Somogyi Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 187-210. szám)
1990-12-05 / 190. szám
1990. december 5., szerda SOMOGYI HÍRLAP 5 A Magnum-csoport — KIÁLLÍTÁS EGY ÜGYNÖKSÉG FOTÓIBÓL — A New York-i Modern Művészetek Múzeumában 1947-ben alapította meg a Magnum-cso- portot hét világhíresség: Robert Capa, Henri Cartier-Bressen, George Rodger, David Seymour (Chim), Rita és William Magnumot, valamint Maria Eisner. Olyan típusú központot hoztak létre, amelyben a fényképészek újfajta együttműködése és szuverenitása a vezérlő elv. Elhatározták: a fotósok ezentúl tulajdonosai lesznek negatívjaiknak, beleszólási joguk lesz képeik publikálásába, és teljes függetlenségben dolgoznak. Ezeket az elveket máig fenntartják, olyannyira, hogy a budapesti Magnum-kiállításról minden sajtóorgánumnak csak három kép közlését engedélyezték. Amerikai és európai körút után érkezett most hozzánk ez a nagy jelentőségű kiállítás, amely hatvan fotóművész 300 fekete-fehér és színes képét sorakoztatja föl. A Magnum- kiállítás a Legújabbkori Történeti Múzeumban a budavári palota ,,A” épületében január 6- ig látogatható. Chris Steele Perkins: Emlékkép egy fiatal palesztinról Fél évszázad fotókon — ezt az alcímet viseli a tárlat, amelyet a Magnum hárommillió képet őrző archívumából válogattak. Az egész világtörténelmet bemutatja az 1930-as évektől. Mert noha a csoport csak 1947- ben alakult s a tárlat is főleg az alapítás után produkált képekre koncentrál, láthatjuk itt a magyarszármazású Robert Cápának a spanyol polgárháborúról és a II. világháború idején Párizs felszabadításáról készített képeit. Itt vannak Henri Cartier- Bressennek Spanyolországról és Indiáról, Georg Rodgernek a Bergen-Belsen-i koncentrációs táborról, David Seymour Cilimnek az 1936-os párizsi népfront megmozdulásáról készített fotói. Amerikai és nemzetközi politikai, művészeti események, tudósok, festők, zenészek, politikusok portréi sorakoznak a falakon. És hogy a parádés névsort folytassuk: találkozhatunk Elliott, Erwitt, Josef Koudel, Brune Barbey, Werner Bischof, Bruce Davidson, Susan Meise- las felvételeivel. A Magnum Photos Inc. ma is élő, működő ügynökség, 36 teljes jogú taggal és számos külső munkatárssal. Egykori elveiket ma is vallják, vállalják: alapos felkészültséggel, személyes stílusban dolgoznak. Talán ezért is kíséri példátlan siker munkásságukat. Évente több Robert Capa: Párizs fölszabadulása ezer fotót publikálnak, rendszeresen részt vesznek nagy fotó- kiállításokon. Eddig száz olyan könyv jelent meg, amely a Magnum munkáival foglalkozik. A budapesti kiállítással egy időben adták ki az USA-ban A mi időnk: a világ a Magnum fotósainak szemével című kötetet, amely e tárlat valamennyi képét közli. S készítettek egy tíz perces filmet: ebben interjúk hallhatók neves magnumos fotósokkal. Láthat a közönség egy másik filmet is, amelyet a Magnum fotósai által készített filmekből állítottak össze. Kádár Márta Párizs minden nő számára vonzó Van, aki szerelemből tanul meg franciául HIÁNYCIKK A JÓ NYELVKÖNYV Minden eddiginél nagyobb az érdeklődés a nyelvtanfolyamok iránt. A sokéves lemaradást pótolandó mindenki igyekszik némi nyelvtudásra szert tenni vagy tudását bővíteni; s szinte minden embert más indít el ezen az úton. Van, aki időtöltésképp, „szerelemből” tanul, és semmi más célja nincs vele (ide tartoznak azok, akik például szanszkritül tanulnak), s van, akiknek a szakmai tudás bővítése a célja. Más nyelvvizsgára készül. Talán ők vannak a legtöbben. Néhány olyan fiatallal beszélgettünk, akik elindultak a nyelvtanulás buktatóin. Mayer Judit elmondta, hogy már hat éve tanulja a francia nyelvet. A kaposvári Munkácsy gimnáziumban kezdte el, ott négy évig tanulta, jelenleg pedig a Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskolán folytatja a nyelvtanulást. Már megvan az alapfokú nyelvvizsgája, és a nyelvtanfolyamon most a középfokúra készül. — A gimnáziumban eredetileg németet szerettem volna tanulni, de átraktak a franciát tanuló csoportba, mivel ott túl kicsi volt a létszám. A cserét azonban egyáltalán nem bántam meg, sőt nagyon megszerettem a franciát. Azt hiszem, ebben nagy szerepe volt a tanárnőmnek, Sárkány Eszternek. A főiskolán, ahol folytatom a nyelvtanulást, heti három órában tanuljuk a franciát. Elég vegyes összetételű a csoportunk, ezért nem olyan intenzív a haladás, ráadásul délután vannak az órák, amikor már mindenki fáradt. Ezenkívül a francia nyelv tanulását segítő könyvekből nagy a hiány. Ezen jó volna változtatni, mert nem mindenki tanul angolt és németet. Ha sikerül elvégeznem a főiskolát, a tanítói pálya mellett nyelvet szeretnék tanítani; ezért szeretném a német nyelvet is alaposabban elsajátítani. A dolog kellemesebb része, hogy egyszer majd szeretném bejárni Franciaországot, s akkor talán hasznát veszem a tankönyv mellett eltöltött időnek. Körösi Judit szintén négy évig tanulta a francia nyelvet, a gimnáziumi évek után azonban dolgozni kezdett, és rengeteget felejtett. — Különösebb célom nincs a nyelv- tanulással, „szerelemből” csinálom. Hétvégeken és a munka mellett igyekszem fölkészülni az órákra. Sajnos, a két kihagyott év után nagyon kiestem a tanulásból, elég nehéz átvenni az iramot. — Mi vonz téged a nyelvhez és ezen keresztül a franciákhoz? — Rokonszenves a könnyedségük, a vidámságuk, hogy nem csinálnak minden apróságból tragédiát. És persze Párizs a divat fővárosa. Azt hiszem, ez minden nő számára vonzó... A nyelv dallama, hangzása miatt tetszik, ezért szívesebben tanulom, mint például a németet. Nagy Krisztina a Táncsics gimnáziumban negyedikes. — A gimiben kezdtem el a nyelvtanulást. Az osztályunk nem is sejtette, hogy franciát is tanulhatunk, így nagy volt az öröm, amikor megtudtuk. A Táncsicsban mi vagyunk az egyetlen osztály, amely francia nyelvet tanul. — Miért kezdted el a tanfolyamot? — Sajnos, harmadikban nem indult fakultáció, ezért úgy gondoltam, helyette tanfolyamra fogok járni. Ugyanis középfokú nyelvvizsgát szeretnék tenni, és ehhez a gimnáziumi óraszám nem elég, kell még mellé valami. S. N. MŰVEK, TŰNŐDÉSEK Wqjda, Paszternák, Szolzsenyicin Iképzeltem: ifjú újságíró koromban, a 70-es évek elején találkozom egy olyan riportalannyal, mint Andrzej Wajda egyik figurája, jelesen a koholt vádakkal perbe fogott kőműveslegény, ez egykori „spanyolos” (a nemzetközi brigád harcosa a spanyol polgárháborúban) a „márványember” segédje a sztahanovista mozgalomban, majd a „hibák kijavítása” után gyárigazgató. Ha jól emlékszem, Viteknek hívták a filmben (a múlt hét végén adta a Magyar Televízió) jókötésű, tisztességes munkás volt, és úgy tetszett, ő már akkor is kételkedett a sztahanovista mozgalom létjogosultságában, amikor részt vett benne. „Nem mindenkinek tetszik, hogy miattunk fölemelik a normát”, jegyezte meg óvatosan, miután a kesztyű nélkül dolgozó márványember kezét megégette a hallgatag elégedetlenség tüzes téglája; amikor pedig perbe fogták, az előre elkészített forgató- könyv szerint vallott. Nem úgy a márványember, aki hitében naiv volt ugyan, s amíg úgy vélte, hogy a rendszer valóban a munkásokért van, lelkesedett és örült, hogy tehet valamit másokért. Ennek a hitnek semmi köze a politikához, még kevésbé a napi politikához, amely „hámba fogta" az ő lelkesedését. Amikor viszont „kinyílott a szeme” s megértette, mire megy ki a játék, habozás nélkül odadobta szerepét a „márványembernek” kijáró apró kiváltságokkal-együtt. A hámba fogott hit önmaga ellentétébe fordult: kiszabadulása után sem volt hajlandó a törvénysértések áldozataként valamiféle vezetői poszton kien- geszteltetni a rendszer iránt, s ezáltal legalizálni azt. Nem úgy a jóbarát, akiért a börtönt vállalta: ő már politikai hangadóként, igazgatói poszt várományosaként fogadta az állomáson népes bizottság élén, s nem értette, miért hökken meg a volt márványember, amikor elvtársnak szólította, s hogy hátat fordított önnön karrierjének. Végül vállat vont, s könnyedén elfelejtette, szem elől tévesztette „fejlődésre képtelen” barátját — a „márványembert”. Szóval, ha a 70-es évek elején találkozom egy ilyen riportalannyal, minden bizonnyal örülök neki. Hát persze... Egy „spanyolos", egy koncepciós perben meghurcolt, ám eszméiben, hitében megingathatatlan személyiség üdítő portrétéma lett volna egy fiatal újságíró számára, akinek volt módja tapasztalni a kontraszelekció szürkítő, álmosító hatását a közéletben. Föltehetőleg kedvvel írtam volna meg életútját, s eszembe sem jutott volna, hogy esetleg ő is hallgat egy márványemberről, aki néha (egyre ritkábban) a megalkuvásaira emlékezteti. aszternák Doktor Zsivágóját akkor kellett volna olvasnom (18—19 éves koromban), amikor Solohov Csendes Donját. Az októberi forradalom következményeiről szól mindkét regény a múlt század végi úgynevezett nagyepika stílusában, kényelmesen hömpölygő cselekménnyel, gazdag tájleírásokkal, soksok epizódfigurával. Solohov sem hagyott bennünk kétséget afelől, hogy a forradalom és a polgárháború szörnyű szenvedést okozott a népnek, ám néha az egész cselekményt átlengi a forradalom szükségszerűségébe vetett hit pátosza, s az olvasó azzal az érzéssel teszi le a könyvet, hogy Grigo- rij, a mű főhőse végül a legjobb utat választotta, amikor a proletárdiktatúra mellé állt. Paszternák másként vélekedik hitről, históriáról, népről, társadalomról, s konkrétan a 17-es forradalomról, s annak következményeiről. Ő esztelenségnek, véteknek tartja a társadalom megbénítását, a bevált intézmények lerombolását, s történelmi tévedésnek a diktatúrát, amely saját hithű, tehetséges embereit is elpusztítja. Az az út, amelyre Solohov főhőse oly bizakodva lépett, Paszternáknál a fizikai és szellemi leépüléshez, az ösz- szeomláshoz vezet. A regényt 1946- tól 56-ig írta. Tulajdonképpen 57-ben már olvashattam volna, hiszen az író abban az évben kapott érte Nobel-dí- jat. Csakhogy se hazájában, se Magyarországon nem jelenhetett meg. Vajon ez az óvatosság késleltette a leépülést? Nem valószínű. zolzsenyicin Rákosztály című regényében Sulubin a kompromisszumokra, hazugságokra kényszerített agrárértelmiségi és Kosztoglokov, a száműzött arról beszélgetnek a kórház udvarán, melyikük élete volt szerencsétlenebb. Mi a rosszabb? Igazságtalanul bebör- tönöztetni, száműzetni vagy kényszerűségből, félelemből megtapsolni a nyilvánvalóan igazságtalan ítéleteket? Sulubin az utóbbit véli rosszabbnak. S ami a hitet illeti: az a véleménye, hogy csak a bolond hihette el, amit nekik, épeszű embereknek kötelező volt elhinniük. S gyötrődve töpreng: „Mi történt velünk? Hogy adhattuk meg magunkat? És minek? A félelemnek?” És Puskin sorai lebegnek a félelemszürke ég alatt: „Csak zsarnok, rab vagy áruló / Förtelmes korunkban az ember.” Szapudi András
