Somogyi Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-05 / 4. szám
6 SOMOGYI HÍRLAP 1991. január 5., szombat Részlet Sulyok László „Recski rabszolgák" című dokumentumkönyvéből. A könyv megvásárolható a kaposvári könyvárusoknál és a Somogyi Hírlap hirdetési részlegénél: Latinca S. u. 2. szám alatt. „Hat elemivel, nem érdekelt a politika, uram. Hát azt se tudtam, mi fán terem!” (Gortva Gyula, Mátraverebély) Igaz a mondás: a suszternak lyukas a cipője — más szakmákra is. Gortva Gyulára úgy illik ez, hogy rengeteg nagy házat, mondhatni családi palotát felépített, mint kőműves, maga azonban megmaradt a régiben. Tipikus falusi ház az övé. Olyan, amilyeneket tucatjával építettek századunk húszas és harmincas éveiben. A házigazda belerokkant a kíméletlen hajszába. Először ő nem kímélte magát, fiatal volt, dolgozott látástól vakulásig, aztán már mások nem kímélték. Tudták, hogy rá mindig számíthatnak, alig hagyták hát pihenni. Mígnem mára már alig bír járni, csak bottal, alig bírja magát ellátni, teljesen csak segítséggel. Az utcára néző szoba közepére helyezett asztala körül helyezkedünk el. A kávéról a feleség, a zamatos erős kisüsti pálinkáról inkább — már amennyire mozgáskorlátozottsága engedi — a férj gondoskodik. Csupa szív, csupa pana_sz emberek. Ketten a sok millió szegény közül. Recsken kulákok, bélistázott katonatisztek meg efféle emberek voltak. Az én foglalkozásom kőműves, analfabéta szülők gyermeke vagyok. Tizennégyen születtünk, de csak öten nőttünk fel. Apám napszámból meg vasúti krampácsolásból tartotta fenn a családot. Nagyon sokan voltunk, és nagyon korán kellett dolgozni mennem. Apám kétéves koromban, 1922-ben meghalt, tizenhét éves koromban az anyám is itt hagyott bennünket. Akkor mentem el Salgótarjánba tanulónak... Aki engemet letartóztatott, annak egy mákszem nem volt a fejében. Mindig igyekvő ember voltam, igazságszerető, aki azt szerette volna, ha a szegényemberek is jól és biztonságban élnek. Be is léptem, még egészen korán a Magyar Kommunista Pártba. (Nagyon kevesen mondhatják el magukról azt, amit az én uram: ízig-vérig kommunista volt— jegyzi meg Gortva Gyula felesége. Hangja fájdalmasan elnyújtott, szánnivaló, de benne van a vád, a keserűség is.) Megmutatom a tagsági könyvet, 1945. február 1-jén töltötték ki. Senki engemet nem kényszerített rá, egyszerűen azért léptem be, mert megsértődtem, hogy a múltban kommunistának tekintettek, és azt se tudtam, hogy mi az. Én mondom magának, hat elemivel, nem érdekelt engemet a politika, uram. Hát azt se tudtam, mi fán terem! De nagyon megharagudtam, amikor a világháború elején, 1940. október elseje és 1940. január elseje között behívtak munkaszolgálatra. Tessék megnézni a katónakönyvemet, itt van benne... Nem akarnék én még csak egy hajszállal se mellétévedni, nincs annak semmi értelme. Csak az igazat... Pétervásárára kerültem, zsidók közé. Nézd már, mondom magamban, hát minek néznek ezek engemet, zsidókkal tesznek össze? Mellettünk, kőművesek mellett dolgoztak. Ők!... Az értelemnek a felső fokán álltak azok az emberek, kérem. Az értelem, az okosság, a műveltség egy emberről lesír... Aztán megharagudtam akkor is, amikor a leventéből felküldtek Tarján- ba, és ott a Nováki őrnagy nagyon kitolt velünk. A vétkünk: kötelező volt templomba menni, mi meg nem mentünk... Nem voltam én sose olyan vallásos ember. No, de azért hittem. Mert Istent, a vallásomat nem tagadtam meg soha... A Nováki őrnagy miatt aztán 1944- ben már nem vettem komolyan a katonai behívásomat. (Valószínűleg No- vák Gergely őrmesterről van szó, aki Salgótarjánban hivatásos leventeparancsnok lett. 1945 után internálták.) Általános bevonulást rendeltek el; Losoncon kellett gyülekezni. A város tele volt bevonulókkal. Néhányan — miután puhatolóztunk a vasutasoktól, tudtak magyarul, akkor újra Magyar- országhoz tartozott — felkapaszkodtunk egy tehervonatra, és meghúzódtunk egy szenesvagon sarkában. Idehaza mégis valahogyan észrevették a nyilasok, és újra elvittek, ezúttal Szé- csénybe, már december elején. Hű, a betyár mindenségit!... Szerencsére ott a Gyenes főjegyzővel találkoztunk, aki még gyermekkorunkban Mátravere- 'bélyben dolgozott. (Gyenes Mihály a háború után a kis- terenyei tüzép-telep vezetője volt — vágott közbe az asszony. Mire a férfi: Ne szólj közbe annyit, megzavarsz!) Nem is nagyon figyeltünk mi rá, csak amikor azt mondta: Maguk verebé- lyiek, ismerem magukat. Annyit megteszek, hogy odaadom a kezükbe a katonakönyvüket, és menjenek haza. Vigyázzanak. Mindig az idősebb katonákra hallgassanak. Induljanak Balassagyarmat felé, majd kanyarodjanak vissza Szécsénybe, menjenek el az erdőkön, hegyeken át haza. A falvakat kikerültük, hogy ne találkozzunk senkivel. El is tévedtünk. De aztán a Buda-hegyen át csak rátaláltunk Szentkútra és onnan már köny- nyen hazajöttünk. A főjegyző akkor ott nagy fej volt, alezredes. Mire hazaértem, az asszonyék levágták a disznót. De megfüstölni már nem volt idejük, bejöttek az oroszok. A húst, van itt a házunk mögött mindjárt egy bunker, beraktuk a hegy alá, hidegen, szellős helyen tartottuk. Valahogy kihúztuk a front elvonulását. Híreket hallottunk. Például, hogy Salgótarjánban agyonlőttek valamiféle katonaszökevényeket. De nálunk semmi különös nem történt. A háború után a MOM-gyárban építkeztünk Budapesten. Verebélyből elég sokan meglett, régi kőművesek. Fiatal koromban nem voltam akármilyen gyerek, a falumbeliek engem választottak meg szakszervezeti bizalminak. Hetente egyszer jártunk haza. Még kéthetes szakszervezeti iskolára is beírattak. Azt mondták, jól dolgozik, tanulnia kell, vigyük el. Ez már 46-ban történt. A Dózsa György út 28. szám alatt volt a szakszervezet székháza, minden csütörtöki nap elmentünk oda egy röpke gyűlésre. Ott ismerkedtem meg a Marosán Gyurkával, Széli Kálmánnal, Somogyi Miklóssal, Reszegi Ferenccel. Egyszer még az utcára is kivonultunk az inflációt letörni. Akkor a szakszervezet tényleg a munkásosztályt képviselte. Hiányzott a tűzifa, azélelem, a vetőbúza, a bakancs, szereztek, mert a Marosán Gyurkáék mind azon voltak, hogy a dolgozók százszázalékos kielégítést kapjanak. Szóval nekem nagyon tetszett a dolog... Előtte pedig már szakszervezeti kongresszuson is jártam, a bányától küldtek, együtt a személyzeti felelőssel. Mert 1942-től — ezt még nem mondtam — pár évig Petőfibányán dolgoztam. Ment a munka, megfogtam, ahogy -csak kellett. Két családom volt már, a fiam 1945. március 3-án született, a lányom 1948. szeptember 23-án. Abban az évben már másodszor dolgoztam kint, Jugoszláviában. Először 1947-ben adódott lehetőség, államközi megegyezés alapján. Felhívták rá a figyelmemet, hát persze, hogy többet akartam keresni.... Kreka, Tuzlán, Boszniában építettünk. 1947. június 20-án indultunk hat hónapra, majd hazajöttünk, - és 1948. július 20-án utaztunk vissza az újabb hat hónapra. Később tudtuk meg, hogy jóvátételben dolgoztunk. (Ott is sokat szenvedett. Kínszenvedés a mai napig a kínlódását látni — vetette közbe a feleség, Takács Mária.) Majd Petőfibányában dolgoztam. 1950 tavaszán szóltak, hogy elmennék-e kéthetes pártiskolára Egerbe. Mondtam, szívesen, mert már érdekelt a dolog, a politika... Egy hete tartott a pártiskola a Deák Ferenc utca 16. szám alatt, amikor beállított egy ávós, és azt mondta, menjek vele... Az iskolára vittem magamnak jelvényeket, akkor még voltak, búzakalász, csillag volt rajta, aztán tudja, milyenek a falusi gyerekek, nem politikusok, de örülnek, ha összejönnek és adhatnak valamit egymásnak. Adtam jelvényt az ávósnak is... Hát az Államvédelmi Hatóságon kötöttem ki. Láttam a sapkájukról. Azt kérdezték, miért nem jöttem én haza Jugoszláviából akkor, amikor a két állam között kitört a nézetkülönbség. Hogy-hogy miért? Hát valakinek képviselnie kellett az embereket. Huszonnyolcán mentünk innen Verebélyből, tőlem idősebb szakemberek, de mind azt mondta, a Gyula a legrugalmasabb köztünk, intézze ő az ügyeinket. Ha jegyet kellett venni például, ne mind a 28-an álljunk sorba a vasútállomáson... A mi jugoszláviai építkezésünkön két bizalmi dolgozott, az egyik az ácsoké volt, a másik a kőműveseké, ez utóbbi én voltam. Ezért amikor a két szomszédos, testvérinek mondott állam között kialakult a nézeteltérés, az otthoni, magyarországi szakszervezettől — hogy ki, már nem emlékszem —felhívtak bennünket, tagadjuk meg a további munkát. Igen ám, de az építkezés igazgatója is hivatott bennünket, és azt mondta: meg ne próbáljuk abbahagyni, mert ennek súlyos következményei lesznek, hiszen nekünk szerződésünk van. Azt persze — hangsúlyozta — megcsinálja, a munka lehetővé teszi, hogy egy nagyobb tömeget hazaenged, de mindenkit nem tud. Egy kisebb csoportnak itt kell maradnia, és teljesítenie a szerződésben vállaltakat. A Somogyiék pedig majd, ahogyan a magyar szakszervezet részéről kikísértek bennünket, úgy kísérnek visz- sza. Hát ezért nem jöttem én haza, meg még néhányan. Hej, de szeretnék beszélni azzal az illetővel, aki letartóztatott! Én hat elemivel nem ismertem semmilyen pártot. Azt se tudtam, csak később, mikor öregedtem, mi a Nemzeti Szocialista Párt, kik a nyilasok. Mit érdekelt engem, milyen pártok vannak. Fütyültem én arra. Leventének meg abban az időben nem is szabadott politizálni. Később meg elmentem a szőlőbe cseresznyét szedni a gyerekekkel, a családommal kapálni. Ez foglalkoztatott, nem a politika. De olvasni rengeteget olvastam, igaz, nem könyveket, mert azokat anyámék nem vettek soha. Mindig saját magamat képeztem. Ezért mentem el szakszervezeti meg a pártiskolára is. Hogy megtudjam, mi a demokrácia. És akkor engem, hat elemivel letartóztatnak!? Mesélték, hogy a falusi bíró is csóválta a fejit a házkutatáskor. Hát nem találtak semmi különöset. A gyerekek részére hoztam Jugóból egy háremnőt, nagyon szép kép volt. Emlékül, hogy emlékezzenek majd rá, az apjuk is ott járt. Meg munkaszolgálatos koromban rajzoltam egy képet, magyar zászló volt rajta fekete alapon, ezt a két tárgyat vitték el. Mert nálam bolhán kívül nem találtak semmit. Akkoriban még sok volt belőlük, a vonaton is ösz- szeszedte az ember. (Gyula június 10-én ment el a pártiskolára, és kezdődött a második hét, vártuk, gondoltuk, szombaton jön már majd haza — szedegette össze emlékeit az asszony. —- Csütörtökön kimentünk a rétre gyűjteni. A föld végiben megállóit egy dzsipkocsi, kiszállott belőle egy rendőr, szól, hogy menjek vele haza. Másfél éves volt a kislányom, őt hagyjam kint. Hogy hagynám már! Jól van hozza, ha annyira akarja. Házkutatást tartunk maguknál. Nálunk? Hát miért? Ne szóljanak semmit, figyelmeztetett, csak gyerünk... Itthon volt már két rendőr, meg egy civil ruhás, aki megmutatta az igazolványát, a nyomozóosztályról jött. Alacsony, köpcös ember, mint maga. Ki van adva a házkutatási parancs, mondta, hogy miért, azt ő nem tudja. Hát akkor menjünk be a szobába, és kinyitottam a szobaajtót. Honnan kezdje?—kérdezte. Hátén nem tudom, mit akarnak!... Akkor bement a másik szobába is, szétnézett mindenütt, felmentünk a padlásra is. Újra kérleltem: Tessék már megmondani, mégis mit keresnek? Nem tudja, nem szabad kimutatni, mert most az a helyzet, magyarázta, hogy én maguknál tartom a házkutatást, és lehet, hogy más meg otthon, énnálam. Elmentek... Este hét óra felé beállított két fiatalember motorbiciklivel. Tudjuk-e, hogy Gyula le van tartóztatva ? Maguk honnan jöttek? Ne törődjön vele, a férje le van tartóztatva, nem tudjuk miért. És ezek is elmentek. Vasárnap megint jött két fiatalember, megismételték, amit az előzőek mondtak. Fogalmam se volt, mi történt, Gyula hol lehet. Csak a félelem lett egyre nagyobb.) Egerben az ÁVÓ-n megparancsolták, hogy írjak. írjam le az életrajzomat, a testvéreimet, hol dolgoztam, merre jártam. Egy őr egész éjszaka ott volt velem; nem hagytak aludni... Az Andrássy út 60-ban körülbelül három napot lehettem, és három vagy négy alkalommal hallgattak ki. De ilyen semmi ügyekkel: miért nem jöttünk haza? Nem lehetett, mondtam neki, hát értse már meg!... Megvertek. Amikor elvtársat mondtam, hiszen én is kommunista voltam, akkor azért törtek össze. Hát hogy szólítsam magukat? Tizedes úr? Őrmester úr, vagy százados úr? Akkor azért bokszoltak össze, verték a térdem. Olyan rafináltak voltak. Amikor az egyik helybenhagyott, kiment, jött a másik. Látta, már jól nézek ki, akkor aláíratott velem egy papírt, hogy egy ujjal sem nyújtak hozzám. Majd összetereltek egy csoportot, megtelt velünk egy teherautó, kivittek bennünket Kistarcsára. Olyan cellába tettek, ahová csak egy negyed téglán jött be a levegő... Nekem nincs semmi bűnöm; nem csináltam semmi rosszat; két pengő forintra se büntettek meg soha; ezt megnézhetnék Salgótarjánban a rendőrségen, ha lenne egy kis sütnivalójuk. De még acsaládomból se volt büntetve senki. Életükben nem voltak még olyan helyen, mint a kis- tarcsai... Aztán mit írattak alá veled? — kérdezték tovább. Azt, hogy titóista vagyok, meg rajkista, meg toki... troci... trockista... Látja, most is alig tudom kimondani. Akkor se tudtam. Nevettek is rajtam a többiek. Hát hallott-e már maga ilyet Nándi bácsikám, ezt mondják rólam?!... Meg Pesten még olyan marhaságokat is bizonygattak, hogy Petőfibányán a brigádban nem folytattam kellő ellenőrzést, ezért a drótkötélpálya — ment befelé a centrálénak — oszlopának egyik alapját fel kellett robbantani. Hülyeség; nem is dolgoztunk ott, hanem az alagútnál. De megmondom én magának, mi volt az igaz. Dolgozott ott egy nováki ember, nem akarom megnevezni, mert később találkoztam vele Salgótarjánban a pártbizottságon. Szégyellje magát, bányász volt, és néhányakkal kifundálta a hazug pert... Amikor összetörtek, és oda tették elém a papírt, arra gondoltam: nekem családom van, meg kell tennem. És aláírtam, hogy nem bántottak; hogy az vagyok, amivel vádolnak. Ritám, rí- tam, az volt a szomorú... Én nem vagyok iskolázott ember, de az életemben nem mertem volna úgy hazudni, félrevezetni az embereket, mint ők tették. Ez éppen olyan, mint mikor a gyereket becsapom: cukrot ígérek neki, aztán kavicsot nyomok a markába. (Gortva Gyuláné: Július 10-én kaptam egy lapot Gyulától. írja, Kistarcsán van az internálótáborban, 15-én mehetünk hozzá beszélőre. Vihetek egy háromkilós csomagot...) Kistarcsáról 1950 augusztusában vittek el Recskre. A szocdemisták — vagy 130-an — már előttünk ott voltak. Ők csinálták a kétsoros drótkerítéseket, nehogy elszökjünk. Egy régi istállóban feküdtünk, én eleinte a szocde- mistákkal egy barakkban; akkor még elég huzatos volt, a .hézagos padolata miatt. A szakmámban dolgoztam, kőművesmunkákat végeztem. Sok sparhel- tot készítettem az ávósoknak. Mert régen mi, kőművesek ilyeneket is csináltunk, sőt falusi kemencéket. A táborban megtanultam szovjet mintájú kandallókat is csinálni... Recsken mindvégig kőművesmunkát végeztem. Meszeltem az ávósok irodáiban, Károlyi Mihály kastélyát átalakítottam raktárrá, az alsó sorba gyönyörű vasrácsot helyeztünk. A kastély Recsken kívül van; leponyvázott teherautóval szállítottak ki bennünket, kétoldalt ültünk a pádon... Én rengeteget dolgoztam! Mindig száz százalékon felül. Adódott még 140 százalékom is. Cementeszsák papírjára — más nem volt — üszkös fadarabbal írták fel a teljesítményeket, így aztán én spájzolhattam... Meg persze a munkájuk után mások is.
