Somogyi Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 187-210. szám)
1990-12-28 / 208. szám
1990. december 28., péntek SOMOGYI HÍRLAP 5 Menyhárt üzenete Somogyba (Király J. Béla reprodukciói) Nincs olyan este, hogy meg ne simogassam pillantásommal Menyhárt királyt. Szelíd, csaknem alázatos. Hogyne volna, hiszen ajándékkal udvarol akisdednek... Őrá pillant le ez a palástos, turbános, csigás szakállú Menyhárt, aki magánál nagyobb királynak jött hódolni napkeletről kenyeres fejedelem-cimboráival, Gáspárral és Boldizsárral, így, karácsony után lehetett valamikor. Hiszen idő kellett ahhoz, hogy a nagy messzeségből — Mezopotámiából, Arábiából, Perzsiából — bocskoraik talpát elkoptatva eljussanak Betlehembe. Ahol ,,bemenvén a házba, ott találták a gyermeket anyjával, Máriával; és leborulván tisztességet tőnek néki; és kincseit kitárván, ajándékokat adának néki; aranyat, tömjént és mirhát.” Ezt a gazdag napkeleti előkelőséget én bizony megvásároltam. Hat-nyolc éve lehetett, amikor összetalálkoztunk a Somogyi Képtárban. Nem tiltakozott, jött egy szó nélkül. Mivelhogy a fa nem tud beszélni, csak épp „majd meg nem szólal!” Mert ez az én Menyhártom egy kiállítás tárgya volt: a naiv művészek gyűjteményes tárlatáról egy. így hát a drága kis Menyhárt az én szobámba nem Perzsiából, nem Arábiából vagy Mezopotámiából érkezett, hanem egy apró faluból, a Vasvár közeli Pácsonyból, áldott kezű Magyar Lajos bácsi jóvoltából. Ó faragta ki puhafából, nem anyagot sebző, hanem szinte simogató késsel. Míg odakint nesztelen fehér lepkékként nagy hó- pelyhek lebbennek a földre, álomba ringat a vers, Szárszón holt Attiláé: .....Menyhárt k irály a nevem. / Segíts, édes Istenem.” Már alszom. És álmodom. Az álom olyan, mint amikor -azt mondjuk: mintha... Vagy azt: talán... Mintha ott volnék Pácsonyban az áldott kezűnél. Túl vagyunk az ünnepen, az édes ízt a számban talán valami szentestéről maradt sütemény adja: mézes. Ott ülünk ketten, de nem magunkban. Fába faragottak vesznek körül bennünket. Magyar Lajos bácsi halk, majdnem zso- lozsmázó hangon mesél a falujáról, magáról, régvolt karácsonyokról, szilveszterekről. Ott ül mellettem, valami fényességben, párás melegben, a hangja mégis távoli, amilyennek néha idegenbe szakadt rokonokét halljuk, belső hallással. Apró falu Pácsony, alig száz portával, háromszázötven lélekkel, mondja a hetvenhét éves ember, aki engem Illyés Gyulára emlékeztet. A falumat talán csak a vasútállomása meg a gépjavítója miatt emlegetik, az is a MÁV-é — folytatja. Itt vagyok otthon. Ide születtem kilencedik, nem kívánt gyereknek: egy kislánnyal érkeztünk ebbe a világba, de ő — mintha csak érezte volna, hogy nyűgnek jövünk — holtan jelent meg édesanyánk színe előtt. Angyal lett, így mondják a pici korú halottakat. Jel volt-e ez a földi élet kínkeservére, nem tudom. Jaj, az a gyerekkor...! Olyan szűk kisgyerekkor volt ez. Amekkorka kicsike a távolság a padlat meg az ágyalja között. Mert csak ott jutott hely az életemnek, képletesen így mondhatnám. Supriban aludtunk a nővéremmel. A maiak talán nem is tudják, mi volt az. Még csak azt sem mondhatom rá, hogy ágypótlék az a... valami. Nappalra betoltuk az ágy alá, hogy ne foglaljon helyet előlünk még az is. Ne feledjem: kilencből csak öten maradtunk meg. A konyhán tüzeltünk az ilyen hideg téli napokon, abból jutott meleg — amennyi jutott — a szobába is. Odaát a szomszédban a juhász élt a családjával, annak a két ve- lemkorú fiával voltunk cimborák. Náluk még szabad tűzhelyen, füstöskonyhában Totyogott az étel a cserépedényben. Vigasztalgattam magamat, hogy vannak, akikre még egyszerűbb létet mért a sors. Mintha... A pácsonyi álomállomásról füttyentene bele Lajos bácsi szavaiba valami délibábmozdony, de olyan ci- rógató; csiklandozó hangon az is. Úgy mondja a simogató kezű faszobrász, hogy az egyik nagyapja igazi mester volt, vashajlító kovács. De a család parasztizált. Én, mutat a szíve tájára, korán kezdtem a kétkeziséget a földdel: csináltam a kötelet két kasza alá. Hat-hét évesen, meztélláb a tarlón őszig. Eljártam a cséplőgéphez is napi hat kiló gabonáért, ez volt a bér. Én aztán elénekelhettem, hogy „sarjú, tüske böködi a tenyerem...” Minek is tagadnám? Ma is megvan az egytagú ének- és zenekarom — én! —, meg a saját magam mes- terkedte hangszer, a „gite- ral”, mertgitárból készítettem, de olyan a lelke, mint a citerá- nak. S már hallom is a „giterát”, pedig az öreg mester ott ül mellettem, eres kezei az ölében nyugszanak. De közben valahogy tudom, hogy mindez álom. Égi ereszcsatorna penghet-zenghet ilyen vattapuhán, ahogy a pácsonyi ikerhangszer. Az ám—azt mondja Lajos bácsi —, tudja-e, ki a barátom? Talán a bakter vagy a borbély, vagy valamelyik sorsombéli parasztember? Nem. Én azt szoktam mondani, egy barátom van, az Isten. Gyerekkorom óta vallásos vagyok, sosem lettem Péter, aki a kakas szavára már harmadszor tagadta meg a mesterét. Úgy kell élni, hogy ne tagadjunk meg semmit belőle meg a magunk emberségéből. Elmosódnak Magyar Lajos bácsi illyési vonásai, de hangját még hallom. Arról beszél, hogy gyerekkorában inkább csak rajzolgatott, festegetett. A fronton újra előjött ez a készsége. Pihenőben, egy Breszt környéki kis faluban lerajzolt két alvó katonabajtár- sát. A Mása-Mariska gazdaasszonynak úgy megtetszett a rajz, hogy gyöngyöző kacagással maga is modellnek ajánlkozott. Én — azt mondja Lajos bácsi — csak akkor kezdtem faragni, amikor nyugdíjas lettem. Nehéz nyugdíj volt, mert az öt év katonaidőt nem számították be, mivelhogy előtte nem volt munkakönyvem. Csak ötven esztendősen lett ilyen okmányom. Úgy volt, hogy elsőként két fakanalat faragtam, azután botot is: ennek a fogantyúja női felsőtestet formázott. Hát nekem erre látásom, kezem van — csodálkoztam rá a munkámra. Azóta csak emberalakot, domború műveket faragtam. Nemcsak napkeleti bölcseket, kis Jézust, pásztorokat. Nem. Bizony, Adámot és Évát is, a maguk természetességében, ruhátlanul. Zárni, dugdosni kellett az asz- szony elől, nehogy a fűrésszel kárt tegyen az első emberben... Hát nem csizmásán, bekecsben, bundasapkában látta meg a napot, igaz-e? Jó kétszáz faragásom van. Én addig csak olyan legutolsó gyereknek számítottam Pácsonyban földművesként, segédmunkán. A faragás emelt rajtam. Még most is szinte úgy kell az embereket gyeplőzni, gyertek és lássátok, mit hozott világra ez a két kéz. Pedig aranyat, ezüstöt, díjakat ért a munkám a kiállításokon. Annak a nagy könyvnek, ,,A naiv művészet Magyarországon" címűnek egyik főszereplője vagyok. Bánszky Pál, a ma- gamsorsú faragók, festők patrónusa már kiválogatott tőlem tizenöt nagyobb szobrot a tavaszi országos kiállításra. Nehéz, mégis örömös szívvel bocsájtottam el őket... Ólmos nyelvvel kérdezném, mit üzen a somogyi faragóknak. Kitalálja, mit akarok. Azt mondja, testvéreikként tisztel- teti őket, és a boldog új esztendő mellé sok mázsa fát kíván nekik, hogy mindet megfaraghassák, kiszabadítva belőlük a bennük rejtőző szépet. Mintha angyalszárny suhintana meg, de talán csak a párnából kiszabadult tollpihe incselkedik velem. Megfordulok az ágyban, és rövid időre megébredek. Odakint egy hatalmas fekete gazda még mindig veti a hópihéket. A pácsonyi Menyhárt király ott dereng a szekreteren. Bölcs, mint aki kifaragta. Leskó László A nagy organizátor — Kétezernégyszáz forint — mondta a pénzespostás. — Itt tessék aláírni. — Honnét van ez?—kérdezte Bender bácsi. — Egyszeri segély — mondta a pénzespostás. — Akinek tizenháromezer forint alatt van a nyugdíja... — Köszönöm — mondta Bender bácsi. — Nem fogadhatom el. Gyerekei vannak? — Kilenc — mondta a pénzespostás. — Tegye el — szólt Bender bácsi. — Vegyen nekik kakasos nyalókát. — Mi az ördög, Bender bácsi? — kérdeztem utóbb. — A te nyugdíjad tizenháromezer forint felett van ? — Frászt — mondta Bender Bácsi. — Ötezer-kétszáz. Csak hát tisztesség is van a világon. Megkeresem én azt a pénzt a magam módján. Bevitt a kis szobájába, rámutatott egy terjedelmes táblaképre, amely semmit sem ábrázolt. — Megvennéd? — kérdezte. — Csinálok neked egy baráti árat. — Kell a nyavalyának — mondtam. — Egyáltalán mi ez? — Tudja a jóég. Mióta a piktor nem írja oda a nevét az alsó sarokba, az sem világos, hogyan kell felakasztani. Egy jótékonysági bazáron kaptam. Erdélyi menekültnek néztek. Merthogy én voltam a legsoványabb. Na, nézzük valami mást... Különféle tárgyakat rakott elém. — Esetleg egy kínai strucclegyező? Meztelen táncosnőnek nélkülözhetetlen... — Bender bácsi — mondtam. —Alighanem elkerülte a figyelmedet, hogy nem vagyok meztelen táncosnő. — Tranzisztoros pókhálóseprő? Tucat celluloidmandzsetta? Pedálos okarina? Önjáró madárkalitka? Kezdem szédülni a szakadatlan fejcsóválástól. Ám ugyanakkor ronda kis gyanú kezdett éledezni bennem. — Bender bácsi... Honnan szeded ezt a sok hóbelevan- cot? — Honnét, honnét... Hát áruházakból, na. — Atyavilág, csak nem vagy kleptomániás?! Megütközve nézett rám. — Mégis: minek nézel? Kapni szoktam. Nézd, hol itt, hol ott hirdetik, hogy a százezreik vagy kétszázezredik vásárló szép ajándékban részesül. — No és? — Nézd, időm van, türelmem van; odaállok, számolok 99 999-ig, aztán bemegyek. Aztán azok az ismerőseim, akikből még nem hunyt ki a tisztesség utolsó szikrája, itt-ott vásárolnak valami vacakot szegény nyugdíjastól. Vásároltam egy muzsikáló tajtékpipát szegény nyugdíjastól, azzal Bender bácsi már ki is lökött. — Megyek Bázakerettyére — mondta. — Tudod, hetven felett ingyen utazik az ember, és ott holnapután hajnalban nyílik egy francia pékség. Időm van, türelmem van, jókor odaállok. — Úristen — mondtam. — Minek? —Az első tíz kap egy félkilós veknit, ingyen. Peterdi Pál Szintvizsga a szünet után Mint lapunkban már megírtuk, a kaposvári Munkácsy Mihály Gimnázium a hagyományos nyelvi tagozatos osztályok mellett két éve új szervezésű, speciális osztályokat indított. Ennek lényege, hogy ez első évfolyamtól az államilag engedélyezett óratervvel fakultációs lehetőséget biztosít, az alap- és a fakultációs óraszám összekapcsolásával a diákok 1 -1 tantárgycsoportot (magyar—történelem, matematika—fizika, kémia—biológia, valamint rajzképzőművészet és ének-zene) magasabb óraszámban tanulnak két évig. A harmadikban választási lehetőségük van: akár új fakultációs tárgyat is választhatnak. A téli szünetet követő első napokban az öt gimnáziumi második osztály tanulói szintvizsgán vesznek részt. A tanulócsoportok jellegének megfelelően a két tantárgyból és — harmadikként — magyarból, vagy történelemből, illetve matematikából szerzett tudásukról adnak számot. A nyelvi tagozatos osztályok természetesen a választott nyelvből, matematikából és magyarból vagy történelemből vizsgáznak. Gulyás Mihályt, az intézmény igazgatóját kérdeztem: — Mi a lényege ennek a vizsgának? —Tizenhat éves korban általában már kialakul az önértékelés olyan szintje, amely alapján a diák pontosabban meg tudja határozni: milyen irányban szeretne továbbtanulni. A vizsga során a nevelőtestület visszajelzést kap arról, hogy az új típusú osztályokban a tanulók mit és milyen színvonalon sajátítottak el. S nem utolsósorban bízom abban, hogy a vizsga eredménye reális képet ad a diákok felkészültségéről, tehát szakszerű segítséget tudunk nyújtani az iskolán belüli továbbtanulás irányánaka megválasztásához. Hangsúlyozom, ez segítőfeltáró vizsga. — Hány „ fordulós”? — Az írásbeli a szünet után lesz, majd két hét múlva a szóbeli vizsga. Ezt követően a diákok egy általános képességszint-vizsgálati tesztet töltenek ki; ez az ismeretszerzéssel ösz- szefüggő kilenc képességfaktort tartalmazza. Az utóbbit egy pszichológus dolgozza föl, az eredményt pedig négyszemközt beszéli meg a gyerekekkel. — Ez a vizsga minden másodikos gimnazistának kötelező? — Nem. Nem tehetjük ki a diákokat olyan terhelésnek, illetve próbának, amit „menet közben" találtunk ki. Ettől függetlenül szeretnénk, ha minden tanuló kíváncsi volna arra, hogy a másfél éves tananyagból mit sajátított el. . — Ne haragudjon, igazgató úr, de én úgy gondolom; a szünet arra való, hogy a diákok pihenjenek. Miért közvetlenül a téli vakáció után kell számót adniuk tudásukról? — A gyerekek zöme mindenképpen végigtanulja a szünetet. Ehhez a vizsgához fölkészülési idő kell. —Akkor én nyilván az örökös kisebbséghez tartoztam, mert még mindig állítom: a szünet nem erre való... — Mint említettem: a diák dönthet, a részvétel nem kötelező. Nincs és nem is lesz következménye, ha nem akar vizsgázni. Az sem mellékes szempont, hogy a tanuló nem az érettségin találkozik először vizsgabizottsággal, addigra tehát lesz némi rutinja. — Mi lesz a vizsga eredményével? — Csak presztizstétje van. Ha az eredmény jobb, mint amit a diák a félévi jegyeivel elért, akkor a jobbat kapja, de ha rosszabb, akkor természetesen a jegyei alapján elért eredménynyel zárja a félévet. Tamási
