Somogyi Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-03 / 2. szám
1991. január 3., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 A szakadatlan — hol nyilvános, hol titkos — tárgyalások közül leginkább négy eset nagy jelentőségű: a „tizenhatok pere” (Zinovjev, Kame- nyev, Szmirnov, Mracskovszkij és mások) 1936 augusztusában, a „tizenhetek pere" (Pjatakov, Radek, Szokolnyikov, Muralov, Szerebrjakov és mások) 1937 januárjában és a „huszonegyek pere” (Rikov, Buharin, Kresztyinszkij, Rakovsz- kij, Jagoda és mások) 1938 márciusában. A vádlottak padjára került Lenin politikai bizottságának minden tagja Sztálin és persze Trockij kivételével, aki azonban távollétében is a fővádlott volt. Ráadásul köztük volt egy volt miniszterelnök, több miniszterelnök-helyettes, a Kommunista In- ternacionálé két volt elnöke, a szakszervezetek vezetője (Tomszkij, aki a tárgyalás előtt öngyilkos lett), a katonai főparancsnokság vezetője, a hadsereg fő politikai biztosa, minden fontos katonai körzet főparancsnoka, csaknem az összes európai és ázsiai szovjet nagykövet és végül, de nem utolsósorban a politikai rendőrség két főnöke: Jagoda, aki a Zinovjev—Kamenyev tárgyaláson gondoskodott a „bizonyítékokról”, és Jezsov, aki ugyanezt tette az összes többi tárgyaláson. Mindannyiukat azzal vádolták, hogy merényletet akartak elkövetni Sztálin és a politikai bizottság többi tagja ellen, vissza akarták állítani a kapitalizmust, meg akarták semmisíteni az ország katonai és gazdasági erejét, s különböző módszerekkel meg akarták mérgezni és ölni az orosz munkások tömegeit. Mindannyiukat vádolták azzal is, hogy a forradalom első napjától kezdve kémkedtek Nagy-Britanniának, Franciaországnak, Japánnak és Németországnak, és titkos megállapodásokat kötöttek a nácikkal, melyek értelmében szétdarabolják a Szovjetuniót és hatalmas területeket juttatnak Németországnak és Japánnak. Ha ezek a tárgyalásról tárgyalásra szaporodó vádak igazak lettek volna, semmivel sem lehetett volna magyarázni a szovjet állam létezését és fennmaradását. Az állítólagos terroristák, bár a legmagasabb szintig beférkőztek az egész államgépezetbe, mégis csak egyet tudtak megölni Sztálin tisztségviselői közül: Kirovót. A tárgyalások folyamán az ügyész azt állította, hogy az összeesküvésnek két további áldozata volt: Kuj- bisev, az Állami Tervhivatal elnöke és Makszim Gorkij. De ez csak még inkább nyilvánvalóvá tette az összeesküvés mindent behálózó jellege és az elhanyagolható eredményei közötti megmagyarázhatatlan aránytalanságokat. Mintha a Niagara vízesés teljes erejét arra használták volna, hogy egy játékhajót hajtson. Mindennek az irrealitását tovább fokozta a vádlottak kísérteties viselkedése, legalábbis azo- ké, akiknek ügyét nyilvánosan tárgyalták. Sok kiemelkedő személyiség — az összes katonai és sok polgári vezető—ügyét titokban tárgyalták, és sokat tárgyalás nélkül végeztek ki, mert nem tudták rákényszeríteni őket, hogy bevalljanak és megbánjanak olyan bűnöket, melyeket nem követtek el. De mindazok a szerencsétlenek, akik a reflektorfénybe kerültek, buzgón hamut szórtak a fejükre, fennhangon meggyónták bűneiket, sátánivadékoknak nevezték magukat és de profun- dis dicsőítették a supermant, akinek a lába porba tiporta őket. A rémült és elbolondított nemzetnek egy emberként kellett harsognia a refrént: „Golyót a veszett kutyákba!”, amellyel a főügyész Visinszkij mindannyiszor befejezte leleplezéseit. Az összes ügyet és ítéletet kizárólag a vádlottak beismerő vallomásaira alapozták. Egyetlen bizonyítékkal nem álltak elő, amelynek egy normális jogi eljárásban bármilyen súlya lett volna. Abban a néhány esetben, amikor a vádlottak ellenőrizhető módon megnevezték, hogy milyen körülmények között találkoztak Trockijjal külföldön, rögtön nyilvánvaló volt vallomásuk hamissága. Egy koppenhágai szálloda, ahol három vádlott — Golcman, David és Berman-Jurin — állítólag találkozott Trockijjal, jó néhány évvel a találkozás időpontja előtt megszűnt. Egy Oslo melletti repülőtér vezetői, ahol Pjatakov — saját állítása szerint— leszállt egy német repülőgépen, hogy találkozzon Trockijjal, tanúsították, hogy a megjelölt időben (valamint előtte és utána is több hónapig) egyetlen külföldi gép sem szállt le. A párton belüli küzdelem történetének fényében a vádlottak beismerő vallomása sokkal kevésbé meglepő, mint egyébként volna. Nem úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. Az effajta gyónás már a húszas évek közepétől mintegy rituális hagyománnyá vált, az ellenzék megtört tagjainak elfogadott rutinjává. Először csak a pártfegyelem kisebb-nagyobb megsértését ismerték be, s végül már apokaliptikus bűnöket is meggyóntak. A kettő között a különböző fokozatok széles skálája húzódott, melyen lassan, szinte alvajáróként mentek végig, s alig fogták fel, hogy milyen irányban haladnak. Valahányszor gyónásra került a sor, az előző bűnüknél csak alig valamivel nagyobbat vallottak be. S természetesen mindannyiszor azt remélték, hogy ez az utolsó áldozat, amelyet a párt érdekében és saját üdvösségükért követelnek tőlük. Kétséges, hogy akár az út végén is tisztán látták volna, hogy ami most várja őket, az a holocaust. Ráadásul a politikai rendőrséget felhatalmazták, hogy túszul fogva tartsa a vádlottak rokonait, s ezek a túszok meg is jelentek a tanúk padján. Még a legrettenthetetlenebb, az ügy érdekében önmagukat is feláldozni kész emberek sem érezhetik úgy, hogy joguk van feláldozni saját szüleiket és gyermekeiket is. A vádlottak bizonyára remélték, hogy vallomásukkal megmentik hozzátartozóikat; s talán halványan még önmaguk megmentésében is reménykedtek. De miért volt Sztálinnak szüksége erre a förtelmes látványosságra? Egyesek szerint azért küldte halálba a régi gárda embereit, hogy ők legyenek a bűnbakok gazdasági kudarcaiért. Lehet ebben valami kis igazság, de nem sok. Egyrészt a tárgyalások éveiben az ország gazdasági helyzete nagyon is észrevehetően javult. Semmiképpen sem volt szükség ilyen sok bűnbakra, vagy ha mégis, elég lett volna börtönbe zárnia őket, mint az iparpárt és a mensevikek korábbi perei esetében. Néhányan azok közül, akiket ezekben a korai perekben ítéltek el, a negyvenes években újból feltűnnek, mint ünnepelt, magas rangú személyiségek (például Ramzin professzor). Sztálin igazi és jóval tágabb indítéka az volt, hogy megsemmisítse azokat az embereket, akikben egy, sőt talán több különböző alternatív kormány lehetősége rejlett. Természetesen ezt nem lehet alátámasztani semmiféle idézettel Sztálin beszédeiből vagy írásaiból. Tetteinek indítékát az összes korábbi eseményekben, valamint a tárgyalások körülményeiben és következményeiben lelhetjük fel. A kezdet kezdetétől az ellenforradalommal azonosított minden kísérletet egy alternatív kormány felállítására, sőt még a puszta felvetését is. A tárgyalások közvetlen és tagadhatatlan eredménye az volt, hogy megsemmisült minden olyan politikai centrum, amelyből egy ilyen kísérlet bizonyos körülmények között kiindulhatott volna. A következő megválaszolandó kérdés az, hogy miért éppen 1936-ban látott hozzá célja megvalósításához. Belpolitikai megfontolások aligha magyarázhatják az időzítést. Bár széles körű lehetett a tömegek elégedetlensége, ez túl formátlan erő volt ahhoz, hogy követlenül fenyegesse a pozícióját. Az ellenzék szétzúzva, összetaposva hevert a lábánál, képtelen volt már bármiféle akcióra. Valami váratlan sokk, az egész hatalmi rendszert érintő heves megrázkódtatás kellett volna ahhoz, hogy össze tudja gyűjteni szétszórt és kiábrándult seregeit. Éppen egy ilyen veszély kezdett formát ölteni, s ez a fenyegetés külföldről érkezett. Az első nagy per, Zinovjevé és Kamenyevé, néhány hónappal azután zajlott le, hogy Hitler hadserege bevonult a Rajna-vidékre; az utolsó pedig, Buhariné és Rikové akkor fejeződött be, amikor világgá kürtölték Ausztria náci megszállásának hírét. A német imperializmus újra felfegyverezte magát, és már az erejét próbálgatta... Nem voltak olyan illúziói, hogy a háborút el lehet kerülni; csak a számára nyitva álló alternatívákon töprengett: kössön szerződést Hitlerrel vagy lépjen háborúba vele. 1936-ban valóban nagyon csekélynek tűnt a megállapodás esélye. A nyugati megbékítési politika rossz előérzetekkel töltötte el. Gyanította, hogy a Nyugat nemcsak belenyugszik a német militarizmus újjáéledésébe, hanem azt Oroszország ellen uszítja. A szövetségesek nélkül vívott háború Németország ellen semmi jóval nem kecsegtetett. Az első világháborúban a német hadigépezet ereje, amelynek pedig akkor kétfrontos harcot kellett vívnia, elég volt hozzá, hogy megrendítő csapást mérjen Oroszországra és feleméssze a cári rendszert. Egyezkedés Hitlerrel Augusztus első felében éles fordulat történt. Hitler félreérthetetlenül udvarolni kezdett Sztálinnak. Ráadásul napról napra rámenősebb lett. Asztahov jelentette, hogy a német külügyminisztérium egyre türelmetlenebbül óhajtja a baráti kiegyezést Oroszországgal. Augusztus 3-án Schulenburg közvetítette Molotovnak Ribbent- rop üzenetét, amelyben az majdhogynem elítélte az antikomintern paktumot, és megígérte, hogy „tiszteletben tartják a szovjet érdekeket Lengyel- országban és a balti államokban”. Sztálin elszánta magát a döntésre. Végül mégis kimaradhat a háborúból. De azért nem sietett kezet rázni Hitlerrel. Molotov a fejét ingatva, komor hangon azt mondta Schulenburgnak, hogy egyelőre még nem látja a német érzelmek megváltozását. Azt a német javaslatot utasította vissza, hogy a megkötendő kereskedelmi egyezményhez csatoljanak egy bevezetést az orosz—német barátságról, közben újabb leplezetlen célzásokat tett Schulenburgnak, hogy Németország bűnös agresz- sziót készül elkövetni Lengyelország ellen. Amikor Ribbentrop, most már valóban égő türelmetlenséggel, találkozót kért Sztálinnal, nyomban elutasító választ kapott, s Sztálin utasítására Molotov refrénszerűen azt felelte Schulenburg ismételt kéréseire, hogy „hosszú előkészületekre” van szükség Hitler küldöttének látogatásához. Ő, a diplomácia kitaszítottja végre elérte, hogy udvarolt neki az az ember, akitől egész Európa reszketett. Azt az időt, amikor Sztálin végül elhatározta, hogy nem lesz többé „dacos”, meglehetős pontossággal be lehet határolni — augusztus 19-én, 3 óra 15 perc táján történt. Aznap kora délután Schulenburg újból arra kérte Molotovot, hogy tűzzék ki főnöke látogatásának időpontját. Molo- tovra „nem volt hatással” a német nagykövet tiltakozása, és megint csak azt mondta, hogy „az utazás időpontját még megközelítő pontossággal sem lehet kijelölni, mert az alapos előkészítést igényel”. Ribbentrop, panaszolta, különben is csak zsákbamacskát ajánlott föl. Három órakor Molotov búcsút vett a német nagykövettől, és sietett jelenteni a beszélgetést Sztálinnak. Ekkor Sztálin utasította Molotovot, hogy azonnal hívja vissza Schulenburgot, adja át neki a szerződés- tervezetet, és közölje vele, hogy ő, Sztálin, kész mintegy egy hét múlva fogadni Ribbentropot. Három óra harminckor Molotov ismét a német nagykövettel tárgyalt. Másnap Hitler személyesen kérte táviratban Sztálint, hogy fogadja a küldöttét két-három nappal korábban. Küszöbön állt a háború, és minden nap számított. Ez volt az első alkalom, amikor ők ketten személyesen váltottak üzenetet. Hitler fellengzős és ünnepélyes volt. „Távolba tekintő politikáról”, „elmúlt századokról” és más hasonlókról szónokolt. Nem tudta megtartóztatni magát, hogy ne fenyegesse üvöltözve Lengyelországot, hisztérikus hordószónoki stílusban, amikor pedig azt várták volna tőle, hogy államférfiúi méltósággal sugdosson Sztálin fülébe. Jóformán csak az egyes szám első személyt használta: „elfogadom”, „üdvözlöm”, „a miniszterem”, „ez nekem azt jelenti”. Sztálin válasza korrekten udvarias, tömör, az alkalomhoz képest majdhogynem hűvös és szinte személytelen volt: „A szovjet kormány felhatalmazott, hogy közöljem önnel: hozzájárul Herr von Ribbentrop augusztus 23-i moszkvai látogatásához.” A két kremli találkozó alatt, augusztus 23-án este és ugyanaznap éjjel, a partnerek megvitatták az őket kölcsönösen érintő fő kérdéseket, és aláírtak egy megnemtámadási egyezményt, valamint egy „titkos csatolt jegyzőkönyvet”. Az egyezményben vállalták, hogy szigorúan semlegesek maradnak egymás iránt, amennyiben valamelyikük háborúba lép. A dokumentum nem tartalmazott biztosítékokat a barátságra vonatkozóan, eltekintve a két kormány kötelezettségétől, hogy „baráti eszmecsere útján” rendezik a vitás kérdéseket. Sztálinnak a leghalványabb kételye sem lehetett felőle, hogy az egyezmény egy csapásra megszabadította Hitlert a kétfrontos háború rémétől, s ezáltal szabadjára engedte a második világháborút. Ennek ellenére nem voltak lelkiismereti aggályai. A háborút amúgy is elkerülhetetlennek vélte; ha nem egyezik meg Hitlerrel, a háború akkor is kirobban akár most, akár valamivel később, a saját országa számára összehasonlíthatatlanul kedvezőtlenebb körülmények között. Nem érezte magát gyújtogatónak—Hitler volt az, aki lángba készült borítani a világot. Ő, Sztálin, csupán kivonta Oroszországot a majdani tűzvészből. Mint a későbbi események megmutatták, arra számított, hogy Lengyelország tovább ellenáll majd, mint ahogy a valóságban történt. De abban nem kételkedett, hogy előbb- utóbb összeomlik Lengyelország, s hogy a nyugati hatalmak nem tudnak vagy nem akarnak majd hatékony segítséget nyújtani neki. Vagyis látta, hogy Németország az esetleges Oroszország elleni támadáshoz szükséges ugródeszkát néhány száz mérfölddel keletebbre tolja. Úgy gondolta, az a feladata, hogy csökkentse az ebből fakadó stratégiai veszélyt, s ezt csak úgy érhette el, ha részt vesz Lengyelország feldarabolásában. Erről állapodtak meg a „titkos jegyzőkönyvben”. így aztán le kellett mondania kedvenc külpolitikai jelszaváról: „Egyetlen lépést sem teszünk másnak a földjén.” Megkezdődött Oroszország területi expanziójának korszaka. Sztálint közvetlenül a biztonság megteremtése vezérelte, ugyanaz az indíték, amely mutatis mutandis, a tizennyolcadik században arra késztette a militarista porosz állam terjeszkedésétől tartó cárokat, hogy részt vegyenek Lengyelország három feldarabolásában. Most, a negyedik feldarabolás alkalmával Oroszország először megkapta az egész területet, amelyet nyugatról a Narva, Visztula és Szán folyók határolnak. Oroszország eszerint Varsó külvárosában, a Visztula keleti partján állíthatta volna föl határpóznáit. A titkos jegyzőkönyv emellett az orosz „befolyási övezetbe” helyezte Finnországot, Észtországot és Lettországot, Litvánia viszont a német oldalon maradt. Oroszország tehát védelmi övezethez jutott második fővárosa, Leningrád számára, amely felé eddig nyitva állt az út. Délen elismerték a jogát Besszarábia visz- szacsatolására, és Németország bejelentette „politikai érdektelenségét” a Balkánon. A titkos jegyzőkönyv homályosan fogalmazott, mert mint Ribbentrop később elmagyarázta, a felek még mindig tele voltak kölcsönös bizalmatlansággal, és féltek a zsarolástól vagy az alku kiszivárgásától. Nem határozták meg, mit értenek „befolyási övezetek” alatt, de magától értetődőnek tekintették, hogy ez az uralom bármilyen formáját magában foglalja, beleértve a teljes birtoklást is. A balkáni országok sorsát még csak meg sem vitatták részletesebben. Ekkor Sztálin még akár saját feltételeit is diktálhatta volna a Balkánon, mert Hitler, aki mindenáron szabad kezet akart biztosítani magának, nagyon bőkezűen bánt más népek területeivel. De Sztálin csak a közvetlen biztonsági érdekeket tartotta szem előtt, nem törekedett önmagáért való terjeszkedésre, s így, mivel Németország nem vonult be a Balkánra, nem vonult be ő sem. Az egyetlen kivétel Besszarábia volt, amelynek a forradalom alatti román annektá- lását Moszkva sohasem ismerte el. Milyen elképzelései voltak Sztálinnak a háborúról? Mennyire vélte szilárdnak Hitlerrel kötött egyezségét? Nem tudjuk, hogy már ekkor is visz- szatekintett-e arra a történelmi precedensre, amelyet 1941 után olyan gyakran felidézett — az I. Sándor és Napóleon közti szövetségre, majd háborúra. De gyakran úgy viselkedett, mintha ez a példa lebegett volna a szeme előtt. Ő is megkötötte most a saját tilsiti békéjét, még ha koronás elődjétől eltérően ő nem egy folyó közepén lehorgonyzóit uszályon találkozott is a partnerével. Tilsit után I. Sándor négyévnyi lélegzetvételhez jutott, és csak egy hosszú háborúsorozat vége felé ütközött meg Napóleonnal. Sztálin csaknem minden lépése azt bizonyítja, hogy hasonlóan hosszú felkészülési időre számított, mígnem Hitler 1941 júniusában eloszlatta az illúziót. Az is bizonyos, hogy némileg váratlanul érték Hitler győzelmei. Egyelőre az volt a célja, hogy időt nyerjen, minél több időt, hogy megvalósíthassa gazdasági terveit, kiépítse Oroszország erejét, s aztán ezt az erőt dobja a mérlegre, amikor a többi háborús fél már az utolsó tartalékait emészti fel. Szeptember első napjaiban máris nyilvánvalóvá vált Sztálin első, bár nem túlságosan jelentős tévedése. Nagy meglepetésére a lengyel fegyveres ellenállás pillanatok alatt felmorzsolódott. Amikor szeptember 5-én Ribbentrop sürgetni kezdte az oroszokat, hogy vonuljanak be Lengyelország őket megillető részére, Sztálin még nem volt felkészülve a bevonulási parancs kiadására. Tele volt aggállyal és hátsó gondolatokkal. Nem akart nyilvánosan segítséget nyújtani Lengyelország lerohanásához, s nem volt hajlandó mozdulni, amíg Lengyelország összeomlása végérvényesen be nem következett. Szeptember végén Ribbentrop újból ellátogatott a Kremlbe, egész éjszaka bankettezett és Sztálin aggályait hallgatta. Új alkut kötöttek: Németország megtartotta az egész etnikai Lengyelországot, Litvánia viszont a szovjet zónába került. (Csütörtökön folytatjuk) Isaac Deutscher SZTÁLIN
