Somogyi Hírlap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-15 / 39. szám
1991. február 15., péntek SOMOGYI HÍRLAP 5 Dombhaj latokban, félhegyek között Külső-Somogy kanyargós útjain visz az autó, nyomomban sűrűsödő alkonyat. Kis falvak tűnnek el mellettem, villanásnyi fehér tűzfalak, pislákoló fények, néma iskolák. Vajon hol álljak meg, hol érdemes megszakítanom ezt az álomszerű utazást? Talán egy tanítóháznál, amelynek falait valamikor a múlt század második felében rakták? De vajon lakik-e benne tanító, azaz tanító la- kik-e még benne? Dombhajlatokban, félhegyek között kucorgó falucskák utcáin, Külső-Somogy- ban emlékezem régiekre, névtelen, sötétség-bomlasz- tó szellemekre, akik fáradhatatlan akarással, szegénységben, a meg nem értés, a rosszindulat bunkócsapásai közepette, úttalan-utakon vergődve vitték mind előbbre a „lámpást”, hogy legyen valami mozgás a moccanatlan pusztákon. Az a fogalom, hogy néptanító, nemcsak palatáblát, olvasókönyvet jelentett, hanem „bővizű alföldi kutat”, orvost, biztató meleg szót, jó tanácsot is... A régiek utolsó nemzedékének néhány tagjával nagy ritkán még ma is találkozhatunk vidéken. Jóval túl a nyugdíjkorhatáron, az életművet összegező meditációk szomorkás hangulatában, megfakult fényképek között, amelyek egy-egy régi osztályt idéznek, egykori tanítványokat, akik talán most becsületes munkásai, mérnökei, tanárai a társadalomnak, akik mert „valakivé nőttek”, mintegy cáfolhatatlan bizonyítékai az egyébként felbecsülhetetlen műnek, a pedagógiai, népművelői törekvéseid eredményeinek. Elfogynak lassanként az utolsó néptanítók is, akik közül a legtöbben egy helyen éltek, küzdöttek három-négy évtizedeken át, egy-egy kis népcsoport gondját, bubánatát, hétköznapi örömét hordozva. Elmennek az utolsók, az ízig- vérig patrióták. Szavaik: fogyó kis települések lélekharang- kondulásai voltak, s elnémulásukkal fölkerekedtek a töpörödöttfalvak, tanyák, s eltűntek a naggyá nőtt faluközpontokban, városokban. Mert az utolsó, régi vágású néptanítókkal főként az úgynevezett isten háta mögötti községekben találkozhattunk, ahová a közelmúlt évtizedeiben nemigen vágyódott az új nemzedék, ahol bizony száműzetésben érezte volna magát a legtöbb fiatal. Ezt most már elmondhatjuk, hangoztatjuk is elég gyakran, legföljebb arról esik szó ritkábban, hogy mennyit áldozott az a nehézkes járású, fáradt tekintetű öregember, aki tíz éve búcsúzott viharvert katedrájától valahol, talán éppen ott, ahova egykor friss oklevéllel, gyerekarccal, prófétás lobo- gással megérkezett. Régiekre emlékezem. Néptanítókra, akik már nincsenek, vagy még vannak, de menni készülnek, Dicsőség nekik és hála! Napjaikra szálljon végre a derűs szemlélődés nyugalma! Bennük az utóbbi magyar évszázad egy sajátos, történelmi jelentőségű embertípusa búcsúzik. Szapudi András Iskolavita Tabon A Tabon épülő nyolctantermes iskola működésével, igazgatásával és szervezetével kapcsolatos feladatokról tárgyalt a minap a város képviselőtestülete. Arról, hogy milyen iskola legyen a rövidesen átadásra kerülő épületben, illetve hová tartozzon, milyen legyen az igazgatása és a szervezeti felépítése. Az új iskola beruházási programját még 1987 őszén fogadta el az akkori tanács végrehajtó bizottsága az építés befejezésének időpontja ez év április 30-a. Az iskola eredetileg alsófokú oktatási intézménynek épült (erre szavaztatták meg a tehó-t, később azonban változtak az elképzelések. 1989 szeptemberétől a siófoki Per- czel Mór Gimnázium kihelyezett osztályaként újraindult a gimnáziumi képzés Tabon, s ekkor merült föl, hogy az új létesítményben legyen a gimnázium, mivel a Rudnay Gyula szakközépiskola négy gimnáziumi osztályt már nem tud fogadni. A polgármesteri hivatal négy javaslatot terjesztett elő írásos anyagában: általános iskola és gimnázium (8 + 4 osztály): gimnázium párhuzamos osztályokkal; általános iskola felsőtagozata és négy gimnáziumi osztály: a negyedik javaslat a szakközépiskola nevelő- testületének véleményét ösz- szegezte: az új oktatási törvény elkészüléséig az általános iskola alsó tagozatát kellene az új iskolába költöztetni, annak az épületét pedig a szakközépiskola kapná meg. Valamennyi elképzelés mellett az érveket és ellenérveket is megismerhették a képviselők. A téma tárgyalásakor Nagy Károly képviselő (a szakközép- iskola igazgatóhelyettese) kért először szót. Elmondta, hogy a tantestület a közelmúltban három alkalommal is vizgálta e témát, s az a javaslatuk, hogy ideiglenes jelleggel a szakmunkástanulókat és két-három alsó tagozatos általános iskolai osztályt helyezzenek el az új iskolában. Ezt a megoldást a tantestület és a tanulók legkisebb mozgatásával indokolta. Bajkó László arra volt kíváncsi: az általános iskola felső tagozata, illetve a gimnázium indításához meglesznek-e a feltételek? Van-e elég pedagógus, illetve pályázat esetén tudnak-e lakást biztosítani nekik? Kudich Antal további konzultációt tartott szükségesnek, hogy felelősséggel tudjon dönteni. Körültekintő és hosszú távú megoldást javasolt Máj Henrik és Sternó- czy Dezső is. Horváth Ferenc (az általános iskola igazgatója) nem igazán értette a szakközépiskola új javaslatát, mivel ez a problémát nem oldaná meg, s ebben az esetben az épület, a konyha és az étterem is kihasználatlan lenne. Többször is szót kért az ülésen Nagy Károly, azt hangsúlyozva, hogy tudatos felkészülés kell a végső oktatási forma kialakításához, meg kell várni az új oktatási törvény megjelenését. A kétórás vita után — amelyben keveredtek a szakmai és a gazdasági kérdések — többször módosított határozati javaslat került a képviselők elé. Végül egy ellenszavazattal úgy döntöttek, hogy Tabon a Petőfi Sándor utca 6—12. szám alatt általános és középiskola elnevezéssel létesítenek új nevelési és oktatási intézményt. Ám hogy milyen lesz itt a középiskolai képzés jellege, arról nem döntöttek. A humánbizottság újra megtárgyalja ezt. Döntés a képviselő-testület február 21 -i ülésén várható. Krutek József Keramikusok, textilrajzolók szakmai gyakorlaton Jövő héten kezdődnek a felvételi vizsgák a kaposvári Iparművészeti Szakközépiskolába. Akiket a képen látnak, azok már az iskola növendékei. A másodéves keramikusokat és az elsőéves textilrajzolókat látják szakmai gyakorlatukon. Fotó: Kovács Tibor A gyógyszer nem kereskedelmi cikk A Somogyi Hírlap 1991. február 8-i számában az „Ellátás és ellátatlanság” című interjúban a még meglévő „bürokratikus szemlélet kirívó példájaként tüntette fel a nyilatkozó, hogy „a legkisebb településeken is árulnának (ti az áfész boltokban) vény nélkül vásárolható gyógyszereket. Erre nem lehetett engedélyt szerezni...". Mi, gyógyszerészek úgy gondoljuk, hogy a lakosság védelme érdekében fel kell emelnünk szavunkat az e fajta szemlélet ellen. A lap hasábjain is többször hangsúlyoztuk, hogy a gyógyszer nem kereskedelmi cikk, hanem olyan anyag, amelyet az élő szervezet befolyásolására, gyógyászati céllal alkalmazunk, vagy a betegség megállapítása céljából az élő szervezetbe juttatunk. (A betegség megelőzését is gyógyászati célnak tekintjük.) Igaz ez akkor is, ha vényre kapható a gyógyszer és akkor is, ha beszerzéséhez nem feltétlenül kell vény. Mivel a gyógyszer nem kereskedelmi cikk, a gyógyszereket kiszolgáltató hely, a gyógyszertár sem kereskedelmi egység. A gyógyszertárak jogállását már az 1876. évi XIV. törvénycikk meghatározza, lényegében az utána hatályba lépett törvények sem térnek el érdemben ettől. 1948. XXX. törvénycikk: „1. §. A gyógyszertárak állami felügyelet alatt álló közegészségügyi intézmények, mint ilyenek az iparüzletek sorába nem tartoznak. 2. §. (1) Gyógyszert közvetlenül a fogyasztók, valamint kórházak és egyéb gyógyintézetek részére kizárólag csak gyógyszertárak szolgáltathatnak ki.” Az ilyen tartalmú törvények megfelelnek az általános európai normáknak, „bürokratikus” jelzőkkel illetni nem helytálló dolog. Az orvosi javaslat és ellenőrzés nélkül alkalmazott gyógyszerek számtalan veszélyt hordoznak magukban. Ezekre a veszélyekre sokszor és sok helyütt hívtuk már fel a lakosság figyelmét. Véleményünk szerint beláthatatlan következményekkel járhatna, és teljesen anarchikus helyzetet eredményezne, ha az úgynevezett „egyszerű” készítményeket a boltok gondoláiról, a csemegepultokról szereznék be az emberek. A WHO jelentései szerint a magyar gyógyszerfelhasználás — többek között a kiterjedt ön- gyógyszerelés miatt is—nem a kívánatos irányba fejlődik. Nekünk, gyógyszerészeknek — az orvosokkal együtt—kötelességünk tanácsadó, felvilágosító munkánkkal kedvezőbb helyzetbe hozni a túlzott gyógyszer- fogyasztást. Az ehhez szükséges tudást öt év orvosegyetemi tanulmányok során szerveztük meg. Nem hisszük, hogy a lakosság rászolgált volna arra, hogy kereskedelmi képzettségű szakemberek „árusítsanak” egy olyan termékcsoportot, melyről a szükséges ismeretekkel nem rendelkeznek. Szerintünk ennek a tisztességes kereskedők sem örülnének. Dr. Györbíró Árpád igazgató főgyógyszerész Gare István gyógyszertárvezető, a Magyar Gyógyszerészeti Kamara elnökségi tagja Egy igazi világszám A publikum némán, feszült csöndben ült a helyén... Csak a dobok pergését lehetett hallani... A porond közepén egy apró, könyvelő kinézetű emberke... Most meghajol... Taps, ováció, dobok... Valahol, valaki elájul... Az előzmények: A cirkusz nagyhatalmú direktora előtt egy pici kis ember állt. Fején jobb napokat látott kalap, a cipőjén látszott, hogy valaha bőrből lehetett. A direktor szivarozott és elfoglalnak mutatta magát. — Hát akkor lássuk Pikkelyes úr, mi az a szám? — kérdezte tettetett érdeklődéssel. — Mit tud? — Világszám, direktor úr! Higgye el kérem, igazi világszám! — Végigmegy egy kifeszített kötélen? Egyensúlyoz lét és nemlét mezsgyéjén?—kérdezte leereszkedő mosollyal a direktor. — Valami olyasféle — jegyezte meg a pici kis ember. — Hasonló, bár ha szabadna bátorkodnom, egy kicsivel azért nehezebb. — Akkor állatszám lesz — mondta a direktor. — Idomított papagáj, vérszomjas tigris, ké- zenálló fülesbagoly. Slágereket éneklő antilop? — Nem teljesen, direktor úr. Közel tetszik járni a tűzhöz, de még éppencsak, hogy meleg... — Tűznyelő, fakír, zenebohóc? — Én? — húzta ki magát a kisember. — Hát úgy nézek én ki, kérem. Még, hogy egy Pikkelyes Béla tüzet nyeljen! Vagy százas szögeken múlassa az időt, mások szórakozására? A zenebohóc az jó csak ahhoz sajnos nem értek. Á direktor mélyet szívott a szivarjából. Napi öt bűzrudat engedélyezett az orvos, ráadásul az a kis műlovarnő, akivel az estéit tölti, is egyre követelőd- zőbb... — Akkor bizonyosan erőművész — mondta a direktor. — Mázsás súlyokkal futkározik a porondon, s közben mai modern költők verseit értelmezi a nagyközönség számára? Pikkelyes úr a messzi távolba nézett. Oda, ahol illatos virágok, bárány alakú felhők töltötték be a teret... Ki érti meg őt, Pikkelyes Bélát, akinek már az ükapja is Pikkelyes Béla volt? — Direktor úr, ha szabad bátorkodnom, ez egy valódi világszám, nem holmi közönséges cirkuszi attrakció! — Szóval maga illuzionista. Kis nyulakat varázsol elő egy kalapból, kettéfűrészel egy óvónőt, majd mindenki szemeláttá- ra kávézni hívja és megkéri a kezét. Vagy, teszem azt, maga felgyújtja a cirkuszt, minden porig ég, de az előadás zavartalanul megy tovább, mert valójában semmi sem történt. Erről van szó? — A nyolcéves kisunokám megcsinálja, amit most a direktor úr mondott—felelte a pici kis ember. — Ezek valóban ügyes dolgok, némelyikhez tán még tehetség is szükségeltetik, de azért azt mindketten tudjuk, hogy egyik sem egy világszám. — Akkor már világos az ügy! —verte le a hamut a direktor. — Magának van egy lova, amelyik késsel és villával eszik, de kicsit finnyás, mert a remegő kocsonyát csak egy adott halmazállapotban hajlandó elfogyasztani. Se túl puha, se túl kemény ne legyen, ugye? — Azt hiszem, nem értjük egymást — mondta a pici kis öreg. — Ha szabad a gazda, elárulom. Közelebb lépett a direktorhoz, a füléhez hajolt, úgy súgta: — Ki tudok jönni a nyugdíjamból! — Meg van .véve! — kiáltott fel a direktor. — Kérjen, amit akar, megkapja! Tódulni fog a nép, ma este már kezd is. Aztán mondja csak, Pikkelyes bácsi, elárulná, hogyan csinálja? — Nem lehet — válaszolta a pici kis öreg. — Titok. Olyan tudomány, amely a mi családunkban szájhagyomány útján terjed és apáról fiúra száll... . Föld S. Péter
