Somogyi Hírlap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-22 / 45. szám

1991. február 22., péntek SOMOGYI HÍRLAP 5 TAKÁTS GYULA KITÜNTETÉSE Göncz Árpád az irodalomról Göncz Árpád átadja a kitüntetését Takáts Gyulának aki mellett Püski Sándor áll. Fotó: Horányi Barna A nemzet sorsa emlékművekben I. „LÁTTÁM TÖNKREMENNI EGY ORSZÁGOT...” A Parlament Nándorfehérvá­ri-termében a meglepetéstől alig tudott megszólalni a két régi ismerős, barát, Takáts Gyula és Püski Sándor. Nyolcvan éve születtek, egy napon; a negyve­nes években találkoztak elő­ször, és most Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke egyszerre köszöntötte őket, átadva az elismerést a költőnek és a könyvkiadónak. A protokolláris esemény, a kitüntetések átnyújtása rövid ideig tartott. A Magyar Köztár­saság elnöke Takáts Gyula köl­tészetét, Püski Sándor könyv­kiadói tevékenységét az egye­temesség jegyében méltatta. A kultúra töretlen szolgálatával a költő olyan értékeket hozott lét­re, amelyek az egész magyar irodalmat gazdagították — álla­pította meg Göncz Árpád. Asz­tal mellett, kötetlenül beszélget­tek, majd egy óra hosszat az irodalmárok. Előbb Püski Sándor idézte föl emlékeit: — Takáts Gyulának a Családfa helyett című verses­kötetét 1941-ben jelentettem meg, majd négy évvel később a Polgárjelölteket... Minden könyvet azért adtam ki, mert ér­demesnek tartottam arra, hogy A kaposvári Latinca Sándor Művelődési Központ aulájában pogácsával és borral fogadták az érkezőket a Somogy lányai... Ennyire gazdag lenne a nívós amatőr néptáncegyüttes? Szó sincs róla! Az esti ajándékmű­sorra érkezők mindannyian tud­ták: fenntartási gondjai vannak a megye legjobb néptánccso­portjának, s a mostani fellépés néhány számára a Szentendre és a Bm. Duna Művészegyüttes adta kölcsön a ruhát. Tóth György, az együttes mened­zsere az elmúlt hetekben több tucat kaposvári üzemet, vállala­tot keresett föl, hogy meghívja képviselőjüket a szerda esti díj­talan bemutatkozásra — némi anyagi segítséget remélve. A félezres nézőtér zsúfolásig megtelt, és a jelen levők ismét nyugtázzák: nagy érték van (a) Somogybán... A remekül szerkesztett mű­sor első felében folklórszámok- <al léptek színpadra a táncosok. Merczel István Rába­közi legénytánca alapozta meg sárközi ieánykarikázó olvassák. Nagyon megkedvel­tem Takáts költészetét... Takáts Gyula, bekapcsolód­va a beszélgetésbe ezeket mondta: — Azért örülök, hogy Göncz Árpád adta át ezt a kitüntetést, mert ő a Magyar írószövetség tiszteletbeli elnöke is. Továbbra is az irodalomról volt szó. Göncz Árpád és Püski Sándor a közös börtönéveket idézve a budapesti gyűjtőfog­ház ötezer kötetes könyvtárát az est hangulatát, s fokozta a Sárközi karikázóval, a Somogyi lassú és friss csárdással, vala­mint a közelmúltban koreografált Pacalkai táncok­kal. Az autentikus számok után a Bergics Lajos vezette Zengő Együttesé volt színpad. A kísé­rőzenekar önállóan először vir­tuóz szatmári, majd moldvai fel­dolgozással lépett a közönség elé. Az egyórás műsor második felében két — Mosóczi István koreografálta — táncszínházi produkciót láttunk. A Sirató remekmű! A szólótáncos, Báli Klára kimagasló tudása, a tán­cosok átszellemült összjátéka, a színpadi fegyelem mindenkit megbabonázott. A férje halála miatt kesergő, vigasztalhatat­lan nő szinte őrjöngésig fokoz­za bánatát. A szám katarikus erővel hatott; nem csoda, hogy szűnni nem akaró vastaps volt a jutalma. A Sirató kontrasztja­ként a bohókás, a tánctörténeti korszakok éppen divatos szá­mait szatirikusán felvonultató Variációknak tapsolt a lelkes publikum. A könnyed, humorral dicsérte. Püski volt a könyvtá­ros, és rabtársainak egészen kitűnő műveket tudott ajánlani olvasásra. Göncz Árpád — Takáts felé fordulva — megje­gyezte: a börtönkönyvtárban Takáts Gyula kötetei is megta­lálhatók voltak. Megkérdeztük a Magyar Köz­társaság elnökét: — Milyennek látja Göncz Ár­pád a mai magyar irodalom helyzetét? — Rettenetes nehéznek. teli koreográfia a „gyöngyös- bokréta" mozgalom jellegzetes­ségeit is megcsillantotta. Akik évek óta figyelemmel kísérik az együttes művészeti életét, e két táncszínházi pro­dukció révén fölidézhették a régebbi, folklórból építkező s attól el-elszakadó legendás produkciókat. A Ballada I—//-t, az Amerikás dalt, a Katonadalt. Azokat a Mosóczi-műveket, amelyek mindig nagy sikert arattak egy-egy hazai fesztivá­lon, és amelyeket a kritika is csúcsteljesítményként könyvelt el. Igen, ezek a táncszínházi produkciók is az együttes gaz­dag repertoárjában, vannak s az eredeti anyagból építkező számok mellett ezek adnak amolyan „mosóczis ízt" a So­mogynak. Egyrészt, mert a kiadói viszo­nyok szétzüllöttek, minden át­alakulóban van, másrészt ellepi a jó irodalmat a kétes értékű. Nagyon nehéz megállapítani az igazi értéket. Nem vagyok biz­tos abban, hogy egy ilyen átme­neti kor kedvez az értékes mű­vek megszületésének. Az író is, az irodalom is nagyon nehéz helyzetben van. Hiszek azon­ban az irodalom jövőjében. — Fordítóként is ismeri az ország. Most min dolgozik? — Magyarország legna­gyobb aláírója vagyok a jelen pillanatban — villant föl Göncz Árpád arcán a mosoly és irónia. — írói toliam most pihen. Mond­juk úgy, hogy az élménygyűjtés stádiumában vagyok. Hogy mi lesz belőle, még nem tudom... Tegnap délután három óra­kor a Magyar írószövetség székházában a Berzsenyi Dá­niel Irodalmi és Művészeti Tár­saság közgyűlésén köszöntötte a 80 esztendős Takáts Gyulát. Jókai Anna, az írószövetség elnöke méltatta a költő munkás­ságát. Este hatkor a budapesti Rátkai Klubban bensőséges irodalmi találkozón vett részt Takáts Gyula. Somogyi csárdás Fotó: Gyertyás László Az est igazi fináléval, a Szat­mári táncokkal zárult. A lányok­tól, fiúktól kétszer követelt rá­adást a közönség, amelynek soraiban több segítő szándékú, adakozó vendég ült. A Latinca művelődési központ háziasszo­nyai ötezer forintot ajánlottak föl az együttes megsegítésére; sokan dobáltak százasokat, ezreseket az urnába és ígérték, hogy a gyógyszertári központ segítségével szerveződő ala­pítványra mielőbb átutalnak pénzt. Az apróbb adományok­nak is örül a tánckar, ám a Somogy Táncegyüttesen a vál­lalatok, magánszemélyek je­lentősebb összegű támogatása segíthetne. A várostól, illetve a megyei közgyűléstől is sok függ. Az esten Szabados Péter, Kapos­vár polgármestere is megjelent. Tőle megtudtuk: a kulturális bi­zottság a jövő hónapban dönt, hogy mennyi pénz kerül majd az alapítványra. Dr. Gyenesei Ist­ván, a megyei közgyűlés elnöke azt ígérte, a kimagasló csopor­tok számára elkülönítendő ösz- szegből számíthat segítségre a megye nevét viselő néptánc­együttes. Á szerda esti föllépésen re­pertoárjuknak gazdag kereszt- metszetét adták ajándékba a Somogy táncosai. Mielőbb jó volna tudni, vajon ők mikor es mennyi ajándékot kapnak majd. Hiszen koreográfiákat, jelme­zeket fizetnek, s már a szolnoki néptáncfesztiválra is készülni kell... Lörincz Sándor A siófoki tanácsháza, illetve a művelődési ház előtti térről 1988 nyarán eltűnt a régi (nem éppen szívderítő) szökőkút. Helyébe Varga Imre, a város szülöttje és díszpolgára, Kos­suth-, Munkácsy-, Pro Arte és Herder-díjas, világhírű művész új alkotása, a Vénusz születése című szoborkompozíció került, nem csekély örömére a siófo­kiaknak, akik közül sokan vé­gignézték akkor a felállítás munkálatait. A művész versenyt dolgozott a munkásokkal, s addig egy percre sem lehetett „eltéríteni” a kánikulában izzó térről, amíg minden a helyére nem került a kompozícióban. Aztán leültünk egy padra beszélgetni. Vasárnap késő este a Ma­gyar Televízióban szülőföldjét mutatta be a művész. Az él­mény hatására — hogy ismét találkozhattam vele — egy ak­kor félretett magnószalag és jegyzetfüzet segítségével meg­idéztem beszélgetésünket. Is­mét ott ültem vele a siófoki Fő téren, szemben a születő Vé­nusszal nyári napverésben, s hallgattam megfontolt, férfias hangját, s szinte „nyomdakész” mondatait. — Gyerekkoromban ezen a téren volt a patika, meg az Os- váth- és a Radó-féle vegyeske­reskedés —mondta. — Később itt alakították ki a piacot, mely régebben valamivel hátrább, a víztorony környékén volt. A búcsú mindig ezen a részen zajlott. Nekem Siófok volt a vilá­gom, de egyre szűkebbnek éreztem az idegenforgalom miatt. Akkoriban harmadrendű üdülőhely volt; vigécek, kis jö­vedelmű polgárok nyaraltak itt. Lehozták a gyerekeiket és pa­rasztházakban laktak. Nálunk is üdült egy-egy család. Egész nyáron nem ismertem más ru­hát, mint a fekete klottgatyát; cipőt csak templomba húztam. Reggel felrántottuk ezt a ruha­darabot, s mire olyan meleg lett, hogy a libák is elindultak, men­tünk a vízhez. Nyaranta az itteni paraszt őslakosságban egyfaj­ta nosztalgia támadt a távoli úri világ iránt, amely nem volt úri ugyan, de viszonylag civilizál­tabb körülményekkel bírt. A sió­foki lét viszont ennek az elkép­zelt világnak is a peremén ala­kult ki. E környezetből, amely egyre fojtogatóbbá vált, mene­külni kellett. Mondhatnám: vala­miképpen bekukkantott hoz­zánk a külvilág, de csak a sze­metét hagyta itt. Szellemi hatá­sa nem volt, ha csak az a végte­lenül elítélhető középszerűség nem, amely különböző divato­kat hagyott maga után: a krep- desin divatját például vagy a paraszti szokások elhagyásáét. Néprajzi szémpontból tehát egyfajtapusztításvoltez.sha a magam ítéletére hallgatok, még ennél is rosszabb: valamiféle erkölcsi tönkretétele egy falusi közösségnek. Tulajdonképpen Siófokon nem lehet születni, mondtam egyszer, régen. Ezt úgy értettem, hogy ez a telepü­lés nem az a hely volt, amely kötni tudott volna. Innen el kellett menni ahhoz, hogy valaki önmagával azonos­sá válhasson. Siófoknak ez a fojtogató légköre akkor alakult ki, amikor egyre inkább kétarcú­vá vált a falu. Nem volt itt pa­raszt az, aki földet művelt, s nem volt entellektüel, aki tanult emberré vált. Egy korábbi ge­nerációnak két útja volt a mene­küléshez: vagy papnak, vagy katonának ment. Ám közben az Ertl-testvérek átalakították Sió­fok Balaton-parti részét nyara­lóteleppé, ennek következté­ben az ottani foglalkozások is számba jöttek már. Volt, aki krupié lett, s volt, aki mérnök, főpincér. De a faluból mindig csak a legszegényebb réteg volt hajlandó az ilyen útkere­sésre vagy aki tovább szeretett volna tanulni. Az utóbbit egyéb­ként elítélte a falu. „A nadrágos ember lenézi az apját”, mond­ták. Ezért nem örült itt a paraszt, ha tanult emberré vált valame­lyik gyereke. Varga Imre a siófoki elemi iskolában rendkívüli készségé­vel tűnt ki. Már 13 éves korában Párizsban szerepelt egy képé­vel. A középiskolát a budai cisz­tercitáknál és a szombathelyi premontreiek gimnáziumában végezte. Bár gyermekfejjel in­dult mai hivatása felé, a világ­égés egy ideig más utat szabott számára. A történelem vihara őt is próbára tette, de ember tudott maradni az embertelenségben. — 45 után az idevalósiak is ugyanazt szenvedték, küzdöt- ték végig, mint mindenki más. Eltűntek az értékek. A háború fenekestül felforgatott mindent, a dologi értéket kétségessé tet­te, de minden erkölcsit, etikait és szellemit felmagasztosított. 21—22 éves voltam akkor. Lát­tam tönkremenni, szétesni mil­liós tulajdonokat. Láttam temp­lomi székeket, amelyekbe tyú­kot ültettek. Láttam Cannes- ban XVII. századi magyar búto­rokat eladni és tönkremenni magyar nemzeti értéktárgyak tömegét, meg a kastélyokat, amelyek egy-egy arisztokrata tulajdonai voltak ugyan, de a magyar nemzeté is. Láttam tönkremenni egy országot és ennek az országnak a habitusát átalakulni; ez a habitus viszont a rétegek szétfoszlását jelentet­te: hirtelen lehetővé vált alulról indulni és felülre jutni..., gondol­kodásban is. Én ekkor már egy kialakult világnézettel jöttem. Nekem is elégették a könyveimet vagy ganédombra szórták (mert vol­tak már olyan könyveim, ame­lyeket meg lehetett semmisíte­ni), de az új világban örömet lel­tem. Végül is egy fuldokló or­szág volt a háború előtti Ma­gyarország. Az osztálykötöttsé­gek olyan mértékig meghatá­rozták az állam tehetetlensé­gét, hogy az azoktól való szaba­dulás még ilyen áron is logikus­nak látszott. Nem tartottam azonban logikusnak a szabadu­lás után a szándékolt pusztí­tást. A nemzet mintha egy kissé megtébolyodott volna... A fel­szabadult tevékenység hirtelen az etikai normáktól való meg­szabadulást is jelentette, és még sok egyebet. Ennek már nem örültem. Sőt! De úgy gon­doltam akkor, hogy egy idő után ez az állapot meg fog szűnni. Amikor azonban törvényeket szült, amikor a megfordult mér­tékek a rosszat jónak, a jót rossznak mutatták... szóval akkor már nagyon furcsán érez­tem magam. (Folytatjuk* Szapudi Andi ': Horányi Barna Folklórból nőtt táncszínház A Somogy ajándéka Vastaps-variációk — Várat magára az „együttessirató”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents