Somogyi Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-19 / 16. szám
1991. január 19., szombat SOMOGYI HÍRLAP —KULTÚRA 9 A kiáltás élesen hatolt a csendes délutánba. Az Öreg megállt, és botjára támaszkodva figyelt előre. Szája tátva, nehézkesen szedte az elfogyni készülő levegőt. A hang elveszett az erdő sűrűjében, csak egy puffanás hallatszott, amint egy jókora hódarab lecsúszott a magas fenyő ormáról, és verte le a többit a síkos ágakról. Szemkápráztató fehérség vette körül. Hó fedte a tájat amerre a szem ellátott, vastag takaró borított mindent. Féllábszárig süppedt belé épp, hogy csak vedlett nemezcsizmájának szárán nem folyt be. A teteje kérgesre fagyott, s apró nyomok jelezték az állatok csapásait. Megrázta fejét. Lehet, hogy csak a képzelet játszott vele, nincs erre egy árva lélek sem. Ki járna szilveszter délutánján a vadonban? Az emberek ilyenkor meleg szobákban családi körben vagy csapszékekben múlatják el az időt, búcsúztatva az öreg esztendőt. Elfelejtik bújukat-bajukat, vigadnak. Pedig, ha eszükbe jönne mindaz a keserűség, ami reájuk vár az új évben, bizonyára nem danolásznának, mert kevés az az öröm ami azokat feledtetni tudná... Nyögve megindult, igazított tarisznyája átalvetőjén, amely belevágott félrecsúszott kabátja mellett keshedt vállába. Keze veres volt a fagytól, de ő nem érezte, amint markolta a göcsörtös bot vastagját. Egyáltalán nem érzett mostanság semmit, se hideget, se meleget, még fájdalmat sem. Megállt körülötte az idő, csak a világ változott. A fák között kisebb volt a hó, nem hordta össze a szél, mint a mezőn és dűlőutakon. Tavalyi száraz gallyak roppantak lépései alatt, s nyomában kilátszott az avar. Különös délután volt, nemcsak azért, mert ez évben az utolsónak számított, hanem a sok szürkeség után előmerészkedett a nap korongja. Mint egy lapos tűztányér, sugarak nélkül izzott az ég peremén, baljós jelként. Hunyorított szemmel nézte az ágak alól, s látta: nem sok van már vissza. Elmúlik, mint az élet ez a nap is, és soha többet nem ismétlődik. S ki tudja, nyílik-e szemünk az újra... Most már mindegy, ha itt érte Ujkéry Csaba Erdei történet az este, itt kell fogadni. Szebb temploma úgysincs az Úrnak, mint a maga teremtette világ, a romlatlan természet. Körülnézett és a fogyó fényben észrevette, hogy az egyik fa tövében, mintha valaki odakészítette volna, száraz gallyak vannak. Felnyalábolta és egy kidőlt, keresztbe fekvő fenyő törzse mellé vitte. Aztán elővette tűzszerszámát és addig ügyeskedett, míg a szikrából lángocska kerekedett, s nem sokra rá belekapott a vékonyka gallyak boglyába. A tűz ropogva kezdett égni, ő eléje kuporodott a fatörzsre. Kezét összedörzsölte és gémberedett ujjait föléje tartotta. Leszállt az est. A szürkeséget hamarosan bársonyos sötétség váltotta fel. A magasban szikráztak a gyémántcsillagok, és a hold sarlójára felhőfoszlány akadt. A tűz fénye messze világított a fák között és a füst kesernyés szaga megülte a környéket. Az Öreg a tűzbe bámult és a lángok között lassan kirajzolódott a kép... A csillárok a szivárvány színeire bontották a sziporkázó fényt, és a bá- lozókra terítették. A karzaton szmokingos zenekar valcert játszott, a dallamok szárnyukra vették a párokat, amint parfümillatban körbesuhantak a fényes parketten. A lebbenő legyezők, kipirult arcokat takartak és a hullámzó keblek sóhajai elvesztek a diszkrét zsongásban. A lány szemében boldogító messzeség kéklett, és riadalom. Keze'izzadtan remegett tenyerében és karcsú dereka, karja ölelésében megvonag- lott. A fehér selyemruha zizze- nésében térde egy pillanatra a kemény combok közé ért, miközben perdültek a táncolok. Ahogy megállt a zene és a forgatag, a lány lehajtotta a fejét. — Nem tehetem — suttogta. — Kisasszony, gondolja meg, az életem van a kezében — mondta visszafojtott szenvedéllyel, miközben lopva körülnézett, hogy közelít-e, aki a táncrend szerint következik. — Atyám a szégyenbe belepusztulna... — Képes vagyok odahagyni magáért mindent, családot, karriert. Csak egy szavába kerül... Kint vár ránk az automobil és meg se állunk a kék Adriáig... — Szabad?! — hangzott fel kissé arrogánsán. S a másik monoklival tört arcán kényszeredett mosoly. — Úgy tudom, én következem, Bella kisasz- szony. A lány bólintott. Ő összevágta a bokáját és kezet csókolt, majd biccentett vetélytársa felé, és sarkon fordult. Ezen az éjszakán sokat ivott és odahagyva minden úri modort, tett a táncrendre. A különteremben a tükör alatt foglalt helyet és körberakatta magát pezsgőkkel. Bellát csak egyszer látta még a másik karján suhanni. Arca ugyanolyan kipirult volt és nevetett, mint amikor vele oldódott fel a tánc forgatagában. Ekkor határozta el, hogy feladja. Hiába voltak megszenvedett éjszakái, kínnal bélelt nappalai. Hiába a rejtőzködő ölelések. Bella nem csak az övé. Durván elutasította, amikor meg akarták akadályozni, hogy autójába üljön. Már majdnem átért a hídon, amikor megcsúszott a kocsi és repült a folyó felett. Nem érzett félelmet, inkább megkönnyebbülést, és azt hitte, hogy a szárnyalás örökké tart... Á fák közül a tűz fénykörébe először egy agan- csos fej óvakodott, majd megállt az Öreggel szemben. Az őzbak lehajtotta fejét, mellső lábával kaparta a megolvadt hó alatt az avart, és harapott a tavalyi fűcsomó sárga tövéből. Az Öreg nem lepődött meg, tudta, ezen az éjszakán minden lehetséges. Az állat lassan megkerülte a tüzet, melléje óvakodott. Ráemelte tekintetét. Fekete orra nedvesen szimatolt a levegőbe. Aztán leve- redett, mint egy kutya, fejét mellső lábára fektetve. Ekkor a távolból harangzúgás hallatszott, vagy valami órának időt jelző ütései... — Uram-teremtőm — vetett keresztet az Öreg. — Te, aki minden tudója vagy a világon esett dolgoknak és a jövendőnek, immáron bocsásd el szolgádat... Megroppantak a fák közötti gallyak, lépések közeledtek. A feltámadt szélfuvallat fehér pelyheket szórt szét, amik elolvadtak a tűz melegében. Egy vadász lépett a lángok világosságába. Arca derűs volt, mozgása erőt sugárzott. — Jó estét — köszöntötte és egy pillanatra levette kalapját. — Adjon Isten, neked is — bólintott az Öreg. — No hát, csak megtalálta magát ez a bak — bökött az őz felé. — Csuda jószág, szelíd, akár egy háziállat... Az Öreg bólintott. — Bizonyára te tetted kezessé. — Mi tagadás — nevette el magát a vadász. — Nem cselekedted helyesen — ingatta a fejét az Öreg. — Ha valakinek megváltoztatjuk Istentől való természetét saját akaratunkra, felelősséggel tartozunk érte. Mi lesz, ha nélküled botlik emberbe? — Hisz láthatja... — Engem ne számíts. Én távozóban vagyok e világból... Ézsiás felvett egy ágdarabot és a tűzbe piszkált, miközben mondta. — Mindenki arra törekszik, hogy aki kedves neki, magához édesítse. — Hiúság!—felelte az Öreg. — Soha semmin se szerezhetsz igazán birtokot. Minden csak időleges, mint magunk is ezen a földön... Azt hiszed, hogy a leány, akivel együtt töltőd napjaid, mindig szeretni fog? Ézsiás felemelte arcát, a tűz rőt fénye megvilágította a homlokát, és halántékja ezüstjét. — Ő bizonyára más. Grisel nem csal meg engem, velem fog élni... az idők végezetéig. Az Öreg arcán kétkedő mosoly suhant át. — Hát elmúlik ez az év is — mondta, miközben nehézkesen feltápászkodott és botjára támaszkodva lassan indult az erdő sűrűjébe. É zsiás addig nézett utána, míg alakja bele nem veszett a sötétbe. Ekkor felállt az őz és indult az Öreg után, beleszaglászva a nemezcsizma ormótlan nyomaiba. Hiába szólt utána, már nem engedelmeskedett. • Eltűnt örökre ő is a fák között. NYELVJÁRÁSOK NYOMÁBAN Nyelvjárási jelenséghatárok a Dél-Dunántúlon címmel látott napvilágot Király Lajosnak a kaposvári tanítóképzőfőiskola nyelvi tanszéke tanárának összefoglaló munkája, a Magyar Nyelvtudományi Társaság gondozásában. Az országosan is jelentős összegező kiadvány születéséről a nyelvjárási sajátosságokról és a gyűjtőmunka jövőjéről beszélgettünk a szerzővel. — Somogyból származom — utal a gyökerekre Király Lajos. — Büssüi parasztgyerekként ebben a régióban „fertőzött meg” a néprajz is. Később, egyetemi éveim alatt a nyelvjárási szakkollégium tagjaként olyan kiváló nyelvészekkel, mint Imre Samu és Deme László, jártuk e vidéket, gyűjtöttük a nyelvjárással kapcsolatos tényanyagot. Mesterem, Benkő Loránd ugyancsak döntő hatással volt rám azokban a hatvanas években, amikor elkészült a Magyar Nyelvjárások Atlasza. Ebben az időszakban e minden tizedik települést feltérképező anyag- gyűjtés volt az egyik legnagyobb nyelvészeti tervmunka. — Mennyiben mondható ideális terepnek Somogy? — Ideális még most is, mert a nyelvjárás a paraszti lakosság megőrzött, régi nyelve és Somogybán csak a hatvanas években indultak meg a nagyobb népmozgások. így a nyelvjárások régi állapotát, alaphelyzetét szépen nyomon lehetett követni. — Eszerint Ön a 24. órában kezdte meg a gyűjtőmunkát? — Igen. Már 1959-ben díjat nyertem egy Nyelvőr-pályázaton és a szakdolgozatomat is ebből a témából írtam. Balogh Lajos kollégámmal közösen, Kaposvár központtal hatvan községet térképeztünk fel és ebből az anyagból állítottuk össze a hangutánzó igék, hívogató és terelő szók somogyi nyelvatlaszát. Az Európában is egyedülálló speciális atlaszból — amely az Akadémia Kiadó gondozásában jelent meg — azóta csak egy készült, Vas megyében. Doktori disz- szertációmat 1968-ban a pécsi főiskola tanáraként ugyancsak a hangutánzó igékről írtam. — Említene egy-két érdekességet ebből az anyagból? — Legalább nyolc-tíz hangjelenséget rögzítettünk arra vonatkozóan, hogy mit csinál például a kutya, ha vendég érkezik. Nem ugat, hanem vakkant. Amikor örül, akkor csahol. A népnyelv ezt nagyon változatosan fejezi ki: csahitál, csaffant, csahikul... Tehát nagyon sok régi, népi képzőforma gazdagítja a kifejezést. A gyűjtésnél rögzítettük az azonosságokat és különbözőségeket. — Említette, hogy milyen úttörő vállalkozás volt az atlasz megszerkesztése. — A Magyar Nyelvjárások Atlaszából Imre Samu írt egy nagymonográfiát. Ehhez kapcsolódik a regionális atlaszom, ami azért jelentős, mert részletesebben térképezi fel egy-egy nyelvjárás határvonalát. A sűrű hálózat lehetővé teszi, hogy minden egyes község szerepeljen rajta. Azért választottam Somogy és Zala 99 települését, hogy pontosan tudjam megállapítani a dél-dunántúli nyelvjárási határokat. Már a nagy atlaszból is látszott, hogy Somogy északi részén találkozik a három jelentős vonulat. A nyugati régióban, amely az országhatártól Somogy—Zala megyehatáráig terjed a nyitódó kettőshangzó-kiejtés, mint pl: sziépen, riégen stb. Ettől északra a zárt „ező", míg délre ennek az ellentéte az „öző — embör, kö- nyér, mögyök — nyelvjárás a jellemző. Pontos térkép fedi fel, hogy a legészakibb „öző” települések Török- koppány, Igái, Edde, Somogyjád. Ettől délre mindenhol „öző” északra pedig „ező” nyelvjárás uralkodik. Könyvemben többek között arra is választ kívánok adni, hogy egy megyehatár mitől nyelvjárási határ is egyben. — A megyehatár ez esetben nem egy geográfiai vízválasztóként jelöli ki a határokat. Melyek az eltérések nyelven kívüli okai? — A nyelvészek eddig erre nem adtak pontos választ. Csak a tényeket írták le, az okokat nem. Lehet, hogy túl merész dolog tőlem, de erre is vállalkoztam. Megpróbáltam a nyelvjárási jelenséghatárok kialakulásának történelmi, tájföldrajzi, szociológiai és vallási okaira rávilágítani. Hogy csak az utóbbira említsek egy példát: Galambok Zala megyei falu, de részben olyan szokások uralják, mintha somogyi lenne. Kiderült, hogy a középkorban Somogyhoz tartozó településen a reformátusok ma „őző” nyelvjárásban beszélnek, míg a katolikusok zalaia- san ,,ező"-sen és kettőshangot ejtenek. Még a XIX. században is évtizedekig pandúrok őrizték a megyehatárokat, hogy ne járkálhassanak szabadon át az emberek egyik megyéből a másikba. Ma, amikor a kapcsolat már mindennapos, bomlanak a hagyományos határok is. — Az emberek nagy része úgy véli, hogy a nyelvjárások a köznyelv elrontott változatai. — Ez tévhit! A magyar nyelv ugyanis a XVIII. század végéig és a XIX. század elejéig nyelvjárások formájában létezett. Hogy irodalmi nyelvünk olyanná vált, amilyen, az Kazinczy és irodalmi körének, valamint az északkelet-magyarországi írók tevékenységének köszönhető. Azt vallom, hogy a gyermek beszélje az iskolában a köznyelvet, de az otthonában vállalja a szülőktől megtanult nyelvjárást. Az egészséges lokálpatriotizmus ezen a téren színesíti nyelvünket. — A diákjaival mennyiben sikerült megszerettetni ezt a témát? — Érdeklődtek és sokat segítettek a gyűjtőmunkában. Például Marcali és környékén diákok, tanárok, iskola- igazgatók, még. Kaposváron és Zalában a tanítványaim magnetofonnal gyűjtötték az anyagot. Némelyikük a szakdolgozata témáját is e területről választotta. Azt tapasztaltam, hogy becsülik és hasznos örökségüknek tekintik nyelvjárásukat. A hangtani és alaktani jelenségeket vizsgálta. Várható-e folytatása a munkának? — Öt-hat évig gyűjtöttem, három évig rajzoltam és szerkesztettem, így sikerült a témám egy részét publikálni. Most egy hasonló kötet megjelentetésén fáradozom. Ebben a tájszótérké- peket kívánom feldolgozni. — Vannak-e szponzorai? — Nincsenek. A tanácsok voltak régen, de több segítséget vártam volna tőlük. A Somogy megyei 30, a marcali városi 40, a Zala megyei 20 ezerrel, míg a tanítóképző 30 ezerrel támogatta a munkámat. Várom azoktól a segítséget, akik felismerik ennek a jelentőségét. Amikor ugyanis elké- szült.a nagy magyar nyelvatlasz, azt tervezték, hogy ezt regionális atlaszokkal egészítik ki. Sajnos mindösz- sze egy, az őrségi-hetesi készült el. Sokan tervezték a megjelentetést, de a nagy munkától visszariadtak. Csupán Erdélyben végeztek heroikus munkát a gyűjtők. Ezért is örülök annak, hogy ez a kiadvány végre napvilágot láthatott. Várnai Ágnes Foto: Kovács
