Somogyi Hírlap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-23 / 46. szám

1991. február 23., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Ujkéry Csaba: Az első botlás A mikor a háború végigdübörgött az országon, alig múlt kétéves. Mint mások, ők is szaladtak a veszedelem elől az utolsó transzpor­tok egyikével Ausztriába. Ahogy elcsi­tult a vihar, apjának döntenie kellett. Visszatérjenek, vagy induljanak to­vább az Államokba, ahonnan voltak ajánlatai. Békében intéző volt a Kazáryaknál. Nem tartozott ugyan a fényes uradal­mak közé, de megélhetést adott. T amás úr abban a hírben állt, ha valaki kérni megy hozzá, ritkán távozik üres kézzel, volt is kellemetlensége emiatt. Politikával sosem foglalkozott, gaz- dász volt. Szerette a földet, az állato­kat, a falusi esték tejillatú békéjét. Gondolta: ezután is lesznek gazdasá­gok, amiket igazgatni kell. Ezért úgy döntött, hogy hazatérnek. Üres, kifosztott ház várta őket, az egyik szárny ablakai is hiányoztak. — Vitt innen mindenki, amit ért. A ruszkik csak keresztülvonultak a fa­lun. Németek meg nyilasok után kutat­tak, meg egy-két fehérszemélyt lete- ertek — mondta az öreg Rózái, fog- íjas szája elé kapva kezét. Aztán egy-két dolog visszakerült. Volt, aki szemlesütve magyarázta, hogy amikor látta, fosztogat a nép, gondolta elveszi és megőrzi az intéző úrnak. Tamás úr megköszönte és nem kutatta, kinél mije van. A régi élet nem jött vissza. A birtokot felosztották, föld nélküli intéző lett. Megmaradt ékszereik, ingóságaik eladogatásával tartották magukat, mert állást nem kapott, de földet sem, hogy azon mint akármelyik pusztai, gazdálkodhasson. Napról napra bús- komorabb lett és fogyott. Mondta, ha nem nézné öt gyerekét, a gőzös elé vetné magát... Egyik nap teherautó állt meg a ház előtt. Fegyveresek ugráltak le róla. A parancsnok ridegen közölte, fél órát ad, hogy felpakolják a szükséges hol­mikat, mert kilakoltatják őket. Itt lesz a gépállomás irodája. Örülhetnek, hogy nem internálják őket, mint a régi rendszer urainak kiszolgálóit. Még teherautót is ad a demokrácia, har­minc kilométeres körzetben odaszál­lítják őket, ahová akarják. A kisfiú sokszor álmodta vissza eze­ket a képeket. A nagy autót, körötte haragos emberek. Apja sápadtan áll az ajtó mellett, anyja sír, testvérei is rázendítettek. Nem értette, minek a nagy riadalom. Itt az autó, ingyen utazhatnak vele. Akkor pityeredett el, amikor fent ültek már a platón, köröt­tük lepedőből hevenyészett batyuk és apja íróasztala. A falusiak kint voltak az utcán és nézték őket. — Kizsuppoltak minket Tamás! — zokogta anyja, amikor döcögve indult az autó. — Hát mondja... mit követ­tünk el, jaj magasságos Isten, mi lesz velünk! I lus néniék fogadták be őket a közeli kisvárosban. Férjé katonatiszt volt, de a szerencsések közé tartozott. Bár menesztették származása miatt, de krampácsolhatott a vasútnál. Ilus néni textilhulladékokból babákat és kis ál­latokat varrt. Fűrészporral kitömték és eladták őket. A hosszú ház ablakai tele voltak ilyen figurákkal. Szívesen nézegette a ház előtt jár­kálva, de játszani nem volt szabad velük. Azt mondták, piszkosak lesz­nek és nem veszik meg. így se tüle­kedtek értük, hiába ígérte, hogy kezet mos és nagyon fog rájuk vigyázni, mégsem lehetett. Tamás úr megunta a hiába való ki­lincselést. Ilusék is nehezen éltek, nem várhatta el, hogy hetedmagával tartsák őket. A régi házból egyetlen bútort hozott el, a szépen faragott, fió­kos íróasztalát, ami a legkedvesebb volt neki. Ezt cserélte el a bognármes­terrel egy jó erős tragacsra, és kapott még két libát. Végre o is tehetett vala­mit az asztalra. Apránként ették meg, a kisütött zsíron és töpörtyűn sokáig éltek. Reggelente megfogta a tragacs két rúdját, átvetette nyakán a kötelet és megindult a piacra, állomásra. Mindig akadt valami munka. Nem a fizikai ter­helés viselte meg, hanem a találkozá­sok. Megváltozott külseje, borostás arca, elnyűtt ruhája ellenére többen felismertek. A tapintatosak úgy tettek, mintha nem látnák. De voltak, akik kárörvendően arcába vigyorogtak, gúnyos megjegyzést tettek. Ilyenkor összeszorította a fogát, és a gyerekei­re gondolt. Görnyedt háttal tovább húzta a felmálházott tragacsot. A ka­pott pénzt hazavitte és hiánytalanul átadta Húsnak, aki a két családot élel­mezte. Egy idő után, már reggelente nehe­zen kelt fel és indult útjára. Eljött az a nap is, amikor délelőtt haza kellett bal­lagnia. A tragacsot a ház falához tá­masztotta, és alig tudott az ajtón be­menni. Kihívták az orvost, aki ágyba ren­delte és fejcsóválva írta a receptet. — Korábban kellett volna szólni — mondta, miközben szigorúan villant nikkelkeretes szemüvege. Reggel Tamás úr nem kelt fel, sze­mét se nyitotta ki többé. Kint vigaszta­lanul hullott a februári hó. Apja halála után csak annyit válto­zott a világ, hogy még szomorúbban és szegényebben éltek. Aztán anyját végre felvették egy gyárba, és a leg­idősebb testvér befejezve iskoláit, dol­gozni ment, kőművesek mellé. A kisfiú, ősszel ment volna iskolába, de kjsebb szolgálatokat már teljesí­tett. Ot küldték a közeli boltba. Odaad­ta a papírt, amire Ilus felírta, hogy mit kell vennie, meg a pénzt. A boltos be­letette a szatyorba amit kellett, és a gyerek markába nyomta a visszajáró énzt. Egész úton úgy szorította, ogy belezsibbadt a keze mire ha­zaért. Mindig hiánytalanul megvolt. Anyja csendesen magyarázta, hogy sokan vannak. Minden fillérre szük­ség van! Nem jutott csokoládéra, sü­teményre, csak karácsonykor meg húsvétra. Hogy milyen az ízük, azt el­felejtette a két ünnep között, mert olyan messze estek egymástól, csak arra emlékezett, hogy nagyon jó. Napsütötte délután volt. Mezítláb játszott a ház előtt, amikor arra jött a szomszéd. Kezében cekker, benne szódásüveg. Észrevette a fiút, amint egy üres gyufásdobozba, két katica­bogarat akart bekényszeríteni. — No, hát engedetlenek azok a csi­kók— szólította meg. A kisfiú felné­zett. — Azok. Az egyiket beteszem, ad­digra a másik kimászik... — Elmennél nekem a boltba? A szódásüveget kell kicserélni. Ha es leszel, kapsz valamit, gyerek szeme felcsillant.- Áz leszek! — De nincs kisebb pénzem, mint ez a tíz forintos. Tudsz vigyázni a visszá­jámra? A kisfiú nagyra nyitotta szemét. Ekkora pénzt még nem bíztak rá, de bólintott. A szomszéd odaadta a cekkert, és kezébe nyomta a pénzt. A gyerek elin­dult a bolt felé. Mennyi pénz — nézegette a zöldes bankjegyet. — Ezen biztosan sok mindent lehetne vásárolni, talán még cipptis... Útja a cukrászda előtt vezetett. Itt mindig megállt és nézegette a kiraka­tot. Letette a szatyrot, orrát az üveg­hez nyomta, és nézegette a mögötte lévő, elérhetetlen finomságot. Torták, kuglófok, cukorfigurák álltak a fehér, csipkézett papírterítőn. Közé- ütt, egy lábon álló kék üvegtálon, rémes gúla. Sárgán, mint a déli nap­fény, remegtek a töltelékek a porcuk­ros lapok alatt. Nyelt egyet és olyan ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy beleharapjon az egyikbe, mint még soha. Megszorítot­ta a pénzt. — Ezért biztosan odaadnák—gon­dolta. — De mit szólnak otthon... Nem baj, akár meg is verhetik, de most neki enni kell ezekből, mert különben talán meg is hal... Körülnézett, nem látott senkit. A cekkert az út és a járdát összekötő híd alá rejtette, és bement a cukrász­dába. — Mit akarsz kisfiú? — kérdezték. — Krémest. — Van pénzed? Egyik lábáról a másikra állt, mezíte­len talpával sikálta a kövezetét, majd rávágta. — Ezért mind! — adta át a tízforin­tost. — Mindért? Elviszed? A kisfiú bólintott. Az eladónő papír­tálcát tett egy selyempapírra, és a gyerek csillogó szemmel nézte, hogy épít rá krémesvárat. — Vigyázz, el ne ejtsd — mondta az eladó, miközben kijött a pult mögül és kezébe adta a csomagot. Magához ölelte a meleg, illatos kin­cset. Az utcán futásnak eredt a közeli sportpálya felé, ahol ilyenkor nincs senki és mellette egy kis erdő van. B ebújt a bokrok közé, és leült a földre. Lassan bontotta ki a cso­magot. Ott remegtek előtte az illatos, elérhetetlen kremesek. Nem gondolt már semmire. Egymás után tömte magába a süteményeket. Keze, orra, arca csupa ragacs lett. Aztán már nem kívánta, csak ette, habzsolta míg csak az üres kulimászos papírtál­ca maradt előtte. Amikor felállt, iszonyú bűntudatot érzett. Szédült a feje, émelygett a gyomra. Pár lépést tett, mind jobban kavargóit a belseje, majd rátört a há­nyás. Egy fába kapaszkodott, szemét elöntötte a könny, és bő sugarakban jött ki belőle a befalt sütemény. Megkönnyebbült a gyomra, de a szíve nagyon fájt. Megtörölte szemét és elindult, hogy megkeresse az eldu­gott üveget. BÁN ZSUZSA: Tavaszról álmodom — kábítószer Tudom, hogy télnek is kell lenni minden évben, de arra senki nem kényszeríthet, hogy szeressem is. Jó, nem panaszkodhatunk. Nincs huszonöt fokos hideg és nincsenek pusztító hóviharok. Eddig még irgalmasabbik arcát fordította felénk ez átél, s hajói imádkozom, talán nem is ko­morul el. De csak többe kerül az élet is a fűtés miatt, csak ne­hezebben száradnak mosás után a vastag téli ruhák, csak több áramot használunk, és az infarktus kerülget velem együtt másokat is, amikor jönnek a számlák, melyeket egyre ne­hezebben fizetünk ki. Ez a dolog anyagi oldala. Nekem mégis az fáj, hogy kopaszok a fák, hogy lehan­golnak érzem magam, ha a deres mezőkön csak a fekete varjakat látom. Számolom a napokat, mint a rab szabadulá­sa előtti hónapokban, számo­lom, mennyi telt el már belőle, és várhatóan mennyi kell még, mire újra kizöldül a kertem, mire meglátom újra a frissen sarjadt fu selymet, díszalma- fám rózsaszín virághabzását, orgonafáim nyílását az ablak előtt. Számolom a napokat, mire újra kivirágzik a nagy cseresz­nyefa, és megérem megint, hogy alatta állva úgy érzem magam, mintha templomban lennék. Olyankor szinte tapint­ható és szent ott a csend. A csend mögött mégis láthatat­lan orgonák szólnak, olyan szépen, hogy beleremeg a szí­vem. Szomszédaim kertjében újra virágzik majd a tulipán, fehé­ren, vörösen, sárgán, és naponta, munkába menet is felderül a szívem a látványuk­tól,. így karácsony, szilveszter után olyan sivár lesz minden. Farsangolással szokták felejte­ni a bút, tánccal, zenével, víg mulatozással — de kinek van kedve itt most mulatozni? És ebben már nem a tél a hibás. Most mindenki szorong, min­denki aggódik, naponta hall­gatjuk a háborús híreket, és nekem eszembe jutnak azok a szegény anyák, akiknek ott vannak a fiaik. Vajon nekik van-e erejük mulatozni most? Gondolom, nincsen. De mintha minekünk sem lenne. Mindegy, hogy a postás hányszor csenget, a lényeg az, hogy főleg számlákat, meg csekkeket kézbesít. Kiterege­tem magam elé az OTP újab­ban divatba hozott ezerötszáz forintos csekkjeit, és míg kint egy varjú károg a diófa ágán kárörvendezve, arra gondolok, aki ezt kitalálta. Még csak nem is haraggal. Csak eltűnődöm. Miből gondolta, hogy még ezt is kibírjuk? Végül is neki lesz igaza, akár kibírjuk, akár nem. Akit még nem lakoltattak ki, ahhoz majd bekopog a végrehajtó, és kö­rülnéz, van-e valami, amit elvi­het. Lehet, hogy talál. Színes tévét, videót, amit véres verej­tékkel szereztek meg. Magnót. Már ahol van, ékszereket. De ahol van, az be tudja fizetni az ezerötszázat is talán. Nem tu­dom. A nagy rendszerváltásban most visszajutunk a valamikori padlásseprésekhez, csak más a neve. Áremelések, személyi jövedelemadók, helyhatósági adó, ezerötszáz forintok a ko­rábbi kamatokon túl, négyzet- méterek felmérése, megnézik, nem szívsz-e több levegőt, mint amennyit megengedtek. Végül is kezd szépen gyara­podni a szegénykonyha-háló- zat, ha úgy gondolod, hogy dol­gozol látástól vakuíásig, aztán talán csak megélsz belőle, hát most megtudod, hogy tévedtél! Itt nem az él meg, aki dolgozik. Vannak szakmák, ahol egész jól fizetnek. Nem akarok meg­sérteni senkit, ezért nem soro­lom. Szóval vannak ilyen mun­kakörök, csak nem mindenki­nek van gyomra hozzá. Külön­ben a gyomor amúgy is csak viszi a pénzt. Minek van? A nagy országépítésben úgysem veszed semmi hasz­nát. Ugyanis most megint ben­ne vagyunk az országépítés­ben, csak azt nem érti az em­ber, hogy minél vadabbul épít­jük, már negyvenvalahány éve, miért van az, hogy egyre job­ban LEÉPÜL? Ezen el lehetne gondolkodni, elsősorban ott fent. De most más dolguk van. Először is keményen odamondogatunk Iraknak — szinte látom, hogy beleborzong a félelembe Hú­széin —, aztán itthon csinálunk rendet, és a végén majd elcso­dálkozunk, hogy annyi szív hiá­ba onta vért... Én meg számolok. Először azt, hogy a részemre előzéke­nyen küldött csekkek közül mennyit nem bírok befizetni, aztán a négyzetmétereimet, aztán visszatérek kedvenc januári foglalatosságomhoz: számolom a napokat tavaszig. Semmi másban, de abban az egyben biztos vagyok, hogy a tavasz eljön. Nyájasan és ér- zéktelenül néz majd le a Nap a Földre, ahol bombák robban­nak, vér folyik, ahol gyomrok korognak. Es kibontja rózsa­szín virágát a díszalmafám, il­latoz majd a lila orgona az abla­kom előtt, átölelhetem a virág­zó cseresznyefa törzsét. Ez biztos. Ahogy a kondíciómat elnézem, addig még kihúzom. És várok. Mert ha mást nem, ezt biztosan várhatom. Van egy darab kötelem, de csak rámosolygok csendesen. Azért sem húzom fel magam, mert lehet, hogy a jövő héten belőle főzök spárgalevest a gyerekeknek. Méghogy nincsenek tartalé­kaink! Milyen jól kigondolták ott fent! A vesémbe láttak. Tény­leg vannak... Dallas Minden idők legsikeresebb televíziós filmsorozatával —jó húsz év után — ismerkedhet meg a magyar közönség. A Dallas nyitotta meg a sort, ez volt az első mai családtelere- gény, alkotói nem sejtették, milyen kincsre találtak. A For- syte Sagatól a Buddenbrook- házon át a Thibault családig, a híres, klasszikus családre­gényekből készült sorozato­kat követően, napjainkban ját­szódó famíliahistóriát vittek filmre. A színhely: Dallas. Texas, a film forgatásakor a legdinami­kusabban fejlődő állam volt, vezető helyen állt az Egyesült Államok mezőgazdaságában, előretört az ipari termelésben, olaja példátlan gazdasági fel­lendülést biztosított. Olajme­zők és prérik, multimilliomosok és cowboyok, már a távolból feltűnnek a modern Dallas fel­hőkarcolói, luxusautók szágul­danak... Dallas... igen, itt oltot­ták ki 1963 novemberében John F. Kennedy elnök életét... Híres és hírhedt város. A történet a gazdag Ewing családról szól, a szülőktől, há­rom fiukról, feleségeikről, az unokáról és másokról, szép­asszonyokról és intrikákat szö­vő bestiákról, könnyű vérű kis­lányról, hidegvérű üzletembe­rekről, kis családi drámákról. Két família áll szemben egy­mással — de sokan loptak már Shakespeare-től! —, s az élet, ha olykor felhők jelennek is meg a ranch (az állattenyésztő farm) feletti égen — szép. Mi a sorozat sikerének a tit­ka? A nézők egy-egy órára be­lecsöppenhetnek a gazdagok világába, belekóstolhatnak, belefeledkezhetnek a jólétbe. Olyan ez, mint az enyhe kábí­tószer: édes és mámorító. Kit érdekel az, hogy ez csak mese (felnőtteknek), az emberek szeretik a mindent megszépí­tő, varázslatossá tevő mesé­ket. 1978 tavaszán kezdték el szőni a szupergazdag dallasi család sztoriját. Hatvannál is több országban, százmilliók nézték és nézik e sorozatot, melyet elsősorban az amerikai ízléshez szabtak. Miss Ellie, a mama, és Jock Ewing, a fia nemzeti jelképpé váltak. Hogy J. R.-en, a végtelenül ellen­szenves alakon mit szeretnek? Tény, hogy Larry Hagman, a cowboykalapot viselő Jock a legnépszerűbb amerikai film­színészek közé tartozik, a leg­magasabb gázsit kapja, a soro­zat minden egyes részéért százezer dollárt. Ezen tört ki az első botrány. Patrick Duffy, azaz Bobby Ewing, mil­liók kedvence, azonos összegű honoráriumot kért. De nem kapott. Hét bő esztendő után nem minden szereplő szerződését újították meg, például Charlene Tiltont (Lucy) nem tartották elég sexisnek, menesztették. Miss Ellie, Barbara Bel Geddes jobbnak látta, ha szívpanaszai miatt visszavonul, utóda Don­na Reed meg sem közelítette őt. A sikeres első csapat szét­esett. A Dallas bámulatos sikere láttán az amerikai filmesek rá­kapcsoltak. Az újabb produk­ció, a Dynastia illetve a Denver klán, a felső tízezer köreiben játszódik le, csillogó, kápráza­tos, de a legvonzóbb férfiak, a leggyönyörűbb nők, a legpaza- rabb otthonok sem tették a Dal­lasnál népszerűbbé e telere- gényt. Európában a francia televí­Jeienet a tv-sorozatból zió, az „amerikai kulturális im­perializmus” ellensúlyozására törekedve, 26 részes sorozatot forgatott. A Chateauvallon című film a Loir partján játszó­dik, s a Berg család eletet ábrá­zolja, Balzac és Dumas szelle­mében a francia irodalmi ha­gyományokra építették. (A so­rozatot a magyar televízió is bemutatta.) Bar a pénz, a sze­relem, a hatalom az ilyen tévé­filmek fő alkotóeleme, az euró- ai és az amerikai sorozatok özötti kontraszt jól érzékelhe­tő, mint ezt például a Gulden- burgok örökségében (ZDF so­rozata) is tapasztalhattuk. Dél- Amerikától Itáliáig világszerte gyártják a sorozatokat, szövik a családregényeket, de a Dal­las úttörő szerepe elvitathatat­lan. Ha a kedves néző azt hiszi, hogy a Dallas-sztárok mara­déktalanul boldogok — téved. Ismeretes, hogy Victoria Prin­cipal, a szép Pamela, a saját hírnevének a rabjává vált. A többszörös milliomos filmszí­nésznő Hollywoodban él, sofő­ré és testőre, a Puerto Rico-i John Batis szerint a filmcsillag háza erőd. Victoria nagy élel­miszer-tartalékokat halmozott fel, fél, csak éjjel hagyja el ott­honát. Attól tart, hogy a terro­risták elrabolják... Sz. É.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents