Somogyi Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 187-210. szám)

1990-12-30 / 210. szám

1990. december 30., vasárnap SOMOGYI HÍRLAP — SZILVESZTER ! 5 Fotó: Lang Róbert Szerencsés új esztendőt! Igen, változatlanul hisszük: a kéményseprő szerencsét hoz. Még akkor is, ha mostanában a tetőről is egészen mélyre kell kotorni. Szilveszteri nyilatkozat Nyilvánosságot kértem a Somogyi Hírlap hasábjain a malacok, süldők és hízók megbízottjaként. Ezúton kö­zöljük álláspontunkat: szolidárisak vagyunk az éhes fogyasztóval és a dühös tenyésztővel. Mással tessék etetni minket — ne félreérthető nyilatkozattal! Ezért ezen a szilveszteren nincs citrom a szájban és egyéb idilli disznóságok. Itt állunk bánatos pofával, alig kunko- rodó farokkal és követeljük: tessék végre rendesen te­nyészteni minket! Figyelmeztetésül az idén hiába húz­zák a farkunkat — nem visítunk! Visítottunk eleget, visít­son már más is! Fotó: Kovács Tibor JÁNOS CEKKEREI A szomszédom, János, a minap két degeszre tömött bevásárlószatyorral csámpázott hazafelé. Az asszonyok mind kiálltak a kapuba, úgy bámulták. No igen, mert mifelénk manapság annak is örül az ember, ha egy kis tejre, kenyérre futja, esetleg egy csomag szójára, hús helyett. Nem mondom, vannak itt tehető­sebbek is, de azok kocsival járnak. Általá­ban szürkület után állnak be a ház elé, jól szétnéznek a környéken, és akkor sut- tyannak be a kapun, amikor senki se lát­ja. Ez a János meg pofátlanul mutogatja a cekkereit. — Hé, Jani! — kiáltott rá az egyik asz- szony. — A lottón nyertél, vagy az ameri­kai nagybácsid jött meg látogatóba? Csak azt ne mondd, hogy a fizetésedből vetted, mert rögtön elpirulok. Tudod, mi­lyen érzékeny vagyok a hazugságra... — Miért? Olyan nagy dolog az, ha az ember segít a feleségének? —Már akinek van rá ideje—kontrázott Piriké a kilencedik emeletről. — Az én Ferim még nem volt itthon sötétedés előtt, mióta 24 forintért adják a kenyeret. — Az enyémet akkor láttam világos­ban, amikor még 300 forint volt a szalámi kilója — mondta a jobb napokat látott Kökényné a földszintről. — Nem értetek ti semmihez! — vágott vissza János sértődötten. — Ahelyett, hogy örülnétek a politikai változásoknak, csak a zabáláson töritek a fejeteket. Fo­galmatok sincs róla, milyen nagy dolgok történnek körülöttetek. Föl tudjátok fogni egyáltalán, mit jelent a piacgazdaság meg a demokrácia ? — Azt nem — szikrázott Sümeginé szeme a másodikról —, de azt igen, hogy az uramnak fél éve a munkanélküli segé­lyéből vonják az adót! — De odáig vagy azért a néhány ron­gyos forintért... Mennyit vonhatnak le be­lőle ? Kétezret? Mi ez ahhoz képest, hogy az ezredforduló előtt beléphetünk a Kö­zös Piacba? — Minek?! Piacteret söprögetni? Két éve még a KGST-ért lelkesedtél... — Csak fecsegjetek, fecsegjetek! Ku- tyavonyítás nem hallatszik az égig. Fo­galmatok sincs róla, milyen szerencsés emberek vagytok. A parlament megsza­vazta nektek, hogy nem kell többé kivo­nulnotok május elsején vörös zászlók alatt a Dózsa György útra, és nem kell hozsannáznotok a Lenin szobor előtt. Nem kell föllobogóznotok a házat novem­ber 7-én. Sőt, új zászlót kaptatok a parla­menttől, amelyiknek a közepén büszkén táncoltatja a szél a koronás címert. Van új kormányunk, van köztársasági elnökünk, új vezetőink. Akár minden hónapban vá­laszthattok, ha valamelyik párt úgy akar­ja, és olyan pártba léphettek be, amilyen­be csak akartok. Hát mi kéne még? — Az — fogta meg a vállat Sipe- kiné —, hogy a mi férjünk is világos nap­pal, két cekkerreljöhessen haza a közért­ből. Ez már sok volt Jánosnak. Megrándí­totta a vállát, és határozott, kémény lép­tekkel elindult a lépcső felé. Csakhogy a kanyarban ott álltam én, és a kíváncsi­ságtól,égve megkérdeztem tőle: — Áruld már el, János, legalább ne­kem, hogyan csinálod?! — Te se merted volna ezt megkérdezni tőlem, amikor még párttitkár voltam!... No, de rendben van, szétzúztuk a diktatú­rát, már nincs AVH, nincs karhatalom, sőt politikai rendőrség sincs. Mindenki azt kérdez, amit akar. Demokrácia van, tehát mi is azt felelünk rá, amit akarunk. Én politikusnak születtem! Az én világom a nagy eszmék világa. Már kora ifjúságom­ban választás ele kerültem. Éjszakákon át forgolódtam az ágyamban, míg meg­találtam a nagy eszmét, mely így hangzott: „Dolgozz keveset, nem érhet baleset!” Beléptem hát a pártba. Abban, amelyik volt. Aztán az egyszeriben nem lett. Gyorsan beláttam a tévedésemet, és beléptem egy másikba, amelyik lett. An­nak viszont nem volt elég esélye a vá­lasztásokon. Tudod milyen nehéz ma­napság megtalálni a legmegfelelőbb pár­tot? — Mihez? — A megélhetéshez. Most a hatodik pártnál tartok. Hja, ez a dialektikaTu­dod, a közért vezetőjét még az első pár­tomból ismerem. A másodikból a piac- felügyelőt, a harmadikból a háztartási bolt raktárosát. Nem sorolom tovább. A mostani pártom vezetőségi tagja atyai jó­barátom, a főnököm. Mind súgnak ne­kem, mert úgy tudják, az ő emberük va­gyok. — De hiszen ez... — Ez a túlélés és a két cekket titka. Én tiszta ember vagyok. Naponta három­szorzuhanyozom, és a sírig hű maradok ifjan kiválasztott eszmémhez. Ne feledd: ma a legnagyobb, és megbocsáthatatlan bűn, ha valaki még ebben a nagy kínálat­ban se találja meg a maga pártját. Az az­tán mosakodhat ahogy akar, vagy amíg a felemelt vízdíjra telik neki, mert csak ko­szos pártonkivüli marad. T. Ágoston László — Ez volt az utolsó állat a faluban, holnaptól az új polgármesternek kell reggelente kukorékolnia Protokoll Dr. Gyenesei Ist­ván, a megyegyűlés elnöke: — Az nem lehet, hogy számos Iskola mellett hiába vé­geztem el a me­nedzserképző tan­folyamot is. Mindig volt egy-egy jó, si­kert hozó ötletem. De most vajon ki ad okosabb tanácsot? Forduljak a fogor­voshoz? És ő mit mond? Jobb felső kettes vagy inkább bal alsó ötös? Min­degy. 21-én felszállt a füst. Tartós va­gyok. Szabados Péter, Kaposvár polgármestere az alapoknál kezdte. Fotó: Jakab Judit

Next

/
Thumbnails
Contents