Somogyi Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 100-125. szám)

1991-05-11 / 108. szám

1991. május 11., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Véres finálé Déltájban váratlanul, lélek­szakadva jött Kissfalvi őrmes­ter, a busz vezetője. Izgatottan jelentette, hogy vagy tizenöt SS elindult le a völgybe, mert valaki befújta, hogy ott állanak a magyar gépkocsik. Cserék csak öten voltak a leshelyen, mert ketten pont élelemért mentek a faluba. Ötükből há­romnak pisztolya, kettőnek puskája volt, ami édeskevés­nek látszott félszakasznyi gép- pisztolyos ellen. Épp azon tanakodtak, hogy mit is csináljanak, mikor meg­látták a tőlük ötszáz méterre, az erdő szélét cserkésző né­meteket. Teljesen biztosnak látszott, hogy rövidesen rájuk találnak. Micsoda kegyetlen já­téka volt ez a sorsnak, hogy pont akkor talál rájuk ez a fosz­togató banda, mikor órákon be­lül örökre letehették volna a fegyvert! Nagyon bögyében lehettek valamelyik istennek, hogy ennyire kitolt velük. A rejtekhelyről csaknem egész Rohrbachig elláttak. Távcsővel Cser felismerte az amerikai gyártmányú gépko­csikat és a harckocsik sem T- 34-esek voltak; tehát amerikai csapatok közeledtek. Kontár Karcsi bácsi német tudása mel­lett pötyögött valamit angolul, mert fivére Amerikában élt, és járt már nála. A főhadnagy el­küldte hát a vagy két kilomé­terre kígyózó műúthoz, hogy az ott vonuló csapatoktól hozzon segítséget. Karcsi bácsi — negyvenéves korát meghazud­toló fürgeséggel — vágott neki az útnak, így már csak négyen maradtak. Hat kézigránátjukból hármat odaadott Cser Tóth Tiborék- nak, s a kocsiknál hagyta őket. Maga Kovács Ferivel három kézigránáttal és a két puskával elindult, hogy megkísérelje más irányba csalni a némete­ket. Futva tettek meg néhány métert, mikor vaktában eldob­ták az egyik kézigránátot, hogy robbanásával maguk felé for­dítsák a németek figyelmét. El­képzelésük sikerült, mert egy-egy lövéssel a gépkocsik­kal ellentétes irányba csalták őket. Ebbe az irányba esett a műút is, ahol már szabad szemmel is jól kivehetőek vol­tak az egyes páncélosok és gépjárművek. Cser dühös volt, hogy két ki­lométerre a szabadítóktól kell esetleg itt elpusztulnia, a há­ború utolsó perceiben. Feri — aki szintén dühös volt ugyanezért — minden lövésé­hez hozzáfűzött valamit: — Ezt a jó táncos nagynéni- kédnek küldöm... ezt meg a drága jó édesanyádnak! Bár vetélt volna el inkább, mintsem világra hozott! Oldalról feltűnt egy német. Feri nem láthatta, de Cser sze­rencsére észrevette, amint az célba vette Ferit. A főhadnagy előbb tüzelt... A német nagyot ordítva eldobta géppisztolyát, és elszaladt. — Mi az, komám, elfelejtettél valamit? — dödögött utána Feri, néhány lövést is meg­eresztve. —Szart kaptok ti, nem autót! Ezzel megyünk majd haza, Budapestre, ahol fehérruhás lányok várnak majd ránk! — Puff! — Tüzelt újra. Cser felkapta az eldobott géppisztolyt, és tovább csalo­gatták a németeket a műút felé. Hogy felhívják malgukra az amerikaiak .figyelmét is, egy­más után kidobták a másik két kézigránátot. Látták, hogy a németek be akarják keríteni őket... ezért hát lőttek... futot­tak..., megint lőttek, és újra fu­tottak, ahogy csak a lábuk bírta. Cser közben hátára csapta a puskát, és a német géppisztolyból tüzelt. Az egyik német sorozata a feje mellett szántotta végig a fát. A faszi­lánkok élesen hasítottak alig begyógyult fülébe. Feri tüzelt, és idegességé­ben egyre mondta a magáét: — Nem szaladtam eleget a ruszkik elől, most még ti is ker­gettek?!...Nesze, te szemét! A lábad istenit... Tört volna el, mielőtt idejöttél! Alig maradt már lőszerük. Cser eldobta a kiürült gépisz- tolyt. — Főhadnagy úr—kiáltott át Feri —, ha Karcsi bácsi nem hoz időben segítséget, aligha­nem megmurdelunk... Pedig most már igazán kár lenne! Egyszercsak a búvóhely irá­nyából kézigránátrobbanást hallottak..., majd még egyet... Utána géppisztolyt. Hiába csal­ták el a szembenállókat, egy másik csoport megtalálta a gépkocsikat!... Amíg egyetlen pillanatra arra figyeltek, az SS-ek máris körülvették őket... Hatan voltak. Cserék lőszere kifogyott, feltartott kézzel meg­adták magukat. Lökdösve taszigálták őket a rejtek felé, ahol időközben ugyancsak lefegyverezték a fi­úkat. Tibor véresen feküdt a földön, egy német viszont szét- tépedt, lyukas hassal meredt a semmibe, mert telibe kapta az egyik kézigránát. A németek mindhármukat megmotozták, óráikat elvették, majd feltartott kézzel egy-egy fához állították őket. Biztosra vették, hogy ki­nyírják őket. Cser nem szólt hozzájuk, hogy ne tudják, érti a szavukat. Hátha megtud vala­mit a szándékukról — gon­dolta. A németek a terepjáró gép­kocsit akarták, mert azzal a műutat elkerülve szándékoz­tak menekülni. — Beindíttatom velük a ko­csit — mondta a vörösképű őrmester —, aztán megszaba­dulunk tőlük, nehogy elárulja­nak bennünket! Közben széthajigálta a Bo- tond elől az álcázó fenyősö­vényt. Nagyon szeretett volna már indulni, de nem ismerte a kocsit. Ráparancsolt Cserre, hogy indítsa be. Cser pisz­mogni kezdett... Szerencsé­jére az akkumulátort kikötötték előzőleg, mikor beálltak a ko­csikkal. Elég sok időt . vett igénybe, míg visszakötötte... Az őrmester közben kétszer is a géppisztollyal noszogatta, meg még az ülepébe is rúgott. Még nem indult be a Botond, amikor gyorsan közeledő gép­kocsik zúgása hallatszott... A terepjáró Wipponok egyszerre kétfelől jöttek... Elől mindegyi­ken állványos géppuska volt, amikből — csak úgy bemutat­kozásként — mindjárt odasóz­tak néhány sorozatot az amik. A német őrmester karjához ka­pott, és leejtette a géppisztolyt. — Feküdj! — kiáltott Cser, miközben leugrott a Botondról a földre. Feri boldogan kiáltott fel: — Mégis van Isten az égben! (Részlet a szerző hamarosan megjelenő „Az aranycsillag rabjai" című kötetéből) Bálint Zsigmond: Széki lány arcképe József, Jakab Tibor és Török Gáspár aktfotói. Fantáziával teli képeik a szebbik nemet lát­tatják. Hol önmaga szépségé­ben, hol „természetbe ágyazva”. Mihálykó Anna ér­dekes pózba merevedett, amorf nőalakja sokunkat meg­babonáz. Haragos Zoltán öreg férfit ábrázoló portréja a sokévi meg­feszített munka ráncait hang­súlyozza. A mélyen barázdált arc és az üveges tekintet sajá­tos sorsot tükrüz. Csakúgy, mint Török Gáspár Cogito ergo sum című képe, amely egy hó­fehér hajú, éltesebb meditáló férfit örökít meg. Ártatlan, ró­zsás arc néz velünk szembe Bálint Zsigmond fotójáról. A széki ruhába bújtatott, kezé­ben református imakönyvet tartó leány üdesége a jövőt jel­képezi. Higgyük, hogy álma valóra válik. Lőrincz Sándor ERDÉLYI ÜZENET A marosvásárhelyi fotóklub tagjainak munkái fogadták két héten át a betérőt Kaposváron, a Latinca Sándor Művelődési Központ aulájában. A Somogyi Fotóklub rendezte tárlaton az egyik legjelentősebb erdélyi közösség tizenhat alkotója harminchárom képpel mutat­kozott be. Mivel klubkollekció került a falra, egységes szem­léletről nem beszélhetünk. A tematikus válogatás azonban ad némi rendszert a kiállítás­nak. Az erdélyi tájak varázsa ér­ződik a legtöbb alkotáson. A Török Gáspár: Nyugati havasok bevetett domboldal, er- dők-mezők világa azonban csak itt-ott jelenik meg az em­ber nélkül. Pálosi Ferenc Öreg tölgye esztétikai csoda. Az ágas-bogas fát kikezdte már az enyészet, ám új hajtás sarjadt még a törzscsökevényről. Tö­rök Gáspár 1989. január 2. című fotója a hólepte homok­buckák között csörgedező kris­tálypatakot láttatja. A termé- szet^ — örökzöld témaként — az Őszi rapszódia című alkotá­son is megjelenik. A száraz avarra kitett hegedű gazdáért kiált. Lehet, hogy megszólalta- tója az erdővel ellentétben, már örök álmát alussza... A falusi, munkával teli napok egy-egy pillanatát kapta len-, csevégre Marx József, aki Ara­tás a hegyekben című, jól meg­komponált képével dolgos nya­rakat idéz. Csakúgy, mint Jó- zsa Ferenc. Kora reggel című képén még látható a felszálló köd félhomálya, amely egy fo- gatot kísér útjára. Molnár Zol­tán Éjjeli műszakjának fősze­replője a boronáló parasztem­ber. Nemkülönben Mihálykó Anna felvétele, amelyen kiterí­tett ruhaként száradnak a do­hánylevelek. A munka azon­ban pár perc pihenőt paran­csol, hiszen az új termésnek örülő, görnyedt gazda nagyot slukkol cigarettájából. Figyelmet érdemelnek Marx Mihálykó Anna: Az új termés Jakab Tibor: Akt Tit okker esőben Tüskés Tibornál Tüskés Tibor a Balaton déli partján, Szántódon született. Somogyot bölcsőjének, dajká­jának nevezi. Vajon melyek azok az életét befolyásoló leg­fontosabb hatások, melyek itt érték, amit Somogynak kö­szönhet? Kötés — Somogyhoz — Minden ember életében nagyon fontos az iskoláskor előtti időszak, ezt már Móricz Zsigmond elmondja az Életem regényében. Mi is történik há­rom éves korunk táján? Meg­tanulunk járni, táplálkozni és megtanulunk egy nyelvet, amit anyanyelvnek mondunk. Ne­kem Szántódon mindenekelőtt a környezet és az ember kap­csolatára nyílt rá a tekintetem. Megszülettem egy térképen nem található területen — mert egy vasúti őrház nem közigaz­gatási egység —, ahol a közle­kedés állandóan a nagyvilágra figyelmeztetett. Az őrház szép környezetben, a víz és a szá­razföld találkozásánál, a műút és a vasút kereszteződésében állt, körülötte a nagyvilág lükte­tett. Az elrobogó vonatok zajá­hoz hozzátartozott a víz szaga, a tihanyi apátsági templom két tornyának a látványa. Érezni lehetett a szél fúvását, hallani a nád susogását, az eső kopo­gását. Ilyen módon a természet is sokkal közelebb került. Mikor Pestre kerültem, azt hittem, ott sose esik az eső... — A közelmúltban megjelent Tájak, emberek című könyve előszavában így vall: ...csak a k ötődés, a valahová tartozás tehet szabaddá és otthonossá a világban.” Köti-e még valami Somogyhoz? — Hát persze. Most is ott él anyám a bátyáméknál, aki vasutas lett, Balatonkeresztú- ron. Tegnap épp ott voltam ná­luk. Anyám 93 éves. Szerkesz­tőségi tagja vagyok a Somogy című folyóiratnak, a Kaposvári Megyei Könyvtár most adott ki egy bibliográfiát a munkássá­gomról, tagja vagyok a Ber­zsenyi társaságnak, a Szán- tódpusztai Tudományos Bi­zottságnak. Megkaptam a Rippl-Rónai művészeti díjat, számontartanak, elismernek. Én is azt szeretném szolgálni, hogy ez a művészeteknek szentelt tartomány ne legyen elmaradott, szegény vidék, hanem felemelkedjen az or­szágos szellemi élet élvona­lába. Tudja felnevelni és meg­tartani saját értelmiségét, megbecsülni a helyi értékeket. A kis falvakban nagyon értékes embereket lehet találni, akik­nek szüksége van a megye megtartó, kohéziós erejére. — Könyvében Dunántúl vál­tozatos megyéit színekkel isjel- lemzi. Eszerint: „Somogy — sárga, Zala—zöld, Baranya— barna...” Fodor András, a Somogyból elszármazott, ám magát mindmáig somogyinak valló költő a megye színének a zöl­det tartja. Szerinte „Somogy egyik karakterisztikus jegye: a dombhátak közti szép, zöld tisztás.” Szeretném, ha elmon­daná, Önnek Somogy miért éppen a sárga színt juttatja eszébe? Miért sárga? — Én rossz költő vagyok, aki engedett az ördög incselkedé- sének, és az alliteráció okán válogattam össze a színeket és a megyéket. De azért meg is tudom magyarázni. Nekem a sárga az érő búzát és a kukori­catáblát jelenti. Somogybán sok a szántóföld, ahol gabonát, kukoricát termelnek. Zalában sok az erdő, ami zöld, Baranyában pedig agya­gos a talaj, ami a barna színre emlékeztet. — Hatvan éves. Hogyan látja eddigi életét, melyek további tervei? — Az idő ajándék. Nem ér­dem, hanem kegyelem, meg szerencse. Az ember örülhet annak, hogy megérhette, mun­kában tölthette el. Hálás va­gyok a sorsnak, mert volt lehe­tőségem a munkára, dolgoz­hattam iskolában, könyvtár­ban, szerkesztőségben, tétle­nül sohasem teltek a napjaim. Amikor kisgyerek voltam, azt hittem, Nobel-díjas író leszek. Ám minden újabb könyvem a kudarc tudomásul vétele, mert önmagámmal elégedetlen va­gyok. Ezek a kudarcok talán egy mérhető teljesítményt ad­nak össze, a minősítés viszont nem az én feladatom. Tizenkét magyar novella Terveim? Csak egy novella­elemző könyvet írtam, Csáth Gézától Eszterházy Péterig ti­zenkét magyar novella megkö­zelítését tartalmazza. Május­ban, a könyvhéten jelenik meg. Most Tatay Sándorról készülök kismonográfiát írni, ehhez gyűjtöm az anyagot... Sallai Éva

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents