspöki szinódusokon. Azokon a tanácskozásokon, amelyeket VI. Pál pápa tanácsadó és konzultációs céllal hívott össze rendszeres időközönként a nemzeti egyházak küldötteinek részvételével. Tudták róla tehát, hogy hitelvi kérdésekben milyen felfogást képvisel: inkább sorolható a centristák vagy a hagyományokat őrző konzervatívok közé. Az első pápai sajtókonferencia Az újságírók pedig el voltak ragadtatva, mert a megválasztás és a kórházlátogatás után egyre sűrűbben írhatták le az új pápával kapcsolatban, hogy „először történt...” Először történt például, hogy a pápa sajtóértekezletet hirdetett a Vatikánban. Azokat az újságírókat, akik addig legfeljebb a vatikáni sajtóhivataltól kérdezhettek ezt-azt, most személyes találkozóra, sajtóértekezletre hívta az egyházfőt. Sőt, nemcsak a Vatikán mellé akkreditált tudósítókat, hanem a vezető lapok, hetilapok szerkesztőségéhez küldött meghívókkal más érdeklődőket is. Ez rávilágított arra, hogy az új pápa érti a sajtó, a kommunikáció jelentőségét, és kész változtatni elődei távolságtartó, bizalmatlan alapállásán. Október 21-én zajlott le az első pápai sajtókonferencia. A riporterek valósággal megrohanták a terembe belépő egyházfőt. Jobbról-bal- ról záporoztak a kérdések minden nyelven. Ő pedig kapásból válaszolt: először olaszul, azután franciául, angolul, majd spanyolul, lengyelül, németül. Nem tudom, tettekk-e fel akkor neki oroszul is kérdést. (Később nem is egyszer.) Ha igen, arra is éppúgy megfelelt, mint a másik hat nyelven. — Elutazik Lengyelországba? — Ha megengedik. — Fog-e síelni ezután is? — Ezt valószínűleg nem fogják megengedni. — És így tovább, perceken át. Wojtyla azonban nemcsak ezért akart találkozni a sajtó képviselőivel. Határozott üzenete volt számukra: „Használják ki ezt a lehetőséget, hogy megismerjék és felkutassák az igazságot... Vezessék rá olvasóikat, hallgatóikat, nézőiket arra, hogy fölfedezzék az élet értelmét, Isten titkait.” Azonnal világossá vált, hogy olyan valaki beszél, aki ismeri az újságírást. Ért hozzá és ismeri veszélyeit, buktatóit is. „Tudom, hogy nem köny- nyű az eseményeket röviden és olvashatóan felvázolni. Azok bonyolultak, és elég egy részt kihagyni vagy túlhangsúlyozni és máris torz a kép... Egyezzünk meg: ha írnak az egyházról és tevékenységéről, keressék mindig az egyház gondolkodásának és cselekvésének hiteles irányvonalát... ígérem, az egyház is oda fog figyelni az újságírók tárgyilagos tanúságtételére.” Ennél világosabban, azt hiszem, egyetlen agit-prop. vagy public rea- tion-főnök sem fogalmazhatta volna meg célját és mondanivalóját. És a világsajtó azóta sem csalódott Karol Wojtylában, aki tizenhárom éve állandó főszereplője a történéseknek és a lapok hírkrónikájának. (Folytatjuk)
