Somogyi Hírlap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-20 / 43. szám
1991. február 20., szerda SOMOGYI HÍRLAP 5 A tudás lett a legfontosabb töke Szabó Katalin: Legfeljebb a különböző embertelen megoldások között válogathatunk Az egyén és társadalom felelőssége Mentálhigiénikusok a devianciáról és a személyiségzavarokról Szabó Katalinnak, a közgazdaság-tudományok doktorának „A lágyuló gazdaság” címmel megjelent egy könyve, amelyben a fejlett országok utóbbi másfél évtizedének új gazdasági jelenségeit elemzi. A jelenkori kapitalizmus szakértője a hazai gazdaság mostani helyzetéből milyen tendenciákat olvas ki? „Névtelen ” forma — Nem különösebben kedvelem a kapitalizmus szót — felelte Szabó Katalin. — Nem azért, mert a rendszerváltás után is negatív képzetek tapadnak hozzá vagy mert jobban eladható egy társadalmi modell, ha nem kapitalizmusnak nevezzük, hanem szociális piacgazdaságnak. Sokkal inkább az említett könyv írása során szerzett tapasztalataim miatt. Több mint két évtizede kezdtem el foglalkozni az úgynevezett mai kapitalizmussal. Ez idő alatt bőségesen volt alkalmam, hogy megtanuljam: a jelenkori kapitalizmus merőben más logika szerint működik mint akár a 19. századi, akár a 20. század első felében létezett tőkés gazdaság. Minél mélyebbre ástam a témában, annál kézzelfoghatóbbá vált, hogy a tőkére épülő gazdálkodás ma egészen új formát ölt. Olyat, amely tartalmilag is más, mint a korábbi. Ennek az új formájú tőkés termelési módnak igazán megfelelő nevet máig nem adott senki. Szokták információs gazdaságnak, posztkapitalizmusnak, posztin- dusztriális vagy jóléti társadalomnak nevezni, de ezeknek az elnevezéseknek egyike sem fedi teljesen azt a jelenséget, amivel dolgunk van. Mindegyik arra utal azonban, hogy a hagyományos kapitalizmus valami radikálisan újnak adta át a helyét. Azaz egy hosszú, immár évtizedek óta tartó folyamatról van szó, amelynek eredményeképp a mai fejlett társadalmakat talán legtalálóbban a tudás társadalmaként jellemezhetnénk. Vagyis mára a tudás lett a legfontosabb tőkévé és tulajdonná. A piaci siker, egyáltalán mindenféle siker vagy túlélés ma a szóban forgó országokban sokkal inkább az információhoz kapcsolódik, mint a régi típusú tőkejavakhoz. Sőt, maga a tőke is egyre inkább információs tőkeként határozható meg. Erre a társadalomra azt mondani, hogy kapitalista, épp a szóhoz tapadó régies képzetek miatt nagyon félrevezető. Svédország messze van — Itt vannak tehát ezek a modem társadalmak, a távolság köztük és köztünk egyelőre nem csökken, hanem növekszik. Vajon a rendszerváltás után meg lehet-e célozni, és ha igen, milyen távon belül, hogy azonos szintre jussunk ezekkel, a népesség többségének jólétet és demokráciát biztosító országokkal? — Ha azt mondtam, hogy a legfejlettebb országokat a régi értelemben helytelen kapitalistának nevezni, az nem jelenti azt, hogy a mi utunk nem vezethet a kapitalizmus felé. Mi ugyanis sokfelé mehetünk, akár a vesztünkbe is. Hogy a fejlett térségekben posztkapitalista állapotok alakultak ki mára, az semmiféle garanciát nem jelent arra nézve, hogy mi is ugyanolyan fejlődési pályára léphetünk. Nem hiszem, hogy egyes területeken száz, más területeken ötven, ismét más területen tíz év lemaradással küszködő társadalom gyorsan felzárkózhat. Ez legföljebb a politikai jelszavak szintjén lehetséges, íme, erre egy konkrét példa! A minap vitába bonyolódtam egy kollégámmal, aki nemrég megjelent könyvében a magyar munkanélküliség orvoslására a svéd modellhez hasonló gyógymódot javasol. Meglehet, hogy a szép eredménnyel működik Skandináviában, csakhogy roppant költséges dologról van szó, amire nekünk egyáltalán nincs pénzünk. Mi, sajnos, abban a helyzetben vagyunk, hogy legfeljebb a különböző — mondjuk ki világosan — embertelen megoldások között válogathatunk, hogy a sok rossz közül kiválaszthassuk a legkevésbé rosszat. Olyasmi azonban, amit egy jóléti állam csinál és ami ott is sokszor kemény kritika tárgya, mivel nagyon megterheli az államkasszát, nálunk nem kivihető. — Van-e mégis—a lehetőségekhez képest — optimális megoldás? Mi történhet akkor, ha belső és külső feltételek kedvezően alakulnak a magyar gazdaság számára? — A munkanélküliség példájánál maradva: az a lehetőség kizárt, hogy az állam fedezze az ezzel kapcsolatos kiadásokat. Arra viszont van mód, hogy serkentsük a vállalkozást, megszabadítsuk a még mindig gúzsba kötő láncoktól. Ez jelentős tömegeket érinthet, nagy számú munkanélkülinek kínálhat munkalehetőséget. Hiszen az 1980 óta létesült munkahelyeket szinte kizárólag a kisvállalkozói szektor produkálta. Ha tehát ennek a szektornak a fejlődése továbbra is dinamikus lesz, esetleg a mostaninál sokkal dinamikusabb, akkor a probléma „kapitalista” úton oldódik meg. Vagyis mi egyelőre szociális-piacgazdasági, vagy egyéb módokon nem tudjuk a bajainkat kezelni. De ami a lehetséges eredményt illeti, ez a „kapitalista” megoldás nem rossz. Bányászból nem lesz óvónő — Ismereteim szerint a munkanélküliség átképzéssel történő megszüntetése a fejlett országokban sem járt igazán sikerrel. Az átképzésre szoruló, illetve már átképzett csoportok továbbra is fenyegetett helyzetben maradtak. — Erre mondta szellemesen egyik neves közgazdászunk, hogy 50 éves bányászokból nem lehet 20 éves óvónőket képezni. Ez azt jelenti, hogy sajnos igen nagy akadályai vannak a humánus megoldásoknak. — Az utóbbi egy-másfél esztendőben kevés jelszó hangzott el gyakrabban itt nálunk mint ez: „Irány Európa!” Sokféle dolog értendő ezen, de az tapasztalható, hogy nagy tömegek ezt értik rajta: „Irány a jólét, irány a demokrácia!". A jelszó hangoztatása és értelmezése egyaránt illúziókkal jár. Úgy fest, mintha egyetlen ugrással bejuthatnánk a demokratikus és jómódú Nyu- gat-Európába. Van-e ennek valamelyest esélye ? — Szerintem hamis az az elképzelés, mely szerint beülünk az elegáns Európa-kocsiba, és kényelmesen utazunk a jólét és demokrácia felé. Nem kevésbé hamis azonban az az elképzelés is, amely szerint a kapitalizmus e századi fejlődésének valamelyik szakaszát kell például vennünk. A 20. század végén, a 21. század elején a kapitalizáló- dás folyamata szükségképpen máshogyan megy végbe, mint korábban. Ha lesz magyar munkanélküliség — mint ahogy már van is —, az nem olyan lesz mint az 1929—33-as válság idején volt, persze nem is olyan, mint az 1990-es svéd munka- nélküliség. A mi fejlődésünk nagy kérdése ma, hogy hogyan lehet a külső környezeti hatásokat javunkra fordítani. Vagyis egy sajátos utat — mégha kerülővel is — kell magunknak kitaposni. Vannak erre mérvadó nemzetközi példák. Nem arról van szó, hogy Japánt kell vagy tudjuk utánozni, de abból, például, hogy Japán miként kovácsolt erényt energia- és nyersanyag-szegénységéből, tanulhatunk. Azt, hogy hátrányból igenis lehet előnyt formálni. Én például nem tartom feltétlenül bajnak, hogy bizonyos dolgok nálunk nem épültek ki, némely, ma szükséges hagyomány hiányzik. Ennek lehetnek ösztönző hatásai, amelyek új megoldásokat eredményezhetnek, s ezek révén igenis lehetséges a modernizációs fejlődés jelentős felgyorsítása. Hovanyecz László Magyarországon a lakosság 2 százaléka elmebeteg, 6 százaléka személyiségzavarokkal küzd, 5 százaléka alkoholista... Ezeket a megdöbbentő adatokat dr. Várady Gézától, a budapesti János Kórház men- tálhigiénikus osztályvezető főorvosától hallottuk tegnap a Somogy megyei Köjál-ban rendezett tanácskozáson. A kaposvári szakmai fórumon az is elhangzott, hogy a neurózis esetében már bizonytalanabbak az adatok: vannak szakemberek, akik ezt 90—95, s vannak, akik 30 százalékra becsülik. Kétségtelen-, Jiogy ez az arány már a népbetegségre utal... Dr. Várady Géza hangsúlyozta: a lelki egészségvédelemnek, a megelőzésnek ugyanolyan hangsúlyt kellene kapnia, mint a testi betegségek prevenciójának, hiszen az emberi lélek egészsége már a genetikai tervezésnél eldől. Fontos szerep hárul itt a családra, ahol kialakulnak a gyermek alapvető személyiségjegyeit, és az iskolára, ahol a pedagógus személyisége, nevelőmunkája meghatározó. A társadalmi beilleszkedés kapcsán hangzott el: az emberek konfliktustűrő és -megoldó képességét kellene javítani — ahelyett, hogy a neurózist próbálnák gyógyítani. Dr. Győri László zalaegerszegi pszichiáter főorvos elmondta, hogy a mentálhigiéné fogalma „lejáratódott”, mert sok dilettáns dolgozik e területen. Hangsúlyozta, hogy a deviancia nem az egyén, hanem a társadalom betegsége. Magyar- országon nem alakultak ki még a mentálhigiéné szervezett formái, és a próbálkozások ellenére sincs intézményes rendszere. Holott nagyon fontos volna, mert ugyanakkor 40 százalékkal nőtt a társadalmi beilleszkedési zavarok aránya. Az előadó föltette a kérdést: milyen az a társadalom, ahol ilyen sok ember képtelen a beilleszkedésre? A mentálhigiéné a társadalom patológiás jelenségét próbálja kiküszöbölni. E tudomány — amely a pszichiátriát, a pszichológiát, a pszichopedagógiát és a közművelődést egyesíti magában — azt tűzte ki célul, hogy a lelki egészségvédelem és ennek helyreállítása megvalósuljon. Persze nem választható el ez az egyén felelősségétől és akaraterejétől sem, ám a társadalom felelőssége ennél is nagyobb. Példaként hallottuk, hogy a munkahelyek — ahol életünk jelentős részét töltjük—légköre meghatározó az egyén személyiségére. A közösség kohéziója és hatékonysága, önvédő mechanizmusai döntő szempontok. A munkahelyi vezetőnek nagyon jól kell ismernie a lélektani viszonyokat, a beosztottak emberi kapcsolatát, hiszen ha ez nem így van, képes arra, hogy egész rendszert ziláljon szét. Az iskolai mentálhigiéné kapcsán felderítették: az iskolai segítségnyújtó módszerek (az iskolapszichológiai rendszer) növekedésével a beilleszkedési zavarokkal küszködő gyerekek száma is nő. Vagyis nem szükséges közvetlenül beavatkozni a tanár—gyermek kapcsolatba, inkább konzultatív jelleggel a pedagógus munkájára kellene irányítani a mentálhigiénés tevékenységet, mert a gyermek beilleszkedési zavarai esetében a pedagógusnak is jelentős a szerepe. Varga Zsolt Talán ez is segít.. (KORTERMI PILLANATOK) Két pótácjyat is be kellett szorítani meg a 604-esbe, így most nyolcán fekszenek itt. Sok a beteg. Gyakran a folyosókon is látni ágyakat; a beteg vár, míg el nem helyezik valamelyik kórteremben. A 604- esben jobbára nyugdíjasok fekszenek. Férfiak. Erpana- szokkal vagy más sebészeti beavatkozást igénylő betegséggel. A legtöbb érszűküle- tes. Az 1-es beteg, az asztalos december óta nyomja az ágyat. Először az ujját, majd a lábfejét, azután az alsó végtagot csonkolták. Ágya fölött a kék csempén iskolás unokájának karácsonyi rajzai... Bizakodik. Az első lépéseket is megtette már, fél lábon, segítséggel. Betartja a szigorú diétát; minél hamarabb szeretne fölépülni és újra munkához látni. Igaz, nem olyan erővel mint korábban, de még dolgozni szeretne jól felszerelt műhelyében. Érthető az öröme, amikor a hét derekán közük vele: a hét végén hazamehet... A másik ágyon egy hatvan felé közeledő, pirospozsgás traktoros fekszik. Néhány perce hozták a műtőből — többórás érműtét után. Még kábult az altatástól; fázik, vacog, pedig a szobában jó meleg van. Póttakarót kap, és teát szívószállal. Néhány óra múltán kezd magához térni. — Mi történt velem?—kérdezi a szomszédjától. — Soha többé nem gyújtok rá... De még egy szál cigarettát sem akarok látni... Korábban sokat szívtam, és most ide jutottam... Tudok-e még traktorra ülni? Mi lehet a hízókkal? — morfondírozik ezután. Mozdulatlanul fekszik, de gondolatai már otthon járnak, a munkán. Az ötven fölötti erdésznek 24 óra hosszat mozdulatlanul kell feküdnie. Érfestést kapott. Ennek elemzése után kerül majd sor a műtétre. — Nem dohányoztam, nem ittam, sokat voltam friss levegőn, mégis ide kerültem — mondja. — Nem bírtam a járást; fájtak, égtek a lábaim... Közben egy szociális otthonból bekerült idős, magárama- radt a bácsika — álmában vagy ébrenlétben — kiabálja: „Lövik a lábamat...” Pedig nincs már lába. De még úgy érzi, hogy fáj. Laci bácsi boldog. Lekerült róla az intézeti pizsama, saját ruhájába öltözve várja, hogy a nyugdíjasklub autója érte jöjjön és hazavigye. Az ajtóból mosolyogva integet, és azzal búcsúzik: „Viszontlátásra! De ne itt, hanem a klubban...” Látogatási időben — nem ragaszkodnak hozzá, így a hozzátartozók napközben is bármikor bejöhetnek a terembe, ha nincs vizit vagy kezelés — szinte minden beteghez jönnek. Aggódó, szomorú szemű feleségek, édesanyák, testvérek, gyerekek, rokonok, jó barátok. Van, akinek az ágyát tíznél is többen állják körül. Szinte valamennyien kérdeznek, véleményt mondanak, tanácsot adnak, igyekszenek reményt kelteni. — Meglásd, mire kitavaszodik, már a kiskertedben sétálhatsz, a gyümölcsfáid alatt... Olyan kiváló művégtagok vannak már, amelyekről szinte észre- sem lehet venni, hogy nem valódi. Előveszik az elemózsiát, megtelnek a kis szekrények és a folyosón levő hűtő. — Ezt edd meg! Ettől hamarabb erőre kapsz... Nővérek jönnek-mennek injekcióstűvel, infúziós üvegekkel, ágytálakkal. És sok-sok jó szóval, kedvességgel, megértéssel. Egy-egy mosolyuk, kézsimításuk megnyugtatja az embert. Becsukom a szemem, és gondolkodom. Gyógyulni akar, minél előbb, mindenki, hogy búcsút mondhasson a kórteremnek, az átmeneti szállásnak. Átmeneti? Valóban az? — fordul meg a fejemben. Ki tudja, mikor jön újabb baj, nyilaid fájdalom vagy fájdalom nélküli pusztító kór? Most, amikor talán nyugdíjasán egy kicsit könnyebben telhetnének napjaink... Csak remélni lehet. Bízni... Talán ez is segít a gyógyulás útján. Dorcsi Sándor Ha nem ollózott, fizetett... Száz éve nyitotta meg kapuit a lelkes nézősereg előtt az első budapesti mozi, az Ikonográf. A kinematográf képeit azóta egy modern technika és a hozzá idomuló életmód váltotta fel. Szex, horror és kommandó — mindennaposak napjaink mozikínálatában. Varga János, a kaposvári Szivárvány filmszínház mozigépésze 32 éve cseréli fáradhatatlanul a celluloidszalagokat. Nem is olyan régen a filmek erotikus jeleneteit még cenzúrázták, s a szegény mozigépész fizetett büntetést, ha a Fotó: Lang Róbert kivágásra ítélt jelenet mégis a nézők elé került. Varga János ezt szerencsésen elkerülte/ Gyanítható persze, hogy a 400 forintos bírságot a műértő férfiközönség habozás nélkül ösz- szedobta volna.