Somogyi Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-12 / 10. szám
8 Amatőr: Vagyis nincs színművészeti főiskolai diplomája. Körön kívül áll. Megvethető, kizárható minden komolyabb szakmai szövetkezésből. A „tehetségtelen balek" szinonimája. Néhány név az „amatőrök” közül, akik soha nem jártak a Színművészeti Főiskolára: Kabos Gyula, Csortos Gyula, Kiss Manyi, Pécsi Sándor, Latinovits Zoltán, Tordy Géza. (Hadd ne soroljak fel azok közül is, akik jártak... (Kornis Mihály) Cselényi Nóra és Gőz István, a kaposvári Csiky Gergely Színház művészei. Nóra szólal meg először: — Igazából nem fontos a főiskola. De hát ez már kiderült eddig is, vagy nem? Rengeteg ember dolgozik közöttünk, például a Csákányi, Lukáts, Pogány, nem sorolom tovább, mi is közéjük tartozunk, ugyanis nem végeztük el a Színművészeti Főiskolát. — Ebben a színházban egy kicsit más az amatőr színészek helyzete, mint az országban másutt — veszi át a szót Gőz István. — Ez a társulat mindig arról volt híres, hogy felkarolt olyan embereket, akik nem a megszokott úton jutnak el a célhoz. Visszatérve, hogy a főiskola fontos-e vagy sem, azt gondolom, nem elsősorban szakmailag fontos, mert a szakmát meg lehet tanulni főiskola nélkül is, adott esetben talán még jobban... Hiszen Kaposváron olyan mesterekkel, színészekkel dolgozhat együtt SOMOGYI HÍRLAP KULTÚRA A MANEZSTOL MEXIKÓIG PROFIK, FŐISKOLA NÉLKÜL az ember, amilyenekkel a főiskolán nem, vagy csak kivételes esetben. Az intézményes képzés azért fontos inkább, mert bekerülhetünk egy olyan vérkeringésbe, amelyben az ember^ ismertté válhat. Például a főiskolán kötelező filmezni. A vizsgaelőadásokat általában figyelemmel kíséri a „szakma”. Összességében tehát inkább a kapcsolatok megteremtése miatt fontos az iskola. — Hogyan indult a pályájuk? — Meghatározó volt az indulásomnál, hogy anyukám a miskolci színház szabótárában dolgozott és dolgozik még ma is — kezdi Nóra. — Nem készültem színésznek, zeneművészetit végeztem, és egy együttesben játszottam. Egyszer meghívtak bennünket a miskolci Manézs színházba kísérő zenekarnak. Magam sem tudom már hogyan, egyszer csak ottragadtam, mint színpadtag. Kedvet kaptam a játékhoz és rövidesen itt találtam magam Kaposváron. Találkoztam egy nagyszerű művésszel, akit Keserű Ilonának hívtak. Terveit látva megérintett a gondolat: mi lenne, ha én is megpróbálnám! Aztán hat évig „talonba” tettem a gondolatot. Papír nélkül valóban nem könnyű egy kezdő színésznek. Hát még egy jelmeztervezőnek! — gondoltam, amikor a nyolcvanas évek derekán Lázár Kati megkért, tervezzem meg a Bernarda Álba házának jelmezeit. Elvállaltam. Egy hónappal később Ascher Tamás is felkért a bogiári Alkhestis előadás ruháinak tervezésére. Azóta terveztem már több darabhoz ruhákat, mint például a Pisti a vérzivatarban, a Szent Johanna vagy az Élet álom. Később került hozzánk Füzy Sári kiváló jelmeztervező, akinek segítőkészsége, barátsága ma is okát jelent számára. — Egy jelmeztervezőnek — gondolom — jó stílusérzékkel, fantáziával, rajzkészséggel és nem utolsósorban nagyfokú műveltséggel is kell rendelkeznie. — A rajzolással még ma is sokat küszködök; gyakorolga- tok. Ebben a színházban az a nagyszerű, hogy kifejlesztették bennem az „egészben látás” készségét, és az is nagy előny, hogy színésző voltam. — Melyik műfaj hozott nagyobb sikert? — Mindenképpen a tervezés, és ez most már egybeesik a szakmai véleménnyel is. Meghívást kaptam Veszprémbe Gyurkovits Tibor egy darabjának jelmeztervezésére és Zalaegerszegre, ahol A notre- dame-i toronyőr ruháit készítettem el. Ugyancsak én terveztem a kőszegi nyári színházban az I. István és Sütő András Káin és Ábel című darabjának jelmezeit. A kaposvári Oedipus király jelmezei most láthatók egy Növi Sad-i kiállításon. Hallottam, hogy a kvad- riennáléra is lehet pályázni, csak még nem tudom, hogyan... — Én is abból a bizonyos miskolci Manézs színházból indultam — veszi át a szót Gőz István. — A Lengyel Pál vezette amatőr társulatnak ott az volt a jellemzője, hogy igen erőteljesen mozgáscentrikus előadásokat vitt színre. Ennek érdekében komoly szakmai képzésnek vetettük alá magunkat. Megszerveztük a mozgásképzést, pantomimtanulást, a tornaórákat és a színészmesler- ség-képzést. Itt kerültem kapcsolatba a pantomimmel is. Amikor Kaposvárra jöttem, ez a mozgásra koncentráltság egy kissé háttérbe szorult, mert egyéb feladatoknak kellett, megfelelnem. Meg kellett tanulni a profi színházi szakmát, de mellette azért mindig jutott egy kis idő a mimre is. Az utóbbi években, már a működési engedély birtokában ugyan, de kevesebbet játszom. Ennek több oka is van. Egyrészt az, hogy több ember dolgozik a színházban, ezért kevesebb szerep jut, másrészt én erőteljesen karakterszínész-alkat vagyok, és az ilyen típusú feladatok megoldására ritkábban van lehetőség. Kicsit több időm jut tehát a mozgásművészetre. Életképtelenségek címmel csináltam egy önálló mim-estet, és a színháznak is egyre nagyobb igénye van az ilyen jellegű munkára. Példaként említem a Tom Jones és a Holdbéli csónakos koreográfiáját. Miskolcon tanítottam mozgástechnikát a Borsod megyei amatőrművész és a rendezőképző tanfolyamon, majd elkészítettem a diósgyőri nyári várjátékokra a Három testőr című zenés darab koreográfiáját. A mozgás, a mim, a tánc tehát egyre nagyobb szerepet játszik az életemben. Két évvel ezelőtt Soros-ösztöndíjjal Amerikában jártam, ahol egy nemzetközi mozgásszínházi fesztiválön és mester- kurzuspn vettem részt. December végén Mexikóba utazom három hónapra, egy speciális mimiskola tanfolyamára. (Riportunk a művész elutazása előtt készült.) Ez a kurzus a mim, a bohócmesterség, az abszurd valamint a groteszk felé hajló mozgásirányzatok iskolája. — Mikor foglalkozni kezdett a mozgásművészettel, a mim melyik formájával ismerkedett meg először? — Köllő Miklós és Kassai János közismert magyar mi- mesek tanítványaként a Marcel Marceau neve által fémjelzett klasszikus iskolával kezdtem. Később a wroclavi és prágai előadások hatottak rám. Az volt az elképzelésem, hogy a színészi munka és a mim kapcsolódási pontjait kutatva, megpróbálom a pantomimet a klasszikus színázban is felhasználni. A Hamlet színészjelenetének pantomim-burleszk- etűdje például igen szép sikert aratott, akárcsak a Mariveaux darab bohóctréfaszerű mimes- dalos betétje. Egyébként — amennyire én tudom — a világban a pantomim művésze több ágra oszlik. A klasszikus Mar- ceau-féle irányzat mellett, Nyu- gat-Európában egyre népszerűbb a Decroix által kialakított úgynevezett geometrikus pantomim. Cselényi és „Gőzpista” — mert a kollégák egymás közt csak így szólítják őket — arról is vallanak, hogy társaik sohasem éreztették velük azt, hogy ők „csak” amatőrök. Vajon gondoltak-e egy utólagos diplomaszerzésre? — Én ötször jelentkeztem — igaz a „legjobb időben”—vágja ki köntörfalazás nélkül Nóra —de általában az utolsó rostán kihullottam. Gőz István háromszor „vérzett el” a rostán, aztán a színháziak biztatására feladta, ígérték: Kaposváron jobb iskolája lesz... — Nem is hallottam valami jó véleményt a főiskoláról — szúrom közbe. — Ez bonyolult — szakít félbe Nóra. — Gondolkodtam és úgy érzem, hogy kicsit elhamarkodott volt az első válaszom. Az alapokat azért ott gyorsabban elsajátíthatja az ember. Hallom, hogy ismét nyílnak különböző színésziskolák, de ezek is ugyanolyan elvi alapon működnek, mint a régi. Ugyanúgy 3 rostán kell megfelelni és ugyanúgy 20— 21 éves embereket vesznek fel. Nem értem, hogy miért nem indítanak egy osztályt a már kiforrott személyiségek számára. Azoknak, akik a mesterség technikai részét kívánják elsajátítani. Egy olyant, mint amilyen az Elia Kazan stúdiója Amerikában... Lehet, hogy nem lett volna szerencsés, ha felvesznek és engem is ugyanolyanra „gyúrnak”, mint a többit, de hihetetlenül vágyom arra, hogy megtanuljam a technikát, mert más a próbákon és más, amikor egy metódus szerint megy a dolog. — Kívülről — minekután mi sohasem jártunk oda — nehéz megítélni a főiskolát—kapcsolódik a beszélgetésbe Gőz István. — Úgy gondolom azonban, hogy a főiskolai képzés színvonala nagyon változó. Vannak nagyon kiváló osztályok, de olyanok is akadnak, ahonnan a színészek úgy kerülnek ki, hogy annyit sem tudnak, mint a két-három éve színháznál dolgozó csoportos színész. Másfajta színésziskolákra is szükség lenne, de ez már strukturális és méginkább anyagi probléma. — A kaposvári színházat is érinti ez a fajta válság, amely a későbbiekben egyéb válságjelenségeket is magával hozhat. Milyen perspektívát képzeltek el? —A kérdés nagyon nehéz— ejti ölébe kezét Nóra, aztán rövid hallgatás után halkan megszólal: Az, hogy ne legyen színház, az elképzelhetetlen — suttogja maga elé, majd dacosan felemeli a hangját és nyomatékosan megismétli: az elképzelhetetlen, nem lehet, 1991. január 12., szombat Fotó: Kovács Tibor hogy az ország egyik legjobb színháza ne legyen. — Én azt gondolom, hogy minden lehetséges lesz az elkövetkezendő időben, még az is, hogy itt nem lesz színház — nyilvánítja ki véleményét „Gőzpista”. — De bármennyire is struccpolitikának tűnik, nekünk ezzel kell foglalkoznunk, hogy amíg van, addig dolgozzunk. Sok lehetőségünk nincs a változtatásra, hiszen az egész országra jellemző az a helyzet ami itt van. Tehát ha itt megszűnik a színház, akkor másutt is, és nekünk sem lesz lehetőségünk arra, hogy dolgozzunk. Abban reménykedem, hogy színházra mindig szükség lesz. Akármilyen nehéz is az élet, az emberek azért kívánják a színházat, és a vezetők be fogják látni, hogy erre szükség van. További terveikről érdeklődve megtudom, hogy Gőz István Mexikó után szeretne egy önálló műsorral meglepni bennünket és, hogy ismét kapott egy meghívást Amerikába, ahol az Észak-Karolinai Egyetem színésztagozatán mozgástanárként fog működni. Nóra a Csárdásbeli szerepével volt elfoglalva és már gondolatban tervezte a Holdbéli csónakos jelmezeit a Pesti Gyermekszínháznak. Szabadidejében a tengerről ábrándozik és zenét hallgat. „Gőzpista” hobbija a vitorlázás és a szörfözés, no és neki is, mint Nórának: a tenger, a zenehallgatás. Azért arra még jut ideje, hogy színészkollégáinak speciális színészlazító és sztepptánc- tréninget tartson. Állítja, hogy hobbija egész embert kíván. A hányadikat is...? Várnai Ágnes SZEPESI ATTILA Gyerekkorom televíziója Lányom nem érti. Hogy az én gyerekkoromban semmit sem játszott a tévé. Hogy lehet az? Emlékeztetni próbál. A Kukori és Kotkodát sem? Úgy néz rám, ahogy a film címét kimondja, mint aki egyetlen pillantással visszabámul a középkorba. Azt sem? Még a Rózsaszín párduc elejét sem? Mert ez a sorozat olyan régen megy már, hogy az elejére nem is lehet emlékezni. És azt az izét, tudod, a Foxi-axit (mosolyog, mint aki rajtakapott), amire még a nagymama is visszaemlékezik — Inci és Find bolondos cincogására, Kandúr Bandi nyalka szóficamaira, még azt se? Egyáltalán semmit? Alkudozni próbál velem. Talán krimit? Hát akkor mit néztetek? Zavarba jövök. Valóban, mit is néztünk naphosszat, belvárosi csibészek, zsíros kenyéren felnövő, mezítlábas kölykök? Bizonytalanul motyogom, mert tudom, ezt úgysem lehet megérteni: akkor még nem is volt tévé. Egyszerűen nem létezett. Kikerekül a szeme: egyáltalán? Nem bizony. Még a fadoboz se létezett, ami az üres monoszkópot vetíti adásszünetben. Se meseműsor, se krimi? Hitetlenkedik. Fura világ lehetett. Nézd, mondom egy nagy sóhaj után: tulajdonképpen, akarom mondani: végső fokon (ejnye!). Sok bolond dolgot láttunk mi akkoriban. Krimifélét is eleget. Amikor én még kisgyerek voltam, és híre-hamva sem volt a tévének, az emberek éjszaka nemigen mertek kilépni az utcára, mert ott ólálkodtak a vetkőztetők. Az ám, vetkőzte- tők! Elvették a későre maradt járókelők ruháit, cipőit. Aztán ők hordták tovább, vagy eladták, nem tudom. Mindenki nagyon szegény volt. És télen is vetkőztettek? Télen is, képzeld. Az illető mehetett hóban- fagyban mezítláb és egyszál ingben haza. Ez nagyon izgi. Aztán, képzeld, betoppant hozzánk néha egy-egy ismeretlen, csavargóforma ember. És megtudtam róla, hogy ő a nagybátyám. Egyikük a börtönből jött — nem, nem csinált semmit, csak katona volt korábban —, másikuk meg hadifogságból, Szibériából. Egyszer meg, képzeld, estefelé mentünk át a Margit hídon — a többi híd nem állt még, mindegyiket belerobbantották a háborúban a Dunába—, szóval a Margit hídon mentünk, és nagyapa leszedett a híd karfájáról egy rongyos öregembert. Bele akart ugrani a Dunába. Sírt és vacogott. Nem szólt semmit, amikor nagyapa belekarolt. Lenn jégtáblák úsztak. Fölöttünk károgva keringtek a varjak. Nagyapa vezette a rongyos öregembert, beszélt hozzá, aztán a Mártírok útján pénzt adott neki és elengedte. És hogy valami vidámabbat is mondjak, sokszor láttam az utcán sétálgatni Kodály Zoltánt. Mi, gyerekek, köréje gyűltünk, ő a bandzsi szemével ránksandított, és mindenkit meg akart szolmizáltatni. Dó- re-mi — mutogatott a kezével, és énekelni kellett mindenfélét. És — Petőfi Sándort nem láttad? Kissé megdermeszt a kérdés. Őt nem, nem, ő már akkor sem élt, tudod, amikor Dédi kislány volt. De harcot azt láttam. Tüntető menetoszlopot, ahogy vonulnak a lyukas zászlókkal, tankokat és tüzelő ávósokat. Halottakat a járdaszélen. Menekülőket. Ismertem egy nagyfiút, akit eltaposott egy tank. Ceverónak hívták. Egy másik barátom pedig, aki a forradalom alatt beállt nemzetőrnek, hogy el ne vigyék az ávósok, külföldre szökött. De úgy, hogy sok pénzt adott az édesapja egy mozdonyvezetőnek, aztán a bátor masiniszta elrejtette barátomat a mozdonyon, rálapátolt egy csomó szenet, és szépen kipöfögött Ausztriába. A vonatról jut eszembe, mi akkor még marhavagonban utaztunk bárhová. Képzeld el, tehervagonok voltak, abba kellett beszállni. Nem lehetett leülni, csak a földre, meg olykor-olykor egy-egy billegő falócára. Es benn a marhavagonban állt egy vaskályha, arra dobtak néha egy hasáb fát. Az utcán pedig lovaskocsik jártak, autó csak ritkán. Nagy, gőzölgő muraközi lovak húzták aszeke- reket, amiken jeget meg szódavizet vittek. A kocsis ordítozott: JEGEEEES! vagy: SZOOODDDAVÍZ! És verklisek jártak házról házra. Tolták a nagy faládát négy keréken. A ládára mindenféle bolondság volt pingálva: angyal, elefánt, táncosnő és bohóc. És a verklis tekert egy kart a faládán, ami mindenféle zenét játszott. Karácsonykor pedig néha csengős szánok is betévedtek a belvárosba, ha nagy hó esett. így hozták a piacra az árut. Lányom csodálkozva, ki- kerekült szemmel néz rám. Látom, összekeveredik benne, amit hirtelen rázúdítottam. A vetkőztetők és a verklisek. Kodály Zoltán meg az ávósok. A hazatérő hadifoglyok és a szódáskocsisok. A Dunába nyaklóit hidak, és a csengős szánok. Nem szól, de látom rajta, hogy irigyel a gyerekkoromért. Nem volt tévé, se krimi, se folytatásos mese, mégis mennyi érdekes dolog történt.
