Somogyi Hírlap, 1991. március (2. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-30 / 75. szám
SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA Májusban fesztivál a „fővárosban” — Kaposváron DRÁGA SZÍNHÁZ Beszélgetés Babarczy Lászlóval, a Csiky Gergely Színház igazgatójával Május 19-től -26-ig Kaposvár ad otthont a magyar színházi fesztiválnak. Nemcsak a helyszínről döntött a színházművészek szövetsége, hanem a találkozó új jellegéről is. Az eddigi egyenlösdi a „minden színház nevezhet” alapon szerveződő találkozókkal szemben egy-egy neves szakember értékítélete, ízlése dönt—ezúttal Kottái Tamásé — a meghívandó produkciók felől. Mindezt Babarczy László a színház igazgatója mondta el, aki jól tudja, hogy a gesztus a kaposvári műhelynek szól, ám egyúttal tömör adatsort idézett föl arról, hogy a hetvenez- res lélekszámú Kaposváron évadonként a sikerdarabok fogadják a harmincezredik kaposvári nézőjüket is. A város és környékének harmincezer polgára legalább kétszer vált jegyet az előadásokra. Az igazgató szerint ez is a színházi „fővároshoz” tartozik, melyet ha elmondana egy nyugati színházi szakembernek, annak leesne az álla, s addig nem hinné, amíg meg nem győződne róla a nézőtéren. 1991. március 30., szombat — A kaposvári színházi műhely mögött következetes erőfeszítésekben, sikerekben gazdag két évtized áll. Nem véletlen, hogy ami itt történt, azt „Kaposvár-jeienség- ként” is méltatták. Az igazgató szerint mi ennek a két évtizednek a legfontosabb hozadéka, tanulsága? — Nagyon különös dolgokat élek meg. Most derül ki, hogy ebben a két évtizedben, a kaposvári műhely munkájának meglepő haszna van. Tekintélye, a Katona József Színházzal együtt, kiválóan alkalmas arra, hogy megmentse azt a magyar színházi struktúrát ami ellen létrejött. Minket hívnak, mi tárgyalunk a szakma nevében... Súlyunk van. Képviseljük azokat az értékeket, amiért kimondatik, hogy a magyar színház megtette a magáét az elmúlt tizenöt évben. Ez zavarbaejtő helyzet. Székely Gáborral együtt vezetjük most a szövetséget, s minket hívnak ha baj van Egerben... — Vagy Veszprémben... — Veszprém nem igazán jó példa, mert ott vereséget szenvedtünk, a többi területen nem. Perem a centrumban Az a furcsaság jött létre, hogy a kaposvári és a Katona József Színház a szakma perifériáján lett az ami. S most ez a periféria a centrum. Jó, zavaros helyzet... Egy rettenetes tanulsága van: borzasztóan sok a dolgunk. A másik: micsoda tömege nevelődött fel a szakembereknek a kaposvári színházban, akik az országban mindenütt ott vannak és fontosak! Fura nézni. Fölnevelődtek és modulálódtak, azt is teszik amit itt csináltak meg nem is. Olyan ez mint egy sziget ahonnan nemcsak az eszmék és művészi hatások rajzanak ki, hanem az emberek is. Nehéz erről szólnom, mert a közepében vagyok és lehet, hogy esetleg durván tévedek. Azért mégis kimondható, hogy egy színházi főváros lett Kaposvár, holott nem főváros semmilyen értelemben sem. — Milyennek látja most az igazgató a társulat helyzetét? Beszélnek eltávozó színészekről és letelepülő főiskolai osztályról. Továbbá: hallható olyan vélemény is —nemrég a televízióban is —, hogy ez a műhely már nem az, ami volt. — Mindig azt a politikát követtem, hogy mindenki fejlődjön, lépjen előre, változzon, gazdagodjon. Ez azt jelenti, hogy most többirányú munka folyik, amelyben egyre sokasodik az „öregek” országos feladata. Ascher európai hírű rendező lett, s csak példaképpen: mi mindent csinál a Got- hár, a Koltai Robi, a Bezerédy Zoli, mekkora területen dolgozik a Pogány Judit! Szét vagyunk szórva. Mindez elkerülhetetlen erővel hat, ám eközben működtetni kell a „tűzhelyet”, amely által mindez végül is van. — S az említett kérdőjelek? — Ezeket én nem venném komolyan. Megfigyelhető volt az eltelt két évtizedben, hogy legalább három évenként — ha másért nem, hát dühükben— elkezdték temetni ezt a színházat. Én már annyiszor olvastam, hogy ez a műhely nem az ami volt. Mindig hagynak el bennünket olyanok, akik nem voltak alkalmasak erre a munkára. És hagynak el olyanok is, akik ebben felnőttek, csak ők nem szidják. Érdemes elolvasni Básti Juli könyvét, mit mond erről a színházról... Hiszen már önmagában véve is valószínűtlennek látszik az a tény, hogy egy színházi műhely húsz év óta folyamatosan működik. Egy bukméker húsz az egyhez adná, hogy vége... De szerintem nincs vége a kaposvári műhelynek, jónéhány etap van még benne! Feladatomnak tartom, hogy folytonosan változzon a színház... Ennek része az is, hogy hat főiskolás érkezik ide, akiben nagyon bízom, igen tehetségesek, s akik közülük többnek pesti szerződése is lehetett volna. — Generációváltás? — Természetesen egy folyamatos generációváltás van. Említettem, hogy az „öregek” igen nagy területen dolgoznak, melynek egy része,— leg- szeretettebb része—van itt Kaposváron. Ám kell, hogy jöjjenek a fiatalok! Múlik az idő... Ez a szellem nem most kezdődik el, már néhány éve láthatóan vannak itt olyan fiatalok, akiknek egy részéről kiderült, hogy érettek, s nagyon tehetségesek.. Bízom abban, hogy egy-két éven belül kinevelődnek olyan fiatal színészek, akiket épp úgy fog szeretni a kaposvári kö2önség mint a régebbieket. Lesznek más változások is a társulaton belül. Ebben a legfontosabb, hogy Lázár Kati és Jordán Tamás elmennek tanítani Budapestre. Ez egy kaland lesz számukra; vagy sikerül vagy nem. A kapcsolatunk nem szakad meg, most tettük le a „nagyesküt”. Ha szükséges, a kaposvári színház a rendelkezésükre áll és fordítva. Ez egy jó váltás, a saját művészi pályájukon eljutottak odáig, hogy a saját lábukon kell állniuk, s reméljük jól megy majd. —Nemcsak a színház belső élete változik. Változóban van a fenntartói, működtetői struktúra is. Milyen a kapcsolatuk az önkormányzatokkal, hogyan alakulnak a színház működési feltételei? Színházbarát önkormányzatok — A kaposvári színház furcsa helyzetben van és remélem, hogy nem csapom be magam. Mert míg más megyékben arról szól az ének, hogy a különböző önkormányzati szervek szabadulni akarnak a fenntartói feladatoktól és azokat egymásra lőcsölnék, itt a fordítottja van. Tehát: a város is szeretné, hogy hozzá tartozzon a színház és a megye is kifejezte hajlandóságát, jó néven venné, ha hozzá tartozna. Magas a nézőszámunk, ha jól tudom mindegyik vidéki színházénál magasabb, s az ehhez járuló állami támogatás is meglehetősen magas. Ennek ellenére a kaposvári színház egy drága színház. Tehát: sok pénz kell hozzá! Többször, több helyen elmondtam: miután rendkívüli értékről van szó, nem vagyok hajlandó semmilyen formában leépíteni ezt a színházat. Ha azt látom, hogy akár ügyetlenségből, akár felelőtlenségből, akár egy reális pénzhiány miatt a munkáját nem úgy folytatja, ahogy eddig, akkor én le fogok mondani. Ám mondom: itt inkább a fordítottja van. Csak egy kicsit félek, hogy akik intézik, nem működnek elég pontosan. Mert az rendben van, hogy folyik egy vetélkedés: kihez tartozzék a színház, de hát értelmesebb lenne a terheket megosztani. Félek attól, hogy majd valaki megnyeri ezt a vetélkedőt... — És pirrhuszi győzelmet arat? — így van. Ami nagyon fontos számunkra: mi a feladatunkat akarjuk teljesíteni. Nem vagyok hajlandó pótcselekvésekbe belevinni a színházat. Buktát mégsem... A színház eredetileg is vállalkozás volt. Amikor mindenütt munkahelyi biztonság volt az országban, a színházban akkor is éves szerződéseket kötöttek és könyörtelenül teljesítményre ment a játék. A színházat mindig, minden pillanatban lemérik: vagy ülnek a nézőtéren és tapsolnak, vagy nem. Vagy sikerünk van a világban, vagy nincs. Állandóan rá voltunk kényszerítve, hogy ötleteink legyenek, kockázatokat vállaljunk, állandóan egzisztenciális fenyegetettség közepette tettük a dolgunkat. Ebben nincs új, kapitalisz- tikusabb körülmények között dolgoztunk mint mások. Uj elem az az ideológiai butaság, amely most megint kezd elharapódzni, amelyik azt mondja, hogy ne a feladatunkat teljesítsük, hanem valami mást. Aminek eredményeként szerezzünk pénzt arra, hogy feladatunkat teljesíthessük. Ez hülyeség. Nyilvánvalóan ez az intézmény arra specializálódott, hogy színi előadásokat hozzon létre... Ha itt a parkban lekváros buktát árulnánk— először is: abból nem tudnánk annyi pénzt szerezni, amennyire a színháznak szüksége van, másrészt: akkor nem azt tesszük, ami a dolgunk... A jelenlegi gazdasági-pénzügyi helyzetben azt a bonyolult és drága dolgot, hogy színház, csak állami támogatással lehet csinálni, legyen az akár központi, akár önkormányzati. Erről engem senki nem tud lebeszélni. — Az igazgatónak nyilván nemcsak a társulatáról, hanem a publikumról is van folyamatos képe. Milyen most a kaposvári színház közönsége? — Menjünk kissé vissza az időben. A nyolcvanas évekre a színház közönsége egységesebb, homogénebb lett mint korábban. A külső és a belső sikerek „összehoztak” egy színházba járó polgárságot,amely sok mindent elfogadott tőlünk. Emlékszem, utoljára nagyobb fölháborodás Gombro- wicz Esküvőjénél volt — 1979-ben — amikor sokan elmentek. Aztán voltak még kisebb koccanásaink a közönséggel, de azok már nem ilyen természetűek. Végeredményben létrejött 9 (Fotó: Lang) egy meglehetősen homogén ízlésű nézősereg... Volt például tsz-bér- let,amelynek a tulajdonosai jóindulattal, „sikeresen” nézték a Godot-t, természetesen inkább a zenés darabokat, operetteket. A kaland kínálata Most valószínű megint „szeletelődik” a közönség, egyrészt mert az a művészi bázis, melyen ezt megteremtettük nem tartható ugyanúgy. Kénytelenek vagyunk szélsőségesebb műsorpolitikát folytatni. De létrejött itt egy olyan elit réteg is—és most nem a budapestiekre gondolok! — amely különösebb kalandokat kér számon a színháztól. Bár elég különös kalandjaink voltak, de mégsem annyira... Tehát a műsor egy része most ilyen kalandok irányába csábítja majd a közönséget. Ennek nagy a hozama, de lehet, hogy megint felállnak emberek... Gondolok most a Jeles-produkcióra, amely azért fesztiválra megy Berlinbe szeptemberben, és tárgyalunk egy párizsi és egy firenzei vendégjátékról is. Ez a színházi különösség egy másik piacon kurrensnek bizonyul. De nemcsak ott, hanem itt bent is van egy hívő rétege, és nem is csak az értelmiség. Sőt! Sok nem értelmiségit láttam a nézőtéren, akinek kifejezetten tetszett ez a különös, furcsa produkció. Tehát széthúzódik a kínálat. Régen ezt egyébként csináltuk már, most megint fogjuk. Kicsit zavarba is ejt. Gondolkodom: nem csapom-e be magam, hogy mi bármit csinálunk, azt már csináltuk egyszer. Természetesen sohasem ugyanazt. A módszerekben van egy bizonyos tipikusság, amely talán nem is baj, s talán nem rutint, hanem biztonságot jelent. Május közepén lesz az új típusú színházi fesztivál. Nagyon jó, érdekes produkciók jönnek Kaposvárra, bár a május vége színházi szempontból már nem nagyon erős. Kíváncsi vagyok; a kaposvári közönség, amely minket megszokott és hozzánk eljön, van-e annyira nyitott és annyira befogadókész, hogy egy ilyen fesztiválnak is jó közönsége lesz? — Mit súg az előérzet? — Én azt hiszem, hogy igen Tröszt TibSiMIKÉPPEN MI IS MEGBOCSÁTUNK Az öregasszonyt valami furcsa nyugtalanság szállta meg. Maga sem tudta, miért, és mikor kezdődött, talán akkor, amikor a vasárnapi misére indulva az ünnepi fejkendőt kötötte fejére, és ahogy szokta, belepillantott a töredezett barna keretű, a sarkaiban lassan foncsorját vesztett tükörbe. Megszokott pillantás volt ez, mint ahogy az a mozdulat is, amivel a nemlétező fürtöket, hajszálakat a kendő alá simította. Afféle beidegzett, szinte automatikusan működő „na, minden rendben van?" mozdulat. De ezen a vasárnapon, egy cseppet közel hajolva a fakó tükörhöz, hirtelen szembenézett magával. „Ugyan! - ágaskodott fel benne a tiltakozás. - Mit téblá- bolsz itt? Indulj a megszokott utadra". — Megyek! Hát persze, hogy megyek! — mondta valami benső hang. De a „harmadik", az öregasz- szony csak állt. Ez lennék én? A repedezett tükör nem válaszolt. Az orra már-már érzékelte az üveg hidegét. Ráncok, szarkalábak. Körötte pedig mélységes csend. A tűzhelyen csak az a vastagabb fahasáb pattog, mely hivatott őrizni a parazsat, míg hazaér a templomból. Bolond vagy! — mondta magának és a tükörtől visszahúzódva ismét megigazította a kendőjét. Honnan is jutott eszedbe, hogy most így a tükörbe nézzél?! — tette még hozzá. Gyorsan elfordult. És mint mindig, tekintetével végigszaladt a konyhán. Minden rendben? Persze ez is csak afféle, tudatalatti, automatikus pillantás volt. De mikor becsukta maga mögött az ajtót, mégis valami furcsa nyugtalanságot érzett. Kétszer is lenyomta a kilincset, hogy tényleg zárt-e a zár. Ránézett az ablakokra is, — nem felejtette-e valamelyiket nyitva. Minden rendben volt. Akkor már szólt a harang. Öregesen aprózott, de mégis fürge léptekkel indult az utcára. A jobb kezében tartott énekes könyvéta melléhez szorítva, félig lehajtott fejjel szaporázta lépteit. Nem is vette észre az előtte haladót, csak amikor mellé ért, és ráköszönt. — Szervusz, Kató! Felkapta a fejét. — Nicsak, Mariskai De rég láttalak! — Beteg voltam a télen. Elég sokáig. Az Ízületeim, a lábam. Tudod, onnan a falu túlsó végéről, messze van ez a templom. Kicsit nehezére esett a szapora lépteket megfékezni, Sző- regi Mariska bicegő járásához igazítani. —A te lábad bezzeg még mindig olyan fürge, mint a nyúlé. — Ugyan már! Benne van abban is az idő! Örülök, ha a kertben meg a ház körül el tudok végezni mindent. Nem megyek én sehová. Csak ide a templomba. — Erre vágytam már én is. Mert hiába, itt csendesedik meg igazán az ember lelke. — Ahogy mondod! — düny- nyögte csöndesen. Ahogy oldalt rápillantott Szőregi Mariskára, régi — haj, de régi! — képek villantak fel emlékezetében. Az öreg ház, a három vidám, dalos, táncos lábú barátnő. — Az alsószög gyöngyei — motyogta. — Mit beszélsz, Kató? — Emlékszel? így beszéltek rólunk... — Ez meg hogy jutott az eszedbe? — Magam sem tudom. Talán azért, mert régen láttalak... Néhány pillanatra szakadék-mély csönd telepedett rájuk. Kétszer is kinyitotta a száját, de aztán alig hallhatóan csak kimondta Szőregi Mariska: — Hát a „harmadik gyöngy" a végét járja... Az öregasszony nem vette észre, hogy akaratlanul is még szorosabban markolja az énekeskönyvét, mintha csak ebbe kapaszkodna. — Mi van? — Tudom, Kató, hogy számodra a Tarka nem létezik, mert hogy rútul megátkozott, megbántott, amikor téged vett el a Molnár Péter. De hát hol van már az az idő?!?... Most nagybeteg. Mozdulni sem tud, a beszédjét is alig érteni. Nem hiszem, hogy megéri a nyarat. Az öregasszonyban hirtelen minden felszakadt. És összekeveredett. A barátság, a harag, a féltékenység, az átok, a fogadalma, és aki miatt ez történt, az ura, aki sohasem jött vissza a háborúból. Azzal is megbékélt, — de Fábos Terkával nem! Most mega végét járja. Pedig, de szép lány volt! Azon kapta magát, hogy nem tud figyelni a prédikációra. Az a nyugtalanság, amit reggel érzett, biztos ezt jelezte előre. Meg a tükör, a ráncok... Hogy mondta, a Mariska? „Hol van már az az idő?!?" Az automatikusan mondott Miatyánkban megakadt egy mondatnál, „...bocsásd meg a mi bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk..." Nem hallotta az ima végét, nem hallotta az áldást. Sietve köszönt el Szőregi Mariskától és mélyen lehajtott fejjel, sietős léptekkel indult haza. A képek, az emlékek, az indulatok kavargásában mind inkább tisztulni kezdett valami, „...miképpen mi is megbocsátunk..." Elhúzta a reteszt, csendesen csukta be maga mögött az ajtót. Megállt egy pillanatra, aztán szokatlanul lassú léptekkel ment az ajtóhoz. Megcsapta a konyha békés melege. Amikor levette az ünnepi fejkendőjét, nem nézett a tükörbe. Nem látta és nem vette észre, hogy hangtalanul mozog a szája. — Ezen a héten meglátogatom... Vörös Márta
