Somogyi Hírlap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-16 / 40. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1991. február 16., szombat PAP GÁBOR * Ahítom még... Égi utakon madár s csillagnyomok, belőlük pottyantam az ólomsúlyú földre... Lépegetek harmatos árnyékukban... Ütköztem életekkel, simultam életekhez, szerettem és szerettek borzongó szerelemmel. Áhítom még a sugarak szikráit csiholjon, gyújtson, hogy világolhassak, míg el nem tapos a csillagzat nehéz földi árnya. Tihanyi látomás. Ungvári Károly festménye Korallszínű ég Darvas Ferenc kötetéről — Örömet mondok — szólt az angyal izgalomtól remegő hangon, s látván a megrettent arcokat, hozzátette: — Ne féljetek! — Hát, az bizony jó lenne... Egy kis öröm — mondta az első pásztor (szakállas, komor tekintetű férfi), s szeme előtt pirosra sült libacombok, párás pálinkásüvegek jelentek meg. Nagyot nyelt, és megnyalta a száját. A második pásztor fiatal arcára hirtelen erős fénynyaláb esett, ő azonban nem vette észre. Ha öröm, gondolta, az csak pénz lehet. Jövőre talán megkétszerezheti a nyáját; jó ára lesz a birkának, szerencsés vásárok, áldomások esztendeje következik. A kamaszkorú bojtár meg sem mert moccanni. A második pásztor fénybe borult arcára meredt, s csak évek múltán, számadó korában tudta megidézni ezt a pillanatot, de akkor már arra is visszaemlékezett, hogy mire gondolt. Azt gondoltam — mesélte a háta mögött összekacsintó bojtároknak —, milyen kár, hogy öregapám átalussza a csodát. Sajnálni fogja, gondoltam, talán el sem hiszi és káromkodik majd, mint jégesőben szokott. Az öregember a tűz mellett feküdt, vastag subába burkolózva. Az első pásztor odalépett hozzá, és szelíden megrugdosta. — Kelj föl, öreg... Kelj föl! — Nem köll nekem tejföl — dünnyögte morcosán a vén- ség, s kelletlenül feltápászko- dott. A botja segítségével emelkedett térdre, s akkor a szemébe sütött a napragyo- gású csillag. — Hát megszületett végre?! — kiáltott örvendezve, mint aki régen várt erre a csillagra. — Igen, megszületett — mondta az angyal —, már itt van veletek. — A király — suttogta az öregember, és levette a kucsmáját. ' — Király — mondta az angyal —, de a birodalma nem e világból való. Ez hát az örömhír, gondolta az első pásztor egy kis csalódottsággal, majd szólt: — Király?! Itt?! Minálunk?! Nézzen körül... Hát ilyen helyen szoktak születni a királyok?! Az ángyai türelmetlen mozdulatot tett, és kissé felemelte a hangját: — írva van: te, Bethlehem Efrata, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled születik majd nekem, aki uralkodni fog Izrael felett. Uralkodása öröktől való és örök időkig tart. Szólt, és eltűnt. Mintha egy világos, langyos konyhából léptek volna ki a fagyos éjbe, rájuk zúdult a sötétség, nem láttak senkit, semmit. Mint amikor a reflektort lekapcsolják, írja a füzetébe Kujtoroghy, talán nem is igazi pásztorok vagyunk, gondolta a bojtár (ezt is csak számadó korában mesélte el), csak bet- lehemesek, az előbb betlehemest játszottunk egy barátságos házban, eljátszottuk az angyalt meg mindent; talán öregapám szakálla sem valódi, lehet, kenderkócból van. Aztán lassan éledezni kezdtek az elalélt fényforrások; a közönséges csillagok, a pász- tortüzek és az emberek ismét látták egymást. Friss hó esett a régire, föltámadt a szél. A kántorház legkisebb szobájában a harmó- nium mellett ült a segédtanító. Szuszogott, nyögdécselt az öreg alkotmány, a billentyűk sárgán csillogdáltak a petróleumlámpa fényében. A segédtanító vékony, hosszú nyakára árnyék tekeredett, szögletes arcát is árnyék takarta. Ujjaival szinte simogatta a billentyűket, az ócska pedál meg-meg zörrent a talpa alatt. A főtanítóné asszony tálcával a kezében állt az ajtó előtt. Mákos kalácsot, vörösbort hozott a fiatalembernek, s mielőtt bekopogott volna hozzá, hallgatódzott egy kicsit. Gyönyörű ez az ének — állapította meg magában —, még sosem hallottam. Odabent aztán meg is kérdezte: — Mit énekelt az előbb, tanító úr? — Egy kis karácsonyi dalt — felelte zavartan a fiatalember. — Magam fabrikáltam. A főtanítóné nagyot nézett. — Valóban? Maga ilyet is tud?! — Szabadidőmben gyakran írogatok, komponálga- tok. — Akkor nem is marad maga itt, a mi kis falunkban. — Hát... Isten tudja... Hírlapíró szeretnék lenni. — A hírlapírók nem írnak ilyen szép dalokat. Azok csak a politikát írják. — Van köztük olyan is, aki szépeket ír. — Maga egy istenáldotta tehetség, tanító úr. Örülhet az édesanyja, hogy ilyen fia van. Igaz is... Hogy van a kedves Cziglerné asszony? — Köszönöm a tekintetesasszony kérdését. Éppen ma kaptam tőle egy levlapot; azt írja, jó egészségnek örvend. — Hálistennek. Most biztosan ő is az éjféli misére készülődik. A templom tetejére ereszkedett csillag megvilágította a kanyargós utcákat. Árnyak vacogtak a kerítések mentén, a házak ablakán jégvirág tündökölt. A falu apraja-nagyja a templomban volt már, s mire beharangoztak, a pásztorok is megjöttek a környékbeli pusztákról. A csengő jelzésére felujjongott az orgona. A segédtanító először a Mennyből az angyalt, majd a többi ismert karácsonyi éneket játszotta (talán elő sem mer rukkolni a sajátjával, aggódott a főtanítóné az első padban), majd az Agnus Dei után megremegett az orgona hangja. „Fel, nagy örömre, ma született, aki után föld s ég epedett. Mária karján égi a lény...” Sokan lapozgatni kezdtek énekeskönyvükben, hátha megtalálják az ismeretlen dal szövegét. „Egyszerű pásztor jöjj közelebb, nézd a te édes Istenedet...” A padsorok között álló subás emberek között mozgolódás támadt. Né- hányan közelebb mentek a mellékoltárhoz, hogy lássák a kisfiút, akit az anyja pólyába takart és jászolba fektetett. És akkor az oltár aranyozott angyalaival, kifacsart testű szentjeivel eltűnt a szemük elől. Égy rozoga baromszálláson találták magukat, s csak néztek egymásra, hunyorogva, elképedve (ilyen szegényes istállót még ők sem láttak, még a Káptalan cselédei sem); talpuk alatt megzizzent az alomszalma, pókháló csillogott a gerendák között. Egy sovány tehén, egy növendék, meg egy öszvér mocorgott, bólogatott a jászol előtt; testük melege, leheletük langya óvta a pólyást a hidegtől. Az istállóban világos volt, pedig sehol egy égő gyertya vagy viharlámpa. — Ő az — mondta az első pásztor, és letérdelt. Félúton a Teátrum kávéház és a Póker között Kujtoroghy hirtelen megállt, mert megérintette az ének. Csak egy pillanatra futott át rajta a dallam a segédtanító hangjával, s látni vélte a harmónium csil- logdáló billentyűit is. Márkás autók húztak el mellette egy- egy volt vagy leendő királlyal, Heródesnek álcázott balekok, és baleknek álcázott Heróde- sek nyomták a gázpedált. Aztán lassan elcsendesedett a város. A nagy házak ablakai mögött rózsaszínű kislányok rakosgatták megunt babáikat a divatjamúlt ruhák közé, Róbert bácsi konyháján pedig már főzték az ünnepi levest. A piactéren öreg diófa árválkodott, valamint egy részeg grafikus, aki az egyik elárusítóbetonasztalon ült kigombolt nagykabátban. Körülötte fenyőgallyak és sörösüvegek. Néha nekirugaszkodott, hogy a levegőbe emelkedjék, de minduntalan visszatottyant a betonasztalra a sörösüvegek közé. Az idő enyhe volt, a hóból már csak hírmondó maradt. Bár a legkisebb vagy... mégis... mégis belőled születik majd... — dünnyögte Kujtoroghy, de megszakadt benne a prófécia. A piactér sarkánál ugyanis megpillantotta a napkeleti bölcseket: Gáspárt, Menyhértet és Boldizsárt. Teveháton ültek, ahogy illik, szemük az eget kémlelte. Kujtoroghy is fölnézett az égre, de csak közönséges csillagokat látott, amelyek folyton egymáshoz koccantak és olyan hivalkodóan csörömpöltek, mint a butikosnők nyakában az aranykacatok. Újabb névvel gyarapodott azoknak a somogyi születésű szerzőknek a köre, akik önálló verskötettel bírnak. Darvas Ferenc könyvének darabjai Szekszárdon íródtak, de az ihlető forrás Somogyból ered. A Korallszínű ég eligazító bevezetőjében a költő maga mondta el, hogy négy dunántúli megye lakója volt: Balatonberényben született, Nagykanizsán és Pécsett tanult, dolgozni Kaposváron kezdett, s harminc éve Szekszárdon él. Szakmája a távközlés, de igazán meghatározónak azt tartja, hogy tízéves kora óta ír verseket. Pontosabban nemcsak azt. Személyes élményekkel teli, érzelemdús prózát küldött a Berzsenyi Társaság Mi a haza ma ? pályázatára. Az Emlékezés barátommal című munka díjat kapott, s bekerült a Kiss Dénes szerkesztette Mi a haza ma? kötetbe. Mert bizonyította, hogy az 1956-os nagy exodus közepette számunkra a maradás volt a fontosabb. Mert ragaszkodott a megszokott tájakhoz és a család éltető melegéhez. Nem véletlen, hogy a költői témáinak többsége valamilyen formában kötődik ezekhez. Gyermekfővel a Balaton mellett élte meg a víz hatalmát, a véges és végtelen dialektikáját, az állandó és a változó elvá- laszthatatlanságát. Ahogy a víz mozgásával szemben a hegy nyugalma ad biztonságot, úgy jelenti Darvasnak a szülőföld a megingathatatlanságot: „ott léptem újra a földre / Berény homokos fövenyén / és azóta tudom vagyok” (Újraszületés) Amikor húszévesen megkísérelte elhagyni a hazát, akkor az utolsó pillanatban a Szózat sorai tartották vissza, változtatták meg az eredeti szándékot. Kötete olvastán ezt azért kel! megemlíteni, mert Darvas kedvelt költőjétől megtanulta a romantikus lobogást, a vágyakozást az elérhetetlen csillagok iránt. Ugyanakkor képzeletét egyre erősebben kötik a földhöz a napi tapasztalatok, gondok. Álomvilág című versében vannak vörösmartys áthallások, de a romantikus álomviiágot hamar fölváltja a gyermeknevelés nehézségeinek számbavétele. Pedig szinte állandó, a kis kötet csaknem minden írásában tetten érhető a törekvés, hogy kitörjön a reáliák közül, lerázza a béklyót a képzeletéről. Az Utolsó dalban olvashatjuk: „Kitágult képzeleten repül csónakom / papírevezőkkel az eget megcsapom”. A Szárnya- /ásban határozott a szándéka, hogy az elképzelt, fényből, csillagokból, tündérekből elegyített világba jusson. Mindez azt jelzi, hogy Darvas lírai felfogásában dominál a költőt állandó szárnyalásra biztató hagyományos nézet. S persze némi ellentmondásba is kerül a közvetlen tapasztalatokat, a valóságot leíró versek sorával (Anyám keze, Női szemek, Nővérkék, Vonaton). Az előző felsorolásból az is kiderül, hogy Darvas különösen érzékeny a másik nemre. Az áradó anya iránti szeretet (Köszöntés, Mama, Anyám, húgom) a szerelem állandósuló hevülete határozta meg a Korallszínű ég karakterét. Vagyis azt, hogy a szerző érzelmeit akarja elsősorban megmutatni. Néha olyan áron, hogy kevésbé törődik a formával, a stiláris tisztasággal. Darvas nem a nagy küzdelmek költője. Benső világát, környezetét kívánja föltérképezni, s tapasztalásaiból leírni mindazt, amit mások számára érdekesnek tart. Egyszerű, köznapi dolgokról szól hittel. S ez olyan forrás, ami kimeríthetetlen. Laczkó András BÉNYEI JÓZSEF SCHUMANN Drezdába mennék Lipcse iszonyú Minden fa mögött árnyék ácsorog És dőlnek dőlnek lépteimre lassan Az elmebeteg rácsos házsorok Drezda tágas Tornyai mögül A megszállott és vad Wagnerre látni Drezdába vitték S árva álmait Összetörték az őrület fugái SZAPUDI ANDRÁS Isten jókedvének napja
