Somogyi Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 100-125. szám)

1991-05-25 / 120. szám

1991. május 25., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Gyertyás László felvétele Mátyás Ferenc: Luca még kislány Apó, nézz rám! Milyen vagyok, milyen a szemem, szám, alakom, mozgásom játéka, ha lépek? Ugye az utcán engem néznek s a nap is bennem gyönyörködik, mikor fényéből hajamra hint arany sugarat, hogy ragyogjak s tetszem a már okos nagyoknak, s ha karkötőm is lesz aranyból a másni eltűnik hajamból? Ugye olyan, ha én beszélek, mintha boldog volna az élet, ha mennek a farsangi bálba s a zene behallik szobádba? S már illatom is van. Nem érzed? a rózsa szaga is szerényebb. Igaz, gyerek még, ki írt a nyáron, de már úgy szólít: Boldogságom! Úgy, a párduc úgy surran át az őserdőn, ahogy kis bokám tüntet el mellőled engem, mikor elszököm tőled a kertben? A szerelmet ugye majd megértem, s a férfiak gyilkolnak értem, olyan leszek, mint Kleopátra, amikor bevonult Rómába? Apó, nézz rám! Mondj már valamit, hadd erősödjön bennem a hit, hogy jövőre az iskolában a fiúk már nézik a lábam. Érzelmes utazások Tituszék Úgy kéne szeretni gyereket, asszonyt, szülőt, ahogyan Ti­tusz szereti a kis Titát. Olyan ki­tárulkozó, ártatlan rácsodálko- zással, józan derűvel, ere­dendő bizakodással. Ahogy ezt leírom, már látom is magam előtt Judit asszony egyszerre büszke és féltékeny tekintetét: — már csak az hi­ányzik, hogy te is ajnározd őket, így is már teljesen apás az a gyerek! — Barátom felesége egyébként is szelíden megrótt, hogy majd minden írásom kocsmák mélyén „játszódik”, és meglehetősen fura alakok fordulnak elő bennük. De most az első (és Marquez szerint a legfontosabb) mondat a bi­zonyság rá, hogy ez nem egé­szen így van. Igaz, most amíg várjuk, hogy a túlságosan is ecetes vízben áztatott pacal végre puhára fő­jön, és „kiizzadja” magából az ecetszagot, bort kortyolgatunk elmélyült szorgalommal. No persze ettől a konyhából még nem lesz kocsma. Ott ugyanis aligha volna szerencsés, ha a kétéves Tita térden kúszva traktorozná a „trágyát". Meg az­tán az ivóban tornázni sem szoktak a Mákvirág együttes lemezére, s ha mégis, azt más­ként h ívják. S legfőképpen nem apával versenyt fogat mosni a piros műanyag vödör fölé ha­jolva. Titusz — kamaszkorunk óta vagyunk haverok—harmincas évei derekára „ért be", és nem is akármilyen apává. Mintegy másfél évtizedes „hülyéske- dés” után. Addigra már mi egy- nehányan ún. „komoly embe­rekké” cseperedtünk. Felső­fokú tanfolyamok, család, eset­leg lakás, egyszóval honderű, ahogy azt Móricka, akarom mondani Titusz elképzelte. És irigykedett is ránk egy picit emiatt. Pedig amíg ő lazán kísérle­tezgetett a kötélen, közülünk néhányan már le is hulltak róla. Például Tichó hét emeletet zu­hant — és korántsem átvitt ér­telemben... Na ja, nekünk volt apánk, aki ahónunkalá nyúlt, hogy netéb- láboljunk olyan tanácstalanul abban a bizonyos nagy büdös életben. Neki volt is, meg nem is. Nem emlékszik, hogy va­laha is leült volna vele beszél­getni. A pia, dominált inkább, meg az ulti. Ám ezt ő most már nem szemrehányóan mondja. Inkább megbocsátó szomorú­sággal. Elvégre ez is útravaló volt. Tanulsággal szolgált an­nak, aki okulni akart belőle. Egy kisközségben vagyunk egyébiránt, s idill ide vagy oda, ez a derék község azért még mai napság is a meglehetősen behatárolt lehetőségek hazája. Titusz, az urbánusnak is kü­lönc, akinek befőttes gumival összefogott vékony varkocsa még most, három év elteltével is szótlan ámulatba (vagy in­kább döbbenetbe?) ejti a beto­lakodókkal amúgy is bizalmat­lanabb falusiakat, itt vett egy közepesen öreg házat, és több százezer forintyni OTP-köl- csönt a nyakába. Röghöz kö­töttségük ezáltal teljesebb, mint a jobbágyoké Werbőczy Hármaskönyvében. Amíg nem volt a kis Titusz, ez nem is nagyon izgatta őket, igaz ennél azért jobbra számí­tottak. Másnak képzelték a fa­lusi életet, nem ennyire sze­génynek, kizárólag robotra predesztináltnak. Nem az a legnagyobb gondjuk, hogy nincs bársonyos pázsit az ud­varon, hanem hogy nincs pén­zük rendbehozni a házat, a ke­rítést, „leműszakiztatni” a Tra­bantot. A kocsit, ami az egyedüli esélyt jelenthetné a kis Titának, hogy része lehessen mindab­ból a jóból, ami egy városi gyer- reknek a lakóhely jogán kijár. Az uszodából, a zeneiskolából, és a többi, a községben elérhe­tetlen kiváltságból! Persze a gyerek jövője miatti aggódást az álmoknál sokkal mindennapibb és fenyegetőbb realitások kényszerítik mos­tanság ki. Juditnak, aki a Videoton bér- számfejtésén dolgozott, már a tudomására hozták, hogy a . gyed után nincs rá szükség. Ti­tusz, a „magyar apa” egyelőre haladékot kapott, de a munka- nélküliség réme az ő éjszakáit is kísérti. A legkisebb Titusz szeren­csére mit sem sejt ebből. Férfi­embereket megszégyenítő komolysággal segédkezik apának a kazán salakozásá­nál, a talicskázásnál. Aztán meg kajla önfeledtséggel haj- kurássza a két hatalmas testű komondort, Brúnót és Sacit, akik egyelőre még a fejére nő­nek. Mire pedig az átkozott pacal megadja magát a puhulás szel­lemének, kiságyában ő már az igazak álmát alussza. Tódor János CSORBA PIROSKA A kisbetűs élet M . Isősnek lenni nem tSnpff gyönyörűség. Először is ott van az iskolatáska. Súlya fordítottan arányos a diákévek számával. A nyolcadikos csu­pán néhány salátát hord ma­gával elegánsan a hóna alá csapott diplomatatáskában a tornacsuka és a walkman kö­zött. Az elsősnek viszont igazi háromrekeszes hátitáskája van, hogy beleférjen az Olvasni tanulok, az írni tanulok, a Ma­tematika munkalapok, a Ma­tematika feladatgyűjtemény, az írás munkafüzet, az Ákom- bákom, az Olvasókönyv, az Olvasási feladatlapok, a zsírk­réta, a színeskészlet, a számo­lókorong, a számolópálcika, a logikai készlet, a tolltartó, a négyzetrácsos füzet, a sima- lapú füzet, a vonalas füzet, a tá­jékoztató füzet, a tisztasági csomag, a rajzfelszerelés, a gyurma, a tornaholmi és az uzsonnás csomag. Akkora táska persze nincs is, amiben mindez a préselődés veszélye nélkül elhelyezhető. Ezért aztán az elsősnek nem­csak a háta, a két keze is tele van: egyikben az uzsonnás szatyor, a másikban a torna­zsák. Nem baj, mindez lega­lább nyomatékot ad neki, nem döntik föl olyan könnyen a fo­lyosón, amikor a nagy üggyel- bajjal kinyitott bejárati ajtón át a tanteremébe igyekszik. Vagy ha mégis elveszti az egyensú­lyát, legalább a táskák és zsá­kok tompítják a kő fájdalmas ütését. Ilyen balesetek gya­korta megtörténnek. A folyosók áteresztőképessége ugyanis jóval kisebb, mint a rajta közle­kedő diákok mennyisége. A nagyobbak már tudják, hogy a folyosó közepén kell haladni, mert a szélén könnyen nekivá­gódhat az ember orrának egy- egy hirtelenül kinyitott ajtó. Áz pedig fölöttébb fájdalmas. Az elsős mindezt még nem tudja, ám szeptembertől szorgalma­san tanulgatja a maga kárán. A folyosó végén ott az első dé. Az elsős végre megérkezik. Leteszi táskáját a padra, us- zsonnás zsákját a padba rejti, a tornazsákot mellégyömösz- köli. Szerencsés, mert neki van a pad alatt polca. De Ferinek sokkal rosszabb, mert neki le­tört aljú pad jutott. Abban is szerencsés, hogy magas a padja. Igaz, így nem ér a lába a földig, viszont tud vele haran­gozni. A Fereinek ez is rosz- szabb, mert Feri nagy, a padja meg kicsi. Kék foltok vannak a térdén, úgy összeveri magát a padban. Hajaj, jobb lenne egy­forma méretűre gyártani az el­sősöket, ha már a padok egy­formák. Miután lepakolt az elsős, a dzsekijét a fogasra akasztja. Sajnos sok a dzseki, kevés a fogas. így aztán aki fölülre rakja a magáét, azé lepotyog és ösz- szetapossák. Viszont amikor ki kell menni a szünetben, akkor az jár jól, akié fölül van. Áz akasztás sikerrel járt, az elsős visszatér a helyére. Azzal kísérletezik - miután kirakta szépen a tolltartóját, a színes készletét, a Matematika mun- kálapokat, a Matematika mun­kalapokat, a Matematika fel­adatgyűjteményt, a négyzetrá­csos füzetet, a számolókoron­got, a számolópálcikát, a logi-, kai készletet, valamint a tájé­koztatófüzetet-, hogy mindezt el is helyezze a padján. Nem könnyű. Merthogy a pad fel­ének, ami neki jut, az alapterü­lete csupán törtrésze a fent fel­soroltak alapterületének. Az elsős persze erről mit sem tud, így aztán minden óra elején megkísérli kirakni őket, hátha elférnek. Miután újból rájön, hogy ez lehetetlen, egymásra tornyozza az egészet, és a két kezével bekeríti, hogy le ne lök­jék. M egkezdődik az első óra. Negyvenöt percig tart, ép­pen mint a nyolcadikosoknak, vagy a gimnazistáknak. Ez is azt mutatja, hogy hat- és ti­zennyolc évest egyenjogúként kezel az iskola. Még szeren­cse, hogy a tanító néni kiszó­lítja azokat, akik elkészültek a feladattal. Az elsős gyorsan el­készül, mertnekiamtematikaa kedvence. Fejben összead, ki­von százig, de most írásban kell, és csak tízig, mert a többi­eknek még az sem megy. A ge­rince meg a lába már furcsán bizsereg, jó, hogy fölállhat, és kiviheti a füzetet, másképp mo­corognia kellene, vagy haran­gozni a lábával, vagy körbeug- rálni fél lábon az osztályt. Per­sze nem lehet. Azért nyúl jár, zöld nyúl. A zöld nyúl pedig egyest jelent. Az első osztály­ban mindenki fél a zöld nyulak- tól. A békákat viszont szeretik. A piros béka ötöst ér, a kék né­gyest. Az is jó. Az elsős nem is érti, miért bajlódik a tanító néni a zöld nyulakkal, miért nem írja rá, hogy egyes. Csöngetnek. Uzsonnaszü­net. „Kézmosás!” - tapsol a ta­nító néni, és ők tisztaságcso­maggal a kezükben szép liba­sorban indulnak a fiúvécébe. Ott van az egyetlen csap. Ami­kor sorrakerülnek, zsonglőr­ként szorítják a térdük közé a zsákot, egyik kezükben a szappan, másikban a töröl­köző, a víz csorog... A lefolyón kívül a kövön is, mert a vécé­kagylók mindig eldugulnak. Büdös is van. A nagyfiúk rö­högnek az elsősökön. 4 t*, ceremónia után liba- ' sörbáíTVisszavonulnak az osz­tályba, kiszedik az uzsonnász- szatyorból az ennivalót, és ha még van idő a becsengetésig, akkor bele is harapnak a szendvicsbe. Aki nem hoz ott­honról elemózsiát, az kicsön­getés után rohan a büfébe. De az elsős sohasem ér oda első­nek. Neki még nincs annyi esze, hogy fejfájásra, vagy, szükségére hivatkozva már ki­csöngetés előtt kikéredzked- jen, és beálljon a sorba. Az elsősök többnyire otthon­ról hoznak uzsonnát. Aki ugyanis nem hoz, az nem is ehet. Hiába szorongatja a ráva- lót a markában, s hiába áll a sorban harmadikként, vagy ötödikként, csak hátrébb ke­rülhet. Mindig elébe áll valaki, aki nagyobb. És tőle mindenki nagyobb. A nagyobbra pedig nem illik rászólni, de főleg nem ajánlatos. A büfés néni nem látja az elsősöket, mert a pult magas. A hangjukat se hallja, mert az meg cérnavékony, és különben sem mernek meg­szólalni. Az optimistábbja azért ott álldogál a forintjait szoron­gatva becsöngetésig. A követ­kező szünetben már nem lehet enni. Az azután következőben sem. Azok levegőzőszünetek. A levegő ugyanis egészséges. Jönnek az ügyeletesek, és ki­zavarják őket az osztályból. Mindenkit. Rendnek kell lenni. Csak a hetes maradhat benn. Az megeheti az uzsonnáját. Az elsősök szeretnének mindig hetesek lenni. A nagyobbak persze bliccelnek. Bebújnak a szekrény, a tanári asztal mögé, vagy kifogásokat keresnek. Húzzák az időt. Vagy egysze­rűen visszaszöknek a folyosó másik végén. Az elsősök vi­szont nem élhetnek ilyesféle fortéllyal. Az ügyeletes előttük tekintély, hiszen nagyobb, mint ők. Szedik is a lábukat, ha meg­látják. Mert rácsap ám arra, aki utolsónak marad a teremben! Futnak az elsősök, még a dzsekit is elfejeltik fölvenni... Az udvaron pedig hiába jut az eszükbe. Visszatérni nem le­het. Se a dzsekiért, se az almá­ért, se vizet inni, se pisilni... Azt mindenki mondhatja... áll két másik karszalagos a folyosóaj­tónál, és vigyáz a rendre. Az el­sős meg sem kísérli az áttörést. Vacogva szaladgál, s ha már nagyon ki kell mennie, dörzsöl- geti össze a combjait, nehogy megtörténjen a dolog ott hely­ben... Még jó, hogy a tanító néni megértő, és óra alatt kien­gedi a vécére. Akkor jobb is pi­silni, mint az evőszünetben, ie- galább nem kell fizetni. Nincs ott a nagycsapat, a „budis” nyolcadikosok, akik a kicsiket csak két forintért engedik a fül­kébe. * ra alatt ingyen lehet pi­silni. Ebből látszik, hogy any- nyira mégsem rossz elsősnek lenni. Legföljebb tornaóra előtt, amikor három osztály fiai vet­keznek a csöpp öltözőben. Az elsősnek nem jut hely, az ő ci­pője tűnik el, az ő táskájával fo­ciznak a többiek, őt lökdösik vagy vágják képen véletlenül. Az elsős fölméri az arányokat, és nem szól egy szót sem. Le­nyeli a könnyeit, és figyel kike­rekedett szemekkel. Jól meg­jegyez mindent. Hallgat és fi­gyel. Egyszer lesz ő is nyolca­dikos.

Next

/
Thumbnails
Contents