Somogyi Hírlap, 1991. március (2. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-07 / 56. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP— GAZDASÁGI HORIZONT 1991. március 7., csütörtök Sütés-főzés napmeleggel A napenergia hasznosítására két eljárás kínálkozik: vagy „ellopjuk” a napsugarak melegtartalmát, vagy villamos energiává változtatjuk a hősugárzást. Az előbbinek az a legegyszerűbb módja, hogy egy belülről feketére festett, üveglappal fedett dobozt, melyen csőkígyó halad át, kiteszünk a napra. Az ilyen doboz jó hatásfokkal nyeli el a napsugarakat, mivel az üveglap csak belépni engedi a látható sugarakat, de kilépni nem az infravörös hősugarakat (egyébként ezt a jelenséget használják ki a kertészek az üvegházakban is). A csőkígyóban áramoltatott víz felmelegszik, s az vagy tárolóba vezethető, vagy közvetlenül felhasználható. Ilyen hőgyűjtő „fekete dobozok” Izraelben és Cipruson már régóta használatban vannak a kisebb háztartások meleg vízzel való ellátására. E „hőcsapda” hatásfoka még javul, ha az üveglapot indium- oxid vagy kadmiumsztannát vékony réteggel vonják be. Ismert jelenség, hogy az üveg gyűjtőlencséből kilépő koncentrált sugárnyalábbal meg lehet gyújtani az éghető anyagokat. Nos, a napsugarak nemcsak üveglencsékkel, hanem homorú fém- vagy üvegtükrökkel is összpontosíthatok. Ilyenkor akként lehet hasznosítani a koncentrált hőt, hogy a felmelegíteni kívánt tárgyat vagy szerkezetet (pl. vízzel átjárt csőkígyót) a gyűjtőtükör gyújtópontjában helyezik el. így ételt lehet főzni vagy melegíteni, vizet lehet forralni, vagy akár húst is lehet sütni a napsugarakkal. Hatalmas méretűvé fokozva a dimenziókat, akár erőművek is létesíthetők ezen a módon. Képünkön napsugarak gyűjtésére szolgáló, tükörfényes alumíniumszegmensekből ösz- szeállítható, mindössze 6 kilogramm súlyú reflektort láthatunk, francia szakemberek konstrukcióját. Táborozásra, expedícióra, hosszabb-rövi- debb kirándulásokra indulóknak ajánlják ezt a napenergiát hasznosító „háztartási készüléket”, amelynek gyújtópontjában egy 2—3 literes edényben főhet, melegedhet az étel. // TOZSDESZOTAR A-TÓL Z-IG Lebegő rátájú adóslevelek: olyan kötvények, amelyeknek kamatozását meghatározott időszakonként módosítják a mindenkori pénzpiaci körülmények alapján. Leértékelés: (devalváció) valamely valuta hivatalos átváltási árfolyamának leszállítása. Leírás: értékcsökkenés számviteli megjelenítése. Az értékcsökkenés többnyire a fokozatos elhasználódás, elavulás vagy előreláthatatlan események (pl. természeti katasztrófa okozta megrongálódás) folytán áll elő. Lejárat: az a határidő, amikor egy adósságot ki kell egyenlíteni. Leszámítolás: jövőbeli pénzszolgáltatásoknak az esedékességig járó kamatokkal való csökkentése. Letét: a) megőrző, tárolóhely; b) a banknál őrzött érték papírok helye; c) a pénzintézetek közti forgalomban meg különböztetnek saját letétet, idegen letétet, zálogletétet és különleges zálogletétet. Letéti bank: olyan pénzintézet, amelyik az értékpapírok megőrzését és kezelését végzi. Levonás: (diszázsió) egy kötvény névértéke és névértékénél alacsonyabb árfolyama közti különbség. Libor:(ang. röv.: London Interbank Offered Rate) londoni bankközi kamatláb a rövid lejáratú hiteleknél. Likvidáció: egy vállalkozás felszámolása. Likvid eszközök: pénz, közvetlenül pénzzé tehető eszközök (pl. bankkövetelések). Limit: értékpapírok vásárlásánál vagy eladásánál kikötött árhatár. Lombardhitel: kölcsönnyújtás értékpapírok vagy áruk elzálogosítása ellenében. Mérleg: egy vállalat aktíváinak (vagyonának) és passzíváinak (adósságok + saját tőke) egy adott időpontra vonatkoztatott egybevetése. A mérleg állandóan egyensúlyban van, mivel a saját tőke az aktívák és az adósságok közti különbözeti tételként működik. Mérlegárfolyam: a) könyvelési érték; b) az az árfolyam, amelyen egy értékpapír egy társaság mérlegében szerepel. Mérlegfordulónap: az a nap, amelyre a mérleg adatai vonatkoznak. Ez többnyire december 31. Mérleghiány: egy vállalat nyereseg/veszteség-elszá- molásában a kiadások többlete a bevételekhez képest. (Folytatjuk) wr A BORÁSZÁT CSŐDJE? „Magyarország rendelkezik Franciaország és Németország után a legnagyobb, a legegyénibb és a legrégebben élő bortermelő hagyományokkal. A Budapesten tartott hatalmas borkóstoláson úgy találtuk, hogy valóban minden remény megvan a régi dicsőség feléledésére. Időről időre aranyrögöket fedeztünk fel. Ahogy a vasfüggönyt felszámolják, újraszámításba kell venni Magyarországot, és felfedezzük a régi világ eltemetett borkincseit.” E szavakkal zengte a magyar bor dicsőségét Hugh Johnson a Times című lapban nemrégiben megjelent cikkében. Vajon igaza van-e a szerzőnek? A bortermeléshez jó földrajzi adottságok és szorgos, kitartó kezek kellenek; s közülük egyik sem hiánycikk a magyar földön. Félmillió boradófizető Négyszázhatvanezer boradót fizető polgára van hazánknak, száznegyvenezer család pedig kimondottan a szőlőtermelésből és a borászkodásból él. A Balaton-melléki, szekszárdi, egri, tokaji, somlói borvidékeken a nap és a föld ereje évszázadok óta ismert, tüzes borokat érlel. Még sincs elég becsülete a magyar bornak sem itthon, sem a nagyvilágban. A bortermelés irányítását is avatatlan kezekre bízták a legutóbbi évtizedekben. A szövetkezetesítéssel kierőszakolt közös termelés hatalmas táblákba kényszerítette a szőlőt is, azt a növényt, amely éppen az egyedi gondoskodást, az egyéni teljesítményeket hálálja meg. Az arc nélküli termelő, „arc” nélküli bort gyártott a hegyek szoknyájára lecsúsztatott szőlőtáblákon. Az íróasztalok hatalma persze megbosszulta magát. Most a szomorú következmények idejét éljük, hiszen e táblák 90 százalékán már kivágták a szőlőt. Olyan időben, amikor a legjobban termett volna. Ennél is nagyobb károkat okozott a magyar bornak a mezőgazdaság irányítására oly jellemző fiskális szabályozás. A természet törvényeit figyelmen kívül hagyó pénzügyi döntéseket olyan emberek hozhatták, akik legfeljebb a budapesti borozókból ismerték a szőlő levét, így aztán, pénzügyi források híján a borászkodás természetes társa, a készletezés, teljesen háttérbe szorult; fiatal, éretlen borok kerültek forgalomba, tartósan rombolva a minőséget. Az elfelejtett minőség Alig van olyan termelő és feldolgozó, aki ne követne el hibát, rontva a minőséget, amikor a szőlővel és a borral foglalatoskodik. A szakmai etika szerint persze elmarasztalhatok, ám felmentésükhöz mégis lehet érveket találni. Meg kellett élniük, s ehhez jószerint csak a minőségrontással vezetett út. A költségvetési prés leginkább a termelőket nyomta, hiszen a bor ajánlott árának ma is 41 százaléka adó és árrés, 27 százaléka az ipari anyagokat, a csomagolást, a raktározást fedezi. Az árnak nem egészen a harmadán osztozik a termelő és a feldolgozó, s ráadásul még e csekély hányadot is terhelik adók. így aztán az ágazat va- gyonarányos nyeresége csupán 0,71 százalék, ami még a tisztességes szinten tartást is lehetetlenné tette. A borászat csődje végül is nem elsősorban a gazdák hibája. Az első lépéseket a központi irányításnak kell megtennie, mindenekelőtt azzal, hogy érvényesülni hagyja a természeti törvényeket, s ezekhez igazítja a pénzügyi forrásokat. Számos szigorításra is szükség lesz, hiszen az eredet- és minőségvédelem csak rábeszélő szép szavakkal alig kecsegtet sikerrel. Az ár fele adó és árrés Mindezekre pedig vágyódik a bort élvezettel kortyolgató magyar ember. Az egykor borivó nemzet szinte elfeledte hagyományait, s a legkevésbé egészségtelen alkoholfajta egyre hátrébb került az élvezeti cikkek fogyasztásában. A statisztika látványosan igazolja ezt: a második világháborút megelőző években 5 liter tiszta szeszre átszámított alkoholt fogyasztott az átlagmagyar, s ennek háromnegyede bor volt. Azóta erősödött alkoholizmusunk, ma a dupláját isszuk, ám a tíz liternek csupán a negyede bor. Romboljuk egészségünket, s ennek vélhetően egyik oka, hogy a hibás döntések sorozatával lezüllesztett borászat gyenge minőségű végterméket produkál. Ily módon az ágazat feltámasztása nem csupán gazdasági, hanem nemzeti érdek is. V. Farkas József 52 ország között első Sikeres Ibusz-Avis együttműködés Kiugró sikert hozott az elmúlt évben az Ibusz autókölcsönzőjének és az Avisnak húszéves együttműködése. Az „Avis kiemelkedő teljesítmény 1990" elnevezésű díjat ötvenkét ország közül tavaly Magyarország nyerte el. — A csapatmunka, a lelkesedés, az ügyfelekkel való törődés méltán jogosítja fel Magyar- országot erre a díjra — mondta az ünnepségen Alun Cathcart, a divízió elnöke. Az Ibusz autókölcsönzője négyszáz, nyugati típusú gépkocsiból álló járműparkot tart fenn és közvetít ügyfeleinek. Ez a gépkocsipark rövidesen jelentősen bővül majd a hazánkban is gyártandó, rendkívül megbízható Suzuki gépkocsikkal, de továbbra is kölcsönözhetnek Toyotát, Volkswagent, Volvót és Mercedeseket az érdeklődők. Ám az Amerikából érkező és amerikai kocsival közlekedni vágyók sem maradnak autó nélkül — az autókölcsönzőben vannak amerikai gyártmányú minibuszok és van Lincoln Limousin is. Anyagvizsgálat - röntgensugárral A roncsolásmentes anyag- vizsgálatok egyik jelentős és fontos eszköze a röntgenvizsgálat. Alkalmazási területe napról napra terjed, s az ipari gyakorlaton kívül a tudományos kutatásban is fontos fegyverré vált az utóbbi években. A gépgyártás területén fontos a hegesztési varratok és az öntvények hibátlansága, így nem csodálható, hogy a röntgensugaras anyagvizsgálat elsősorban itt terjedt el. Nagyobb vastagságú szerkezeti darabok vizsgálata esetén célszerűbb az átvilágításhoz radioaktív izotópok gammasugarait felhasználni. Ezt teszi a képen látható angol gyártmányú csővizsgáló készülék is, mely a vizsgálandó csőbe helyezve görgőkön halad előre, folyamatosan végzi a varratok ellenőrzését, s a gyanúsnak ítélt helyeken megállva felvételek készítésével is regisztrálja a vizsgálatok eredményét. ■x-xL' A bezárás nem megoldás MI LEGYEN A KGST- PIACOKKAL? A minap kiderült, hogy az országban 230 KGST-piacot tartanak nyilván. Ezek közül 170 lényegében legálisan működik, hiszen az árusoktól helypénzt szednek. A becslések szerint egy időben ezeken a piacokon mintegy 30—60 ezer árus árul, és naponta 600—700 ezer ember fordul meg vevőként, nézelődőként. Az árak 30—60 százalékkal alacsonyabbak, mint a boltokban. Azaz nem túlzás úgy fogalmazni, hogy a lakosság ellátásának immár jelentős csatornája lett a KGST- piacok mind sűrűbb hálózata. Ideje tehát, hogy a jelenség megítélésében túllépjünk a tűrés vagy a tiltás felváltva alkalmazott módszerein, és végiggondoljuk, miként lehet aránylag békésen együtt élni ezekkel a piacokkal. Jó néhány elvetélt próbálkozás után valószínűleg be kell ismerni, hogy a csencselő turizmust ilyen-olyan vámrendszabályokkal lehetetlenség leállítani. Egyetlen, végső megoldás a határok lezárása lenne a volt szocialista országok felé, ám ezt ma sok okból lehetetlen megtennünk. Ráadásul mindazok az áruk, melyeket a feketéző utasok behoznak, a gyenge minőség, a gyatra kivitel, az elavult technika ellenére is igen nagy, és az életszínvonal zuhanásával egyre nagyobb keresletnek örvendenek. Egyre szélesebb az a réteg, amelynek tagjai ma már kizárólag a KGST-piacokról öltözködnek. Vagyis tudomásul kell venni, hogy valós keresletet elégítenek ki a még oly lehetetlen körülmények között árult hitvány melegítők, zoknik, farmerek, dzsekik, műszaki áruk. Mindez persze nem érinti azt a nagy dilemmát, amelyet minden piac környékén elsősorban az önkormányzatoknak és a helyi rendőrségnek kellene feloldaniuk: azaz úgy megtartani a KGST-piacokat, hogy a hozzájuk kapcsolódó sokféle deviáns megnyilvánulást legalább elviselhető keretek között tartsák. Vagyis engedni a tízezrek által igényelt árusítást, de kiszűrni az árusok, vevők tömegéből a zsebtolvajokat, a fegyver- és kábítószerárusokat, markeco- lókat. Azokban a városokban, ahol nem sűrűn lakott részekre települt a helyi „zsibi”, viszonylag könnyebb ez a feladat, hiszen körülhatárolt, áttekinthető a piac, szabályozni lehet az árusok elhelyezkedését, meg lehet akadályozni a bűncselekményeknek kedvező zsúfoltságot. Ha ezeken a városszéli KGST- piacokon a beszedett helypénzt arra fordítanák az önkormányzatok, hogy a mindig hiányzó rendőröket erre a célra alkalmazott rendfenntartókkal egészítsék ki, bizonyára javulna a piaci közbiztonság. Nem lehet ugyanis a KGST-piacokat egy konszolidált vásárcsarnokhoz hasonlítani, ahova káposztáért meg krumpliért járnak az emberek, és ahol egy-egy sétáló rendőr is megbirkózik a feladattal. A szabad ég alatt működő KGST-piacok úgy mellesleg egy vagy több soha meg nem épült nagyáruházát is helyettesítenek minden városban. Ezért bármilyen silány áruk cserélnek is ott gazdát, az önkormányzatoknak úgy kellene kezelniük ezeket az elárusítóhelyeket, mint amelyek az elmaradt kereskedelemfejlesztés kényszerű pótlékai. És jóllehet sok velük a baj, ám ha máról holnapra bezárnák őket, kiderülne: hány üzletet, áruházat spóroltak el az elmúlt évtizedekben, különösen a nagy lakótelepeken.
