Somogyi Hírlap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-18 / 41. szám
1991. február 18., hétfő SOMOGYI HÍRLAP 5 FILMJEGYZET A temperamentumos dél Kaposváron „Már búcsúmat veszem' SZALAGAVATÓ A KILIÁNBAN Nagy sikert aratott műsorával Kaposváron a jugoszláv Matija Gubec néptáncegyüttes. A Latinca Sándor Művelődési Központ színpadán a temperamentumos jugoszláv folklór képviselői nem csupán virtuóz tánctudásukkal, de gazdag népviseletükkel, s nem utolsósorban nagyszerű kísérő zenekarukkal kápráztatták el az értő közönséget Fotó: Kovács Tibor Szalagavató. Valami befejeződik, valami kedves és vissza- hozhatatlan, amelytől minél inkább távolodik a diák, annál jobban érzi: hiányzik az életéből az a felhőtlen néhány év. A szalagon két évszám, közte azonban rengeteg élmény, tanárok és társak neve, izzasztó órák emléke, könnyed nevetések, futó szerelmek. Három vagy négy év öröme és bánata... Megyénkben most 3600 diáknak tűzik a ruhájára a szalagot, középiskolai tanulmányai hármas végállomásának első „megállójában". Szombaton a Kilián György Városi Művelődési Központ adott otthont a kaposvári Kinizsi Pál Élelmiszer- ipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet szalagavató báljának. Cseke László és felesége Nagyberényböl érkezett, fiuk sütő szakmunkásként végez az idén. — Ha megnősül a gyerek, a feleségének könnyű lesz mondja meghatottságát palástolva az apa. r — Nagyon örülünk, hogy a fiunk végez, remek gyerek — Az egyenesen át Helikopterünk bravúrosan lavírozik a nagyváros öblének hűvös hullámai felett. Stáblista, majd a rakparthoz közeledve légi robotkameránk automatikus plánkereséssel akad bele Kiefer Sutherland szőke tincseibe. „Jó nap ez a halálra”—mondja energikusan és—mielőtt még időnk lenne pupillánk reagálására — jön a következő kép. Dinamikus kezdéssel (amerikai film), lüktető — borzongató zenével indul a mozi; máris nyakig vagyunk Joel Schumacher Flatliners (Egyenesen át) című remekének pszichikus harapófogójában. A téma nem újkeletű: az emberiséget több ezer éve foglalkoztatja, a bölcsesség szeretetét mívelő filozófusok alapkérdéseinek egyike: honnan jövünk, hová tartunk. Van-e élet az élet után? S egyáltalán mi az a halál? Ezek a kérdések fűtik Péter Filardi forgatkönyvíró ifjonc hőseit is, akik mind az öten orvostanhallgatók. Nelson, Rachel, David, Joe és Randy. Mindannyian a hippokratészi esküre készülnek, ám van valami, amitől különböznek kortársaiktól. Egészen pontosan a klinikai halál érdekli hőseinket. Az állapot, amikor megszűnik a szív- és agyműködés, amikor látszólag vége mindennek. Pedig akkor kezdődik csak az igazi „buli”. Az emberek nagy többsége ugyanis visszahozható „ebből" a halálból az életbe, mindenféle agyi károsodás nélkül. Ez ugyanis a legsúlyosabb veszélye az ilyen kalandoknak. Tudniillik vér, illetve oxigén nélkül egy idő után elhalás fenyegeti az agysejteket. Ez meglehetősen jól belátható következményekkel járhat. A klinikai halál állapotát az orvosi műszerek egyenes vonallal jelzik. (Erre utal a cím is.) E pillanattól kezdve néhány percen belül, ritkábban tíz percen túl is van esély az újraélesztésre. Erre épít Nelson Wright (K. Sutherland) is, amikor négy kollégáját őrültnek tetsző ötlettel korszakalkotó kísérletre bújtjá: laboratóriumi körülmények között megrendezett utazásra a klinikai halálba. Az elsőként rajta végrehajtott kísérletet siker koronázza. A következő alkalmakra vad licitálás indul: ki mer több időt „odaát” tölteni. Kezdeti kíváncsiságuk lassan szenvedéllyé fajul. Joe (William Baldwin)—aki nem veti meg a női nemet—, Rachel (Julia Roberts) — aki az egyedüli hölgy a csapatban — és akit nem vet meg a férfinem — és David (Kevin Bacon) — az ateista — következnek. Éjszakáról-éjszakára meghalnak és újjászületnek, de az ismeretlenség birodalmából mindig újabb kérdésekkel, korántsem a bizonyossággal térnek vissza. Joel Schumacher útja — érthető módon — innen egyenesen átcsapott a fantasztikumba. Más lehetősége nincs, továbbgondolta, mi is történhet azután, hogy az óriási feszültséggel megcsapatott, beinjekciózott páciens szemhéja újra megnyílik a külvilág előtt. Nem igazán sikerült. Látomásoktól meggyötört, hajdani bűneiktől vergődő életeket kreált. Bekövetkezett az, ami nem túl szerencsés egy filmes számára: a film kezdte el forgatni a rendezőt. Aki ráadásul gyakran olcsó tűzpiros tintába mártotta tollát. Ijesztgetett. Ez viszont sikerült is neki. Végül pedig, mivel a Los Angeles-i álomgyár nevével jelzett vég nem kezdte ki könnyzacskóimat, volt időm visszagondolni a filmben látható ókori, görög mitikus alakokra, jelenetekre. Többnyire kővé voltak meredve. Balassa Tamás így az édesanya. — Valószínű, hogy a siófoki kenyérgyárban dolgozik majd. Ott mindig meleg van. Nem fog fázni, mint a férjem. Ö ugyanis kőműves. Az is megnyugtató, hogy kenyérre mindig szükség lesz. Horváth Mónika és Orsós Tibor húsfeldolgozók. — Nemsokára vége lesz a felhőtlen éveknek, nagyon nehéz elhelyezkedni — kesereg Mónika. — A Kaposvári Húskombinát export vágóhídján szeretnék dolgozni, de már most tudom: jobb diáknak lenni! —Hogy mit jelent nekem ez a nap? — kérdez vissza az elegáns Orsós Tibor.—Eddigi életem talán legfontosabb napja ez. Úgy érzem magam, mint általában a születésnapjaimon: öregebb, de talán bölcsebb is lettem. A szakközépiskolás, szép arcú Bencze Gabriella vegyes érzelmekkel küzd: szeretett diák lenni, de nem is olyan rossz, hogy vége lesz az iskolának. — A nagybetűs élet nem igazán vonzó nekem — mondja Zsoldos Anett. Színészek — angolul — A mai ünnep olyan, mint egy utolsó figyelmeztetés az érettségi előtt — válaszolja kérdésemre Magyar László, akinek határozott elképzelése ugyan még nincs, de mindenképpen szeretne továbbtanulni. Már szól a zene, amikor Büki Ildikó még hozzám fordul: — Ezek az iskolapadok visz- szahúznak! Nagyon jó osztály volt a mienk, kár, hogy hamarosan vége... Ahogy végignéztem a diákokon, már tudtam: itt valami egészen különleges történik. Tekintetük mohón követte az előadók minden rezdülését: együtt nevettek, együtt játszottak, az arcokon tükröződött minden szó, minden gesztus jelentősége. S mindez angolul... E ritka, nem mindennapi élménynek a kaposvári Táncsics Mihály Gimnáziumban voltam tanúja, ahol három fiatal: Michael Stevens és Ursula Da- linghaus az Amerikai Egyesült Államokból és Jorunn Kund- sen Norvégiából tartott érdekes előadást. Mindhárman egy Los Angeles központú szervezet tagjai és magyarországi kőrútjukon Szent István Társulatnak nevezik magukat. Mint utóbb kiderült: minden országban olyan nevet választanak, amely az adott nemzet történelméhez kapcsolódik. Mindhárman hivatásos színészek, rajtuk kívül azonban még hasonló kétszáz háromtagú csoport járja a világot. Működésüket keresztény vallásos színezet is jellemzi, gyakran látogatnak imahelyeket, templomokat is. Céljuk a gátlásosság feloldásával a beszélt nyelv csiszolása, a szókincs bővítése, színjátékaik azonban az emberi kapcsolatrendszer mélységeit is feltárják. Michael, a csoport vezetője hat és fél éve járja a világot. Milyen országokban fordult meg? — kérdeztem: a válaszözön után helyesbítem a kérdést — Hol nem járt még? — Afrikában, Ázsiában és Ausztráliában — válaszolta. — Milyen volt a mostani közönség? — Remek! Könnyedén „vették a lapot”, s ez mind a hallgatóságot, mind pedig bennünket oldottátesz. Szívesen visszajövök majd ide. — És hogy tetszik Magyar- ország? — Nagyon. Ha itt a kedvencemet kérdezik, akkor csak azért említem Skóciát, mert ha Magyarországot mondanám, úgysem hinnék el! A 20—40 tagú közönségnek — díszletek nélkül — előadott színjátékukat mindig kötetlen beszélgetés követi. Osztatlan sikert aratnak az általános iskolákban éppen úgy, mint az egyetemi hallgatók között. — Irigylésre méltó élményben volt részünk—mondja csillogó tekintettel a másodéves Zátonyi Csilla. — Sajnos ez kevés magyar diáknak adatik meg. Rengeteget nevettünk. El tudták feledtetni velünk, hogy nem egy anyanyelvűek vagyunk, hogy nem ugyanahhoz a nemzethez tartozunk. — Óriási volt! — veszi át a szót az angolul igen jól beszélő másodikos Horváth Sándor. — Igaz, hogy sokat hahotáztunk, de ezek a ragyogó történetek igen komoly eszmei mondanivalót hordoztak. A nyelvgyakorlás szempontjából is sokat jelentett ez a — sajnos csak — röpke óra. — Mi a véleménye erről a speciális „nyelvó/árór?— kérdeztem Maráczi Árpádot, a gimnázium egyik angoltanárát. — Remek módszernek tarFotó: Lang Róbert tóm, amelynek az egyik alapja a gátlások teljes lebontása. A színjáték tartalmáról annyit: ha nevettünk is, a történetekben mindig ott bujkált az emberek egymáshoz való viszonyának a hullámzása, esetleg a csődje. Aminek most a tanúi lehettünk, egy hagyományos angolórán lehetetlen lenne teljesíteni. Nagyon örülök, biztos vagyok benne: a diákokkal együtt, hogy ezek a rendkívüli fiatalemberek visszatérnek hozzánk decemberben. — Gyakran előfordul, hogy ugyanazt a közönséget többször is meglátogatják?—fordulok ismét Michael Stevens-hez. — Ha jó, akkor évente kétszer visszatérünk. Ezek szerint ez a közönség tetszett? — Yesü Tamási Rita Fotó: Kovács Tibor Clayderman lágy muzsikájára megkezdődik a matrózblú- zos lányok és elegáns fiúk, ballagok és ballagtatok bevonulása. A rövid, ám kedves műsor talán egy rövid időre feledteti velük: a szalag feltűzésével a búcsúzás — egymástól és az iskolától — megkezdődött. Tamási Rita „Nyelvóra” a Táncsics gimnáziumban Drága természetpatika Földből adja azúr Olvastam MáriaTreben könyvét. A címe: Egészség Isten patikájából. Tanácsai évszázados tapasztalatokon alapulnak és megszívlelendők. Arról is egymásután jelennek meg híradások, hogy alakulnak a természetgyógyász klubok. Mindez bizonyosan hozzájárult ahhoz, hogy hazánkban is — késéssel ugyan — a szintetikus gyógyszerek fogyasztása helyett — vagy mellett — egyre többen próbálkoznak a természetadta gyógyfüvekkel. Ezt az igényt a gyorsan tolla- sodni vágyók is kihasználják, és állandóan emelik a gyógyfüvek, kivonatok árát. Pár hete még csaknem a felébe került a csalántea, a kamilla és egyéb teakeverék a mostani árának. Most például 20 deka szárított csalánlevélért 120 forintot kell leszurkolnia a vásárlónak. Méregdrága — az egyébként kiváló gyógycsepp — a svédkeserü is. (A KGST-piacokon még valamivel olcsóbb!) Pedig ezeket elsősorban a nyugdíjasok vásárolják. A minap egyik Herbária- szaküzletben—várva, míg sorra kerülök — egy idős néni panaszolta: — az utolsó forintjaimat hagytam itt, pedig még a nyugdíjfizetés jóval odébb van. Miért nem lehet ezekből a gyógyfüvekből vényre felírva, részleges térítéssel vásárolni? Azt már én teszem hozzá, hogy az államháztartásnak aligha jelentene ez nagyobb terhet, hiszen ezzel egy időben valószínű, hogy csökkenne az egyéb gyógyszerek fogyasztása. Az említett könyv előszavában olvastam: „A gyógyszereket a földből adja az Ur, és az okos ember nem veti meg őket.” így igaz. Akik forgalmazzák, azok pedig a pénzt nem vetik meg. D. S.
