Somogyi Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 187-210. szám)
1990-12-27 / 207. szám
1990. december 27., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Ukrajnát leszámítva, amelyet Hrisztyian Ra- kovszkijjal az élén egy függetlenségre törekvő kormány vezetett, a Nemzetiségi Népbiztosság hatáskörébe főként Oroszország óriási, mozdulatlan keleti szárnya tartozott. A legtöbb bolsevik vezető felnőtt életének nagy részét Nyugat-Eu- rópában töltötte, s így egyikük sem volt annyira alkalmas ennek a népbiztosságnak a vezetésére, mint Sztálin. Senki sem ismerte nála jobban a keleti népek szokásait és hagyományait. S ugyanígy senki sem ismerte ki magát jobban „politikájuk” fortélyaiban, amelyek közt feudális vérbosszú és keleti cselszövés keveredett azzal az őszinte törekvéssel, hogy belépjenek a modern civilizációba. Sztálinban a türelem, a patriarkális határozottság és az alattomos ravaszság éppen olyan arányban keveredett, amilyenre szükség volt. A politikai bizottság megbízott benne, és nem zavarta munkáját. Minden ellenállás nélkül változtatta tehát első saját birodalmává az ország ázsiai és félázsiai perifériáját. Közvetlenül a forradalom után, amikor a nemzet vezetői Oroszország európai részének nyughatatlan, radikális városaiban—főként Péterváron és Moszkvában — érezték otthon magukat, alig érződött a periféria súlya. Amint a forradalom hanyatlani kezdett, a primitív tartományok bosszút álltak. Ezernyi módon követelték a maguk jussát a gazdaságból, a politikából, a kultúrából. Lelki alkatuk bizonyos értelemben döntően befolyásolta az egész ország szemléletét. S különösen fontos tény volt, hogy ez a lelki alkat jórészt keleti vonásokból állt. Sztálin, aki olyannyira alkalmas volt arra, hogy az orosz kommunizmus nevében beszéljen a keleti népekkel, ugyanilyen alkalmasnak bizonyult a párt elkeletiesítésére. Népbiztosi évei alatt egyre bővítette a határvidéki bolsevikokkal fenntartott kapcsolatait, számíthatott odaadó támogatásukra, s később sokat megtalálunk közülük a Kremlben, Sztálin közvetlen környezetében. A politikai bizottságot a polgárháború egész ideje alatt csupán öt ember alkotta: Lenin, Troc- kij, Sztálin, Kamenyev és Buharin. A bolsevikok és az eszerek szakítása óta ez volt az ország tényleges kormánya. Lenin volt mind a párt, mind a kormány elismert vezetője. Trockij feladata a polgárháború irányítása volt. Kamenyev Lenint helyettesítette különböző ügyekben. Buharin felelt a sajtóügyekért és a propagandáért. A párt mindennapos irányítása Sztálin kezében összpontosult... Ő biztosította a politika és a szervezet egységét, vagyis ő vezényelte a párt erőit a politikai bizottság kottája szerint. Egyetlen kollégája sem merült olyan mélyen a párt mindennapos taposómalmába és konyhai ármánykodásaiba, mint ő. Már ekkor is félelmetes hatalom volt a kezében. S még félelmetesebb lett, amikor 1922. április 3-án kinevezték a központi bizottság főtitkárává. A tizenegyedk pártkongresszus közvetlenül ezelőtt választott új, kibővített központi bizottságot, s újból módosította az alapszabályzatot. A párt vezető testületéi annyira felduzzadtak, hogy létre kellett hozni egy új hivatalt — a főtitkár posztját — a számos burjánzó és egymást átfedő szervezet munkájának koordinálására. Trockij állítása szerint Lenin ebből az alkalomból nyilatkoztatta ki legközelebbi munkatársai előtt a rossz előérzeteit Sztálin kinevezését illetően: „Ez a szakács csak csípős ételeket tud főzni.” Kételyei mindenesetre nem voltak döntőek, s végül ő maga is támogatta a „szakács” jelölését. Sztálin helyetteseivé Molotovot és Kuj- bisevet nevezték ki; az előző már addig is a párt egyik titkára volt. A kinevezésről az orosz sajtó minden hűhó nélkül számolt be, mint a párt belső életének csekély jelentőségű eseményéről. Még két hónap sem telt el azután, hogy Sztálint kinevezték főtitkárrá, amikor kicsúszott Lenin kezéből a gyeplő. 1922 májusának végén érte az arterioszklerotikus paralízis első rohama. Alig tudott beszélni, amikor a Kremlből vidékre, Moszkva közelébe szállították. Csupán az ősz derekára épült fel annyira, hogy újra elfoglalhatta hivatalát, de akkor sem dolgozhatott sokáig. Az ősz végén a második roham miatt kellett félbeszakítania a munkáját, a tél végén, 1923 márciusában pedig a harmadik roham véglegesen leparancsolta a politika színpadáról, bár teste még 1924. január 21-ig küzdött a halállal. Aligha lehet eltúlozni, hogy mekkora hatással volt Lenin betegsége a bolsevik vezetésre. A Lenin körüli naprendszer bolygói egyik pillanatról a másikra fényüket vesztették, nem tükrözhették már vissza mesterük elméjének csillogását, s letértek megszokott pályáikról. Lenin tanítványai és „mellékbolygói” (csak Trockij nem tartozott egyik kategóriához sem) tapogatózva keresték saját, független pályájukat. Fokozatosan lerázták azokat a tulajdonságaikat, amelyek csak az utánzásból eredtek, s amelyek az igazi valójuk mögött meghúzódó jobbik énjükhöz tartoztak. Megdöbbentően nyilvánvalóvá vált valamennyi káros következménye annak, hogy Lenin állandó és nyomasztó befolyása alatt tartotta híveit. Hogy mennyire nyomasztó erejű volt ez a hatás, azt jól mutatja, hogy Trockij tanúsága szerint Zinovjev és Kamenyev a Lenin segédjeiként töltött évek alatt még a mester kézírását is átvették. A kézírásuk továbbra is olyan volt, mint Leniné, de immár eszméinek ihletése nélkül. Sztálin bizonyos értelemben kevésbé függött Lenintől, mint a kollégái; az ő intellektuális szükségletei eleve korlátozottabbak voltak. Nem a lenini gondolatok laboratóriuma érdekelte, hanem az, hogy miként használhatja a gyakorlatban Lenin fortélyait. Az ő viselkedését már az általa működtetett gigászi politikai gépezet hangulatai, szükségletei és nyomásai diktálták. Politikai filozófiája arra szorítkozott, hogy a legegyszerűbb és legkényelmesebb eszközökkel biztosítsa ennek a gépezetnek az uralmát. Egy bevallottan diktatórikus rendszerben pedig gyakran a represszió a legegyszerűbb és legkényelmesebb megoldás. A politikai bizottságban zűrzavart idézhetett elő Lenin eltűnése, a főtitkári hivatal viszont meg sem ingott. Erőltetett menet a szocialista ígéret földjére Teljesen hatalmába kerítette az az eszme, hogy egyetlen huszárvágással végrehajtja Oroszország mesébe illő átalakítását. Mintha a statisztikai adatok és mutatók, az iparnak adott parancsok és rendelkezések félig reális, félig álomszerű világában élt volna, egy olyan világban, ahol nincs olyan cél és törekvés, amelyet ő és a párt ne tudna megvalósítani. Kitalálta a jelszót, hogy nincs olyan erőd, amelyet a bolsevikok ne tudnának bevenni, s ezt ismételgette az évek során minden író és szónok, s az ország minden sarkában megjelent a transzparenseken és falragaszokon. íme, a lázas vállalkozás egyik szemléletes példája: az ipari hatalom alapját a vas és az acél alkotja. 1928-ban Oroszország mindössze három és fél millió tonna nyersvasat termelt. 1933- ra, az ötéves terv végére tízmillió tonnát terveztek. Sztálin nem elégedett meg azzal, hogy egykét évvel leszűkítette a terv határidejét, a tizenhatodik kongresszuson még azt is bejelentette, hogy „tízmillió tonna nyersvas... nem elég... 1932-re mindenáron el kell érnünk a tizenhétmillió tonnás termelést”. „Jobboldali opportunistáknak” és „kártevőknek” bélyegezte azokat a közgazdászokat és vállalatvezetőket, akik féltek, hogy ilyen magas szintet nem lehet elérni, pedig nagyon is megalapozott volt az aggodalmuk. 1941-ben, amikor Hitler megtámadta Oroszországot, az oroszországi nyersvaster- melés még éppen csak megközelítette azt a szintet, amelyet — Sztálin rendelkezései értelmében — tíz évvel korábban kellett volna elérnie. Már láttuk, hogy 1928-ban és 1929-ben hogyan hajszolta bele Sztálint a kollektivizálásba az éhínség szüntelen fenyegetése. Néhány ellenfele felvetette, hogy elkerülhetnék ezt a veszélyt, ha élelmiszert importálnának. De nem volt miből kifizetni, s a kormány nem reménykedhetett külföldi hitelekben — lényegében még mindig tartott Oroszország pénzügyi bojkottja, amely a forradalom után kezdődött. Emellett, ha a csekély valuta- és aranytartalékokat külföldi élelmiszerekre költik, az ipar még olyan szerény ütemben sem fejlődhetett volna, mint addig. Az ipar stagnálása pedig hosszú távon még tovább súlyosbította volna az élelmiszerválságot, és még inkább kiélezte volna a város és a falu közti feszültséget. A jómódú parasztok csűrjeinek kifosztása és az elrejtett élelmiszer-tartalékok elkobzása egyszerűbb kiútnak látszott. S még csak nem is volt mindenképpen méltánytalanabb, mint az éhínséggel való fenyegetőzés, amellyel a falu sakkban tartotta a várost. Csakhogy a kormányzat még a párt és a rendőrség segítségével sem tudott megbirkózni ezzel a feladattal. Közismert a parasztoknak az a különleges képessége, ahogy ki tudják játszani a többé-kevésbé távoli városi kormányszervek utasításait és ellenőrzéseit. Ezek a rendelkezések és ellenőrzések, s még inkább a rekvirálások, akkor á leghatékonyabbak, ha a helybeli falusi lakosság egy rétege hajtja végre azokat. Ezért Sztálin a szegényparasztokat a jómódú gazdák ellen fordította. Üres kézzel persze nem szólhatott a muzsikok tömegeihez. Kézzelfogható viszonzást kellett felajánlania az együttműködésükért. S milyen viszonzás lehetett volna csalogatóbb a nincstelen muzsik, egy kis parcella tulajdonosa számára, aki faekével szántotta a földjét, nem volt sem lova, sem tehene, és a sorsa a kulákok és a falusi uzsorások kénye-kedvétől függött, mi lehetett csalogatóbb az ilyen muzsikok tömegei számára, mint a kollektív gazdaság, amely a kormány ígérete szerint megkapja majd a kulákok mező- gazdasági felszerelésének és teheneinek egy részét, s emellett még traktorokat is? Nem tudni pontosan, hogy a huszonötmillió magángazda közül hányán tartoztak a nincstelenek osztályába. Öt—nyolcmillióra becsülték őket, s a legkisebb birtokok közül legalább ötmilliót faekével műveltek meg. A mérleg másik serpenyőjében másfél vagy legfeljebb kétmillió jómódú gazda volt, a „középparasztok” pedig tizenöt-tizennyolcmilliót számláltak. Vagyis a parasztgazdaságnak csak egy kisebbségétől, bár jelentős kisebbségétől lehetett elvárni, hogy teljes szívvel üdvözölje a „nagy változást”. Ha Sztálin nem tett volna mást, mint egyesíti a legszegényebb birtokokat és végrehajtja a vagyon mérsékelt újrafelosztását a parasztság legjómó- dúbb és legnincstelenebb rétegei között, akkor a kollektivizálás aligha fajult volna véres katasztrófává. S ha a kollektív gazdaságokat valóban ellátják szerszámokkal és gépekkel, segítik állami hitelekkel és technikai tanácsokkal, ha sikerül szemmel láthatóan javítani a kolhoztagok élet- színvonalát, akkor valószínűleg vonzónak találta volna őket sok úgynevezett középparaszt is, aki nyomorúságosán tengette életét a szegénység bizonytalan határmezsgyéjén. De 1929 közepe táján Sztálint magával sodorta a mozgalom lendülete. A kollektivizálás kezdete kétségtelenül sikeres volt. Ahogy szaporodtak a főtitkár asztalán a fejlődésről szóló jelentések, Sztálin elkezdte az eredetileg megadott határokon túl is erőltetni a kollektivizálást. Ügynökök ezreit küldte a falvakba azzal az utasítással, hogy „semmisítsék meg a kulákokat mint osztályt”, és léptessék be a húzódozó középparasztok tömegeit a kolhozokba. ... A vidéki Oroszország hamarosan valóságos pokollá változott. A parasztság túlnyomó többsége kétségbeesetten szembeszállt a kormánynyal. A kollektivizálás katonai hadműveletté, kegyetlen polgárháborúvá torzult. A lázadó falvakat géppuskákkal kerítették be és kényszerítették megadásra. A kulákokat tömegesen deportálták Szibéria távoli, lakatlan vidékeire. Házaikat, pajtáikat, szerszámaikat a kolhoznak adták — maga Sztálin négyszázmillió rubelre becsülte az ily módon átadott kuláktulajdon értékét. A legtöbb paraszt saját tulajdonának minél kevesebb részét akarta bevinni a közösbe, mert a kolhozokat állami tulajdonban lévő gyáraknak képzelték, amelyekben ők maguk csupán gyári munkások lesznek. Elkeseredésükben leölték jószágaikat, összetörték szerszámaikat és elégették a termést. Ez volt a muzsikok nagy „lud- dita” lázadása. Sztálin csak három évvel később, 1934 januárjában tárta fel a következmények egy részét. 1929-ben Oroszországban 34 millió lovat tartottak. 1933-ra csupán 16,6 millió maradt — 18 milliót leöltek. Ugyanígy 30 millió marhát, az egész állománynak mintegy 45 százalékát, és csaknem 10 millió juhot és kecskét, az állomány kétharmadát. Óriási földek maradtak megműveletlenül. Éhínség söpört végig a városokon és Ukrajna fekete földű sztyeppéin. A mezőgazdaságban tett huszárvágása arra serkentette Sztálint, hogy hasonló huszárvágást kíséreljen meg az iparban is. A mezőgazdaság gyors gépesítése most élet és halál kérdésévé vált. A nagyüzemi gazdálkodás sokkal magasabb technikai alapot követel, mint a kistermelés, és különösen a vízözön előtti orosz típusú kistermelés. A lovat traktorral kell felváltani. A nagy jószágirtás előtt a közgazdászok úgy számoltak, hogy a teljes kollektivizálás nyomán legalább negyedmillió traktorra és iszonyatos mennyiségű egyéb gépre lesz szükség. Amikor elkezdődött a fordulat, összesen hétezer traktor volt egész Oroszországban. Sztálin rendkívüli erőfeszítéssel 1929 folyamán még csaknem harmincezer traktort előteremtett. Ez csepp volt atengerben. Gépek és technikai tanácsok nélkül lehetetlen volt racionálisan megszervezni a mezőgazdasági munkát. Sok kolhoz, amint megalakult, máris széteséssel fenyegetett. Parancsoló szükségletté vált, hogy az ipar a lehető legrövidebb időn belül hihetetlen mennyiségű gépet gyártson, hogy az olajkutakból kitermeljék azt a mind több millió tonna kőolajat, amely a traktorok működéséhez kellett, hogy a falvakat villamosítsák, hogy új erőműveket építsenek, s végül, de nem utolsósorban, hogy parasztok millióit tanítsák meg a különböző gépek kezelésére és vezetésére. Csakhogy egyszerűen nem léteztek azok a gyárak és üzemek, ahol mindezt előteremthették volna. A szén, acél, olaj és más alapanyagok termelése kétségbeejtően csekély volt. És azok az emberek is hiányoztak, akik meg tudták volna tanítani az írástudatlan muzsikokat a traktor kezelésére. Az egész kísérlet hátborzongató őrültségnek tűnt, amelyben a logika minden szabályát és a gazdaság minden törvényét a feje tetejére állították. Mintha hirtelen egy egész nemzet elhagyta és lerombolta volna házait és kunyhóit, amelyek — bár ósdiak voltak, és már-már omladoztak — mégiscsak a valóságban léteztek, és mindenestül beköltözött volna valami elképzelt épületbe, amelyhez még csak itt-ott egy kis állványzatot készítettek el; s mintha ez a nemzet csak az őrült népvándorlás után állt volna neki, hogy téglákat gyártson új lakóhelyének falaihoz, s akkor vette volna észre, hogy még a téglához való szalma is hiányzik; s mintha akkor az egész éhező, szomjazó, hidegtől reszkető és betegségektől pusztított nemzet lázasan elkezdte volna keresni a szalmát, a téglát, a köveket, a kőműveseket és a munkásokat, hogy mindezt összegyűjtve végre elkezdhesse építeni azt a házat, amely összehasonlíthatatlanul tágasabb és egészségesebb lesz, mint a múlt sebtében elhagyott nyomortanyái. Képzeljük el, hogy ez a nemzet százhatvanmillió emberből áll, s hogy egy hétköznapi, prózai, szerfölött józan ember csábította, tuszkolta, korbácsolta és terelte bele őket ebbe a szürrealista vállalkozásba; egy ember, akit hirtelen hatalmába kerített egy félig valóságos, félig holdkóros látomás, és magára öltötte a mindenek fölötti bíró és építész, afféle modern szuperfáraó szerepét. Durván ilyen volt most az orosz élet különös színtere; teli kínnal és reménnyel, pátosszal és groteszkséggel; s ilyen volt benne Sztálin szerepe; csak éppen ő nem haszontalan piramisokat építtetett az embereivel. Ő saját magát nem modern fáraónak látta, hanem új Mózesnek, aki átvezeti a választott népet a sivatagon. Hiszen ennek az ateista diktátornak az agya bibliai képekkel és szimbólumokkal volt telezsúfolva. A lehangolóan unalmas írásaiban elszórt néhány kép és metafora közül talán éppen a „szocialista ígéret földje” ismétlődik a leggyakrabban. Politikai perek szerzője, súgója, rendezője A párt és az adminisztráció alsóbb szintjein nem csillapodó hevességgel folyt a tisztogatás. 1935 végén a Pravda és az Izvesztyija tele volt olyan történetekkel, hogy Oroszország és Ukrajna majd minden városában titkos ellenzéki sejteket fedeztek fel. Az újságok arról is beszámoltak, hogy a munkások közül egyesek szembeszegültek a sztahanovista módszerekkel, vagyis a munkaintenzitás — és ennek megfelelően a fizetés — növelésével. A munkások helyenként megtámadták, sőt megölték a sztahanovistákat és összetörték a gépeket. Az iparban újonnan toborzott muzsikok gyakran megrongálták vagy eltörték a szerszámaikat ügyetlenségük vagy gyermetegségük miatt: ha leállt a gép, türelmetlenségükben nem ritkán kalapáccsal vagy fejszével próbálták újraindítani. Rengeteg üzemi baleset történt. Ez volt az a „szabotázs”, amely- lyel az orosz elmaradottság, írástudatlanság és kétségbeesés szembeszegült az erőltetett ipari forradalommal. Ekkor még senkinek se jutott eszébe, hogy Pjatakovot — aki évek óta az ipar fő szervezője volt — vagy az ellenzék bármely más egykori vezetőjét vádolja szabotázzsal. ...Itt nincs hely arra, hogy leírjuk a tárgyalások hosszú sorozatát. Minket az érdekel, hogy milyen szerepet játszott bennük Sztálin, s melyek voltak az indítékai. Egyszer sem jelent meg személyesen a tárgyalóteremben. Annak az embernek, aki állítólag oly sok széles körű és borzalmas összeesküvés fő áldozata volt, még csak tanúvallomást sem kellett tennie. S az ember mégis érezhette, hogy az egész hátborzongató színjáték alatt jelen van a súgólyukban. De nem csak súgó volt, hanem a láthatatlan szerző, rendező és producer is. (Csütörtökön folytatjuk) Isaac Deutscher SZTÁLIN
