Somogyi Hírlap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-23 / 46. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1991. február 23., szombat A remetekan szomorúsága — Ódon kancsóban ifjú bor A töreki mester vadászképei Művészete fiatal, sugárzó maradt Hagyományos közhely, hogy költőnemzet vagyunk. Azt hiszem, most már nyugodtan állíthatjuk, hogy képzőművésznemzet is vagyunk, hiszen egyre többen sajátítják el — vagy megkísérlik elsajátítani — a képzőművészet sajátos képi nyelvét. Lázas, szép szerelem ez, amelyből sokan éppen olyan nehezen „gyógyulnak” ki, mint a pubertáskori verselgetők önnön költészetükből. Ha azonban a későbbi önmegméretés — az igazi nagy művészet mércéjén — nem silányul önámítássá, az egykori verselgető, festegető elé csodálatos világ tárul: a világirodalom illetve az egyetemes képzőművészet. Ha valaki, hát ő lesz igazi értője, becsülője a zseniteremtő erejének, az önkifejezésvágy vará- zsos megvalósulásának a költészetben, festészetben, szobrászatban. Persze a valódi tehetség is többnyire amatőrként kezdi, hiszen a legnagyobbaknak is (a korán vagy a későn érő alkotó egyéniségeknek egyaránt) tanulniuk kellett. Mindenekelőtt a művészeti ág sajátos nyelvét, ha úgy tetszik; a „szakmát". Kinek kevesebb, kinek több időre van szüksége ahhoz (alkata, képessége szerint), hogy a kötelező stúdiomokon túllépve tartalmi és formai „sajátját" adhassa kortársainak és a jövőnek. Sokan tisztességesen végigjárják a nem éppen göröngy- telen tanulmányutat, s éppen a tudás, a kifinomult ízlés döbbenti rá őket, hogy jobban szolgálhatják a művészetet műértőként. Sokan azonban — éppen a képzőművészettel bensőséges kapcsolatba kerülni óhajtók közül — túlságosan lebecsülik a szakmát, s fölbecsülik önmaguk képességeit. Mire gondolok? Arra, ami egyébként — gyaníthatóan — egyik oka is annak, hogy oly sokan képző- művészkednek manapság — a korszerű törekvések félreértésére, a szívós küzdelmek árán meghódított eszköztelenség és a primitivizmus összekeverése. Kétségtelen, az utóbbi évszázad művészeti forradalma közben sokszor tetszett bizonytalannak az ítészeti mérce, különösen a sokféle izmus kialakulásának kezdetén. De a múló idő elvetette a hamisat, a talmit, s fölragyogtatta a korszak valódi értékeit. Tarr Lajos képeiről először éppen egy amatőr tárlat alkalmával alkothattam véleményt évekkel ezelőtt, pedig ő már akkor sem volt amatőr. Minden ecsetvonásán érződött a szakmai tudás és a szuverén látásmód, s legtöbb munkáját — miként írtam volt ■— vidékünk sajátos szépsége, hangulata inspirálta, piktúrája a magyar impresszionizmus legjobb hagyományaihoz kötődik. Ezúttal úgynevezett vadászképeit állította ki a siófoki művelődési házban, és meghökkentően eredeti, szinte bravúrosnak mondható eszközökkel bontotta ki, szerettette meg ezt a „veszélyes” témát. Mert hát ki ne borzadna meg a tucatnaplementékbe belebőgő tucatszarvasok giccses emlékétől, ha azt hallja, hogy valahol vadásztémájú képeket állított ki egy festő. Csakhogy Tarr Lajosnál a vad nem díszlet, hanem figura, ha úgy tetszik, egyéniség, hangsúlyt teremtő része a tájnak, a közegnek, akárcsak az ember — ez esetben a vadász — miként Fekete István örökbecsű regényeiben. Egyébként is, afestő mintha—talán éppen a rossz ízű hagyomány miatt — „hanyagolná” a szarvasokat, úgy tetszik, sokkal jobban kedveli a karakteres disznófejeket, a vadásztilalomra ritkán méltatott kondát, a zimankós , szomorú remetekanokat, a Vük családot, s a ködös levegőbe suhogó, kiáltozó vadludakat. Kiállítása meglepetés valamint bizonyosság, hogy a töreki magányban élő mester művészete fiatal, sugárzó maradt. Ha már az egész partvidék locspocsszürke, Törekiben még látunk egy kis havat. A dombon testes épület, régi intézőlak vastag falakkal, boltívekkel. A szürkületbe merült udvaron vadászkutyák, az ablakban sárga fény. Villanykörték világítanak, bár jobban illene ide néhány ódon hangulatú petróleumlámpa porcelán ernyővel. A szobában fával fűtött cserépkályha, néhány jó hangszer, egy-egy hangulatos akvarell a Balatonról, és a házigazda szerelméről, Törekiről. — Jól fog esni egy zamárdi nedű — emeli a patinás korsót. — Odakint hideg van. — Hogy telnek a nyugdíjas napjai? — kérdezem, miközben a poharamba mézszínű bor csorog. — Köszönöm, megvagyok — nevet jóízűen.—Csak a hivatalt szabadítottam meg magamtól. — Persze, a festő nem megy nyugdíjba— mondom. — A vadász sem. — Nos, hát mire igyunk? — Fölemelem a poharam. — Az akvarellekre vagy a szarvasokra? — Törekire — mondja. Tarr Lajos pedagógus a siófoki társadalmi ünnepségeket szervező iroda vezetőjeként ment nyugdíjba. Kedvvel és eredményesen látta el feladatát, mely nem nélkülözhette a fantáziát, a humánumot, az esztétikai érzéket. Általában Trabanttal járt be Siófokra, de előfordult, hogy gyalog. Nincs messze innét a városközpont. — Nem gondolt arra, hogy itthagyja ezt a dombot és a városba költözik? — kérdezem. — Ez az én világom — mondja. — Nehéz szívvel nélkülözném. Törekinek sajátos arca van. Egy „ugrás” a Balatonpart, a nyári csúcsidényben nyüzsgő, zsúfolt Siófok, de Törekit már nem éri el az idegen- forgalom „hullámverése”. Itt csend van nyáron is. És a leggyönyörűségesebb kilátás a tóra. Néha úgy érzem, még az évszakok is szebbek Törekiben, mint néhány kilométerrel odébb. — Mióta vadászik és mióta fest? — Gyerekkorom óta járok a vadak nyomában, s körülbelül az ecsetet is azóta forgatom. Mindkét kedvtelésem eredendő oka a természet iránt érzett szenvedélyes szerelem. Mert a vadászat számomra elsősorban a természettel, a tájjal való bensőséges kapcsolatot jelenti. Bennem a vadász most is az a természet titkait felkutatni vágyó kamaszfiú, aki egykor a főerdész fiával barátkozott, s így puskához, vadászterülethez jutott már tizenéves korában. Az első felfedező útjaimat a Deseda-patak mentén tettem, az a környezet volt gyermekkorom paradicsoma. Kosárral halásztam, megfigyeltem a madarak életét, szóval már akkor is minden időmet a szabadban, a vízparton, a fák között töltöttem volna legszívesebben. A festés meghitt óráit is a természetnek köszönhetem. Leginkább tájat festettem, de sohasem a puszta látványt akartam megörökíteni, hanem mindazt, amit a tájjal kapcsolatban éreztem vagy megsejtettem. Kedvelem az akvarellt, a pasztellszíneket, a köddel átitatott háttereket... Mint ahogy hivatásos vadász sem akartam lenni, hivatásos festőnek sem készültem soha, bár még a Képzőművészeti Főiskolára is fölvettek valamikor. Megelégedtem néhány szép trófeával, pár családias hangulatú kiállítással. Örülök, hogy egyik másik képem tetszik az embereknek. — Mindig Somogybán élt? — Igen. Tősgyökeres somogyi vagyok. Somogyaszalón születtem, odament az apám „parasztnak”. Ez rendhagyó eset volt, mert városon nevelkedett. Nagyapám ugyanis vasutas volt Kaposváron. A családi hagyomány szerint a szép járású lovak miatt hagyta ott a várost. Imádta a remek lovakat. Alacsony, zömök, jóízű ember. A haja, bajusza itt-ott már fehér, de a szeme erős, fiatal vadászszem, s a keze meg sem rezdül, amikor az ódon kancsó- ból bort tölt a poharakba. Szapudi András Schubert Évával, születésnap után Schubert Éva, amikor beszélgetünk, megkérdi tőlem: hallottam-e azt a rádióműsort január elején, amely róla szólt? Nem, sajnos nem hallottam, ő is sajnálja, abban minden lényeges dologról szó esett, ami az élete, hiszen születésnapi adás volt. (Hölgyeknél régi szabály, nem illik megmondani az évszámot, de Schubert Éva vállalja, elébe megy a kérdésnek, igen, ami a születésnapokat illeti, ez volt a hatvanadik). És a műsort követően sok telefont, még több levelet kapott. Sok évtizednyi vígszínházi tagság után utolsó „aktív” éveit a Vidám Színpadon töltötte, onnan ment öt évvel ezelőtt nyugdíjba. Nem küldték, ment fájdalom és szomorúság nélkül, mert sok mindennel nem tudott egyetérteni, ami a Révay utcában történt, mert egyik-másik produkció — köztük olyanok is, amelyekben szerepet osztottak rá — alatta maradtak annak az ízlésmércének, amelyet vállalni akar és tud. Elvben tehát ráér Schubert Éva öt esztendeje, hiszen nyugdíjas, miért ne vállalhatna hát műsorvezetést a tv-ben, ha felkérik rá? A valóság azonban másképp fest, alaposan át kell böngésznie a naptárát minden újabb felkérésnél, jut-e még hely rá, tud-e még időt szorítani — annyi az elfoglaltsága. — Három helyen tanítok — mondja a művésznő —, legrégebben a Zeneművészeti Főiskolán, mégpedig színészmesterséget az énekeseknek. Előttem Fodor Tamás, a szolnoki Szigligeti Színház főrendezője (aki jelenleg országgyűlési képviselő is) látta el ezt a feladatot, őt megelőzően a feledhetetlen (bár tartok tőle, hogy sokak által máris méltatlanul elfeledett) Egri István. Nagyon szeretem ezt a munkát, már- csak azért is, mert legalább úgy szeretem a zenét, mint a növendékeim. Ugyancsak a muzsikával függ össze másik tanítási területem: a Rockszínház stúdiós növendékeit is tanítom, 16-17 éves lányokat, fiúkat, akik még nem is statisztálnak, csak ezután lépnek majd színpadra. A harmadik hely pedig, ahol tanítok, magániskola, Gór Nagy Mária Színitanodája, amely ugyancsak jó néhány éve működik már. Nemrégiben színészként is felfedezett egy új terrénumot. Minthogy több nyelven beszél — németül például kitűnően —, a hazánkban működő német színház is időről időre felkéri szereplésre. Nem minden rendező tud játszani, és nem minden színész tud rendezni, ám olykor együtt van a kettő. Schubert Évának olyan az alkata, egész egyénisége, hogy előbb-utóbb találkoznia kellett azzal — a rendezéssel — is, amit úgy szoktak megfogalmazni, hogy a színész a szerepét játssza, a rendező az egész darabot. Berényi Gábor, régi, kedves pályatársa, a budapesti Játékszín igazgatója kérdezte meg először Schubert Évát: volna-e kedve rendezni? Természetesen igennel válaszolt... Azóta Schubert Éva túl van már a második rendezésén, ez ismét egy tüneményes Heltai Jenő-játék volt, talán a legszebb mind közül, A néma levente. Barabás Tamás
