Somogyi Hírlap, 1991. március (2. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-09 / 58. szám
1991. március 9., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 „...miként látja a kortárs magyar fotográfia a kisvárost századunk végén” — fogalmazta meg a kérdést az a 11 alkotó, aki a nagyatádi kezdeményezést szívügyének tekintette. Különböző, de nem szélsőséges felfogású, egymást tisztelettel elfogadó alkotó gyűjtötte hát össze élményét Nagyatádról. S mert a fotó nemcsak mint esztétikai élmény, hanem mint kordokumentum — az emberi érzések, gondolatok keretbefoglalója jelenik meg előttünk — a látvány igen színes, térben és időben mély dimenziókat érint. Hadd kezdjem tán a bemutatást a fotográfus önmagáról alkotott képével. Ahány művész, annyiféle látásmód és Török László: Nagyatádi festő III. megjelenítés. Chochol Károly számos hazai és nemzetközi kiállítás díjazottja, alkalmazott és reklámfotós, illusztrátor stb. — sorolhatnám a sokoldalúságot reprezentáló szakterületeket—egy klasszikusan megfogalmazott, egész alakos önarcképet tár elénk. A fotoap- parat állványára támaszkodó méltóságot, nyugalmat és a masina feletti uralmat, maga- biztosságot közvetítő figurája a századelőt idézi. A fotográfia hőskorát. Amikor a nagyságos asszonyok — urak gondosan elrendezett pózba, legszebb ruhájukba „csomagolva” ültek a gép elé és várták, hogy „repüljön a kismadár”. A gép és az ember társak e képen. A fotós könyöke finoman érinti a masinát és teste is párhuzamosan ível a fekete drapériával fedett r A kisváros képei MEGJELENT A TALÁLKOZÁSOK II. FOTÓALBUM állvánnyal. A lábközép magasságában és a földön gondosan elrendezve mindaz, amit az alkotó fontosnak vélt ahhoz, hogy önmagát láttassa. Aztán egy egészen más hangulatú megjelenés: em Soós György madártávlatból, egy kisvárosi lakótelep házának tetejéről szemléli a világot. „Zajos”, mozgalmas kép, s talán össze is szorítaná az ember az öklét, hogy „jaj le ne essen”, amikor felfedezi, hogy a mester valójában nem függeszkedik csak lágyan érinti a tetőt. A felülnézet, a ferde képkivágás, az elmosódó országút, a bizonytalanság érzetét kelti. A nyomasztó világot tükröző dokumentumfotók mély lelki azonosulást közvetítenek a peremhelyzetűek sivár, kiszolgáltatott életéről. A két munkás „emlékművé" merevedő, sötét figuráját körbefonják a külvilágot kirekesztő, csupasz falak, hogy csak a mennyezetről lelógó, éles fényű lámpa sugarai csillanhassanak meg a homlok és pofacsontok mezőjében. A béka- perspektíva monumentalitást kölcsönöz a kiszolgáltatottaknak; míg egy másik felvételen a házmester alakja zsugorodik össze a madárperspektívában, egy horizont nélküli, zárt térben. Fuszenecker Ferenc óraszerkezetbe kollázsolt, elmosódó önarcképe a mesterség tiszteletét ébreszti. A gödöllői alkotó a belső terek avatott megjelenítője. Az ember és világa harmóniáját mutatják e felvételek; sorsokat, meg emlékeket idéznek. Az idős munkás, fehér csempézett fal előtt megjelenő alakja — előtérben a Somogyi Néplap egyik hajdani számával — örökre emlékezetes marad. Mint ahogy a természetet egészen közeli, elmosódó formában megjelenítő em Soós György Édesanyám emlékére című sorozata is. A hajszálvékony mértani szer- kesztővonalakkal határolt Körtélyesi László: Nagyatádi képek V. Chochol Károly: Önarckép Fotó: Gyertyás László Fuszenecker Ferenc: Nagyatádi emberek négyzetek által kimetszett világban az emlékezet kutat. Az ember és kutyája hasonlatossága, összetartozása Tóth Györgyöt is megihlette. Figuráinak egybemosódása szeretettel, ám némi iróniával „szól" a kisvárosi kutyabarátokról. A színek Körtvéiyesi László pécsi és Török László budapesti alkotó munkáin jelennek meg. Izgalmasan szépek a Nagyatádi képek címmel illetett sorozat képei. A félköríves lezárásé zöldkeretes, rácsos ablak; a pasztell színekkel „megfestett” kapubelső, vagy a különleges montázzsal megkomponált templombelső egy, az eddigiektől merőben más világot közvetít. Míg Török László Nagyatádi freskó című — ugyancsak színes — sorozata, önarcképével együtt színessége ellenére egy pusztuló világ ambivalens szépségét idéz meg. (Itt kívánom megemlíteni, hogy a címlapfotó, mely ugyancsak az ő alkotása, nem volt szerencsés választás. A mozgást, átmosódó test formájában nyomon követő fotográfia nem kelt esztétikai élményt. A kezek és lábak valamint a tompor együttes megjelenítése visszatetszést vált ki a szemlélőben. Ezt a megoldást, még megkettőződött arcú világunk szimbólumaként sem tudom elfogadni.) A Konkrét árnyék című fotója azonban szép élménnyel ajándékozott meg. Izgalmasnak látszik még Harnóczy Örs pécsi fotográfus kísérlete. Fóliába csomagolt köztéri szobrai és élő emberalakjai kísértetiesen „hasonlítnak” egymásra. A fény és árnyék tónusbeli sokszínű megfogalmazása is erénye még ezeknek a fotográfiáknak. A teljesség igénye nélkül méltattuk a Találkozások II. képeit. Mint ahogy az alkotók is a teljesség igénye nélkül ragadtak ki egy-egy szeletet a kisváros életéből. Kit, mi és hogyan látott meg a témából? Erre kaptunk választ egy album erejéig. A stíluson, a mesterségbeli tudáson lehet vitatkozni. A szemlélet azonban egyedi, akárcsak az önarcképeknél. Tiszteljük hát őket és várjuk a következő, ,Találkozást”. V. Á. Még emlékszem az első „ Találkozásra Az 1986-ban napvilágot látott album címlapján em Soós György fekete-fehér fotográfiája vonzotta a tekintetet. A fotós az utolsó előtti pillanatot merevítette az örökkévalóságba. Azt a pillanatot, amikor a vízbe ívelő test átszeli a képmezőt és az új, épphogy-nem megérinti a lágy matériát, a vizet. A kép emlékezetembe rögződött és gyakran kísért a gondolat: vajon hány másodperc töredékét rögzíthette volna még az optika a valódi találkozásig. Nézzük a képeket, megálljt parancsolunk a rakoncátlan időnek, majd megpróbáljuk saját világunk élményeit összehangolni egy másik ember, nevezetesen a fotográfus látásmódjával. Most is, midőn kezembe vettem a Találkozások II. albumot, erre törekedtem és egyben kényszerültem is. Szabad madár A madár egy kalitkában lakott, ahonnan soha nem szabadott kirepülnie. A madár naphosszat guny- nyasztott a kalitkában, és ha a gazdája enni adott neki, evett, ha vizet adott, ivott. Amikor befogták, eleinte nem akart beletörődni a sorsába, megpróbált kiszabadulni a kalitkából, és csaknem halálra verdeste magát a rácsokon. Már nem tudta, mióta van ott. A napok egybefolytak, kint volt a világ, és bent a kalitkában ő. Egy idő óta már nem is igen figyelte a kinti világot. Gazdája egy fiú volt, aki néha elfelejtette megetetni, máskor dupla adag magot szórt neki kedve szerint. Úgy gondolta, ez így van jól, hiszen a madár az övé. És ö a gazdája Ura és parancsoltja, ezenkívül ö gondoskodik róla tehát a madár következésképpen hálás neki, és szereti őt. Egy napon változás állt be a kalitka körüli világban, megjelent egy lány, akit a gazda igen szerethetett, mert dédelgette, becézgette, csókolgatta A madár eleinte figyelte kicsit, aztán magába süppedt megint, nem törődött a lánnyal sem. Pedig az kedveskedett nekifinom magokkal, kockacukorral, beszélgetett vele. A madár ült megszokott sarkában és hallgatott. Behunyta a szemét. — Te — mondta a lány a fiúnak —, ez a madár beteg! — Dehogy beteg, mindig ilyen. Undok természete van, ennyi az egész. Még- csak nem is hálás, amikor mindent megkap, amire szüksége van. — Honnan tudod, mire van szüksége? Megkérdezted tőle? — Ne hülyéskedj, cicu- kám! — nevetett a fiú —, majd még társalgók is vele! A madárkereskedö mondta, mit eszik és mennyit iszik. Kész. — Szerintem ennek a madárnak fáj valamije — mondta a magáét a lány. — Igen? Szerinted mije fáj? — A szíve. Néha, amikor azt hiszi, nem látjuk, kinéz az ablakon. Látja ott azt a nagy fát, látja elröpülni az ablak előtt a többi madarat. Szeretne szabad lenni ö is. Azért fáj a szíve, mert rabságban tartod. — Jaj, szivecském, olyan bolondokat beszélsz néha! — rándította meg a vállát a fiú. — Inkább velem törődj kicsit! Nem látod, hogy az én szívem is fáj, mert még meg sem csókoltál? — Nem is foglak — mondta durcásan a lány. — Nem csókollak meg, amíg ezt a szegény madarat szabadon nem ereszted! Két napig vitatkoztak ezen, végül a fiú engedett. Kinyitotta az ablakot, kinyitotta a kalitka ajtaját és várt. Vártak mind a ketten. A madár úgy tett, mintha semmi nem történt volna Csak gunnyasztott a kalitka sarkában. — Tudod mit? Menjünk ki innen, hagyjuk magára! Majd kirepül akkor. Hát úgy tettek. Két napig volt nyitva a kalitka ajtaja és a szoba ablaka, nem szórtak neki magot, nem adtak neki vizet, várták, hogy elrepüljön. A két nap alatt a madár százszor is elképzelte, hogy kirepül arra a nagyfára az ablak alatt, de emlékezett még arra a napra amikor szabadulni akart, és véresre verte magát a rácsokon. — Ez csak csapda lehet — gondolta —, és azt sem tudta már biztosan, tud-e még repülni? Gyanakodva lapult a sarokban, és lehunyta a szemét. Amikor harmadnap bementek hozzá, a fiú és a lány halva találták a kis madarat. —Látod, megmondtam! — intett fejével a kalitka felé a fiú. Nagyonjól megvolt ö eddig itt, mit is kezdett volna a szabadsággal? Tőlem mindent megkapott, miért is ment volna el? A lánynak könny gördült ki a szeméből, amikor a halott madárkát a tenyerére vette. — Túl sokáig volt rabságban... — suttogta — Túl sokáig. Már nem tudott mit kezdeni aszabadsággaL UJKÉRY CSABA Hajolj fölém Fagyosan remeq a szirupba mártott holdsugár, az ég sötét bársonya felissza, mint kék vizű tenger csillámló tükrén a párát, a forróság. ■ Hajolj Jolém, kérd a bocsánatot, hogy a vékony héjú\ kagylók, mint mélytengeri vitorlák, keresztezhessék egymás útját. Aztán add kezed, sekély öböl. hol vásznuk megpihen. Holnap megint a szél járja, s mint a múló idő apró szemű lánca köt újra, gúzsba
